Két „nagyon okos” értelmiségi


A Heti Válasz Online újévi száma interjút közölt Gyurgyák Jánossal, az Osiris Tankönyvkiadó igazgatójával, a „Magyar Fajvédők” című kötet szerzőjével. A riportban sokmindenről szó esik eszmetörténettől elkezdve a zsidókérdés-kontra antiszemitizmuson, a magyar értelmiség és tudományos élet helyzetén át az aktuálpolitikáig. Mondanunk se kell, a riportalany politikai nézeteivel nem értünk egyet, és sokat elmond róla, hogy középről akar konzervatív lenni, és ilyen alapálláspontról akarja bírálni Orbánt, helyteleníti az olyan „esztelen kultúrpolitikai lépéseket”, mint „felesleges szobrok állítása”, vagy „másodlagos frissességű írók beemelése a nemzeti panteonba” (vajon kikre gondolhatott), és aki Romsics Ignác hű ebének, Ablonczy Balázsnak a mellőzését sajnálja, vagy azt, hogy L. Simon Lászlót nem „első körben” nevezték ki kulturális államtitkárnak. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy amiket a magyar értelmiség helyzetéről, a magyar könyvkiadásról, a kegydíjasított magyar tudományos élet cselédszerepéről elmondott, az állja a helyét.
Ami aktuálissá teszi, hogy foglalkozzunk a riportban elhangzottakkal, az Házmesterházy Attilának a kolozsvári úgymond bocsánatkérése az elszakított magyaroktól december 5.-ért. Azért úgymond, mert a bocsánatkérés konkrétan el se hangzott, pusztán annyit mondott, hogy jogos a felháborodás látogatása ellen, és hogy 2004-ben pártja „egy rosszul feltett kérdésre adott rossz választ” (többek között ő személyesen is, mert akkor az ellenkampányolók közé ő is beletartozott). Azt a politikai élet szereplői közül mindenki azonnal látta, hogy nem őszinte bocsánatkérésről, hanem szavazatszerzésről van szó, amit a miskolci szocik erdélyi-listázása csak pikánsabbá tett (bezzeg ez ellen nemhogy a jogvédők, de sem saját pártjuk, sem a fidesz, sem a Jobbik nem szervezett tiltakozó nagygyűlést, akárcsak a felvidéki magyar állampolgárokat jogfosztó hatósági zaklatások ellen sem. Mellesleg beszédes, hogy Házmesterházy bocsánatkérését egyedül az MPP üdvözölte).
S hogy miért aktualizálja mindez a hosszú újévi riportban elhangzottakat? Gyurgyák ugyan elutasítja a Csepeli György féle „nemzet által homályosan” és a Bauer tamás féle„nemzettel nem megy” típusú kápós megközelítéseket, a baloldalól kifejti: „régen esedékes, hogy a magyar baloldal is végre szembenézzen saját szélsőbaloldali hagyományaival és múltjával, de ez legyen az ő problémájuk. Régen mondom, hogy a magyar baloldal igazi fordulat előtt áll, hiszen öt kérdést nem tudnak megkerülni: viszonyukat a nemzeti problematikához; mit vállalnak, s mit nem a Kádár-rendszerből; kormányzási kudarcuk okainak őszinte és önkritikus feltárását […]; szerepüket a gazdasági rendszerváltásban, a privatizációban, s általában viszonyukat a neoliberális eszméhez”. Majd így folytatja: „A magyar baloldal – akármi is a múltja, s akármi is a véleményünk róla – a nemzet egyik arca, nem lehet csak úgy levakarni róla, […] Ez a kísérlet egészen bizonyosan kudarcba fog fulladni. […] Kifejezetten érdekel, hogy abból a szakadékból, amelybe jórészt a saját hibáik miatt estek bele, hogyan tudnak kikapaszkodni! Szemben sok konzervatív barátommal, szerintem ez nemzeti érdek is, hiszen az európai politika éppen az egyensúlyokon nyugszik”.
Gyurgyáknak már maga a kiindulási pontja téves, ugyanis a baloldal nem a nemzet „másik arca”, hanem az ellenségé, és itt most, aki ismeri a mi írásainkat, nagyon jól tudja, hogy ezalatt egyáltalán a nem a zsidóságot értjük, (bár a posztcionista behatolás veszélyét, mint mindig, most is hangsúlyozzuk, nem kívánjuk alábecsülni), hanem a kisantantot. A Károlyi Mihály-Jászi Oszkár-féle csoportosulás megjelenésétől kezdve ennek a magyar, pontosabban magyarországi baloldalnak permanensen a kisantant érdekek baloldali színekben történő belső képviselete, a magyar belpolitikában a Benes-doktrina minél teljesebb érvényre juttatása volt, van, és amíg létezik, lesz is a célja: minél gyengébb és kisebb Magyarország, amely minél közelebb kerül a végső megsemmisüléshez. És ennek a magyarországi úgynevezett bal(liberális)oldalnak minden megnyilvánulását és cselekedetét ennek fényében kell szemlélni. Eddig amit a bal- és/vagy liberális oldal tett, az csak rablószomszédaink érdekében tette, melynek más célja nincs: Magyarország és a Magyar Nép kivéreztetése, végső megsemmisítése. Nemcsak azért, hogy ne legyen Magyarország elég életképes történelmi jussát, a Haza elszakított földjeinek a visszavételére, hanem azért is, hogy a maradék Magyarországot is fel lehessen osztani, Népét ki lehessen irtani.
Nézzük tovább, mi az, ami miatt Gyugyák a mai magyar közéletért aggódik: „Számomra eléggé világos, hogy ezzel az önkényes besorolással a két világháború közötti időszak minden bűnét, hibáját, eltévelyedését akarják rátolni a mai magyar jobboldalra, a zsidótörvények tébolyával bezárólag. Ez azonban nagyon rövidlátó gondolkodásra vall, ugyanis nem veszik észre, hogy a politikai haszonszerzés érdekében ezzel a társadalmi kohéziót is gyengítik, ami Magyarországon éppenséggel megerősítésre szorulna. Erre a másik oldal hatalomkoncentrációval és kiszorítással válaszol, s ez persze szükségszerűen tovább morzsolja a társadalmi együvé tartozást, amelyre krízisek idején olyan nagy szükségünk lenne” – „Miközben a gazdasági-társadalmi helyzet súlyosbodik: Magyarország fokozatosan stagflációba csúszik, a társadalom szegényedik és végletesen megosztott, az értelmiségi elit nem teljesíti alapvető kötelességét és – részben kényszerből – már csak a saját maga túlélése érdekli. Az én frusztrációm és pesszimizmusom abból fakad, hogy nem elég, hogy a mi generációnk nem volt képes meghaladni a lövészárok-típusú mentalitást, de ez alkalmasint az utánunk jövőknek sem fog sikerülni” – „Az is nagyon foglalkoztat, hogy miért nem tudott Magyarországon áttörni az a közepet megcélzó, versenyelvű, meritokratikus, az emberi jogokra érzékeny, ugyanakkor a hagyományokat és a nemzeti érdekeket szem előtt tartó liberális konzervativizmus, amelyet én is képviselek. De leginkább az aggaszt, hogy ha ez a mai politika kudarcot vall, akkor az évtizedekre lehetetlenné tesz minden józan, demokratikus jobboldali konzervatív kísérletet Magyarországon”
Minthogy a fentebb megállapítottuk, hogy a kisantant által fenntartott magyar bal(és liberális) oldalnak egyetlen célja a rombolás, ebbe szervesen beletartozik a társadalmi kohézió gyengítése. Ebből logikusan következik a szekértáborosodás, részben azért, mert rablószomszédainknak a megosztás az érdeke, de azért is, mert ezzel az áruló kápós-balliberális oldallal értelemszerűen összeütközésbe fog kerülni minden és mindenki, aki az ország leépítésében, a Nép megsemmisítésében nem lesz partner, vagy akárcsak nem lesz hajlandó abban a tempóban együttműködni mindebben, ahogy azt pozsonyi, belgrádi és bukaresti kenyéradóik diktálják. A balliberális oldal maga a puszta létével teszi a Nemzet ellen folytatott háburújának csataterévé a közéletet.
Ez a légkör pedig teljesen alkalmatlan a Gyurgyák által óhajtott „Európai egyensúlyok rendszeréhez”, amihez Gyurgyák Bibó és Szabó Zoltán nyomán annyira ragaszkodik. Mert eme szisztéma szerint egyensúly a Duna-medencében akkor következne csak be, ha rablószomszédaink vágya szerint a kápós balliberális politikai és szellemi emberek kivételével minden magyar fogná magát és – a trianoni demarkációs vonalakon kívül és belül egyaránt – egyszerre fölakasztaná magát. A demokrácia, amelyre Gyurgyák vágyik, – és ezt önmagában ne is vegyük tőle rossz néven – a geopolitikailag stabil nemzetek kiváltsága. Azoké a nemzeteké, akik létüket biztonságban tudják.
Ellenben Magyarország és a Magyar Nép egyáltalán nincs biztonságban a tóttól, a szerbtől, a romántól. Annak ellenére sem, hogy az áruló magyar politika nemhogy a rablott területeinkről, a határváltoztatásról mondott le, de még az autonómiát sem képviselte hivatalosan. Ennek ellenére megsemmisítésünkre törekszenek. A II. világháború nem ért véget a Kárpátmedencében, rablószomszédaink azt ha nem is teljesen nyíltan, hanem inkább a húzd meg-ereszd meg módszerével és a titkosszolgálati eszközök bevetésével, de rendületlenül folytatják ellenünk. És ebből nemcsak az következik, hogyha egy Nemzet ellen úgy folytatnak szomszédai háborút, hogy nem is veszi észre, akkor nemhogy a demokrácia, hanem általában a palamentarizmus üzemben tartása válik életveszélyessé. Hanem az is, ha egy nemzet ellen folytatott háború idejére elmulasztják a demokráciát és/vagy a parlamentarizmust felfüggeszteni, akkor ott a közéletben magában sem lehet egyensúly, mert akkor annak a nemzetnek a közéletében a hadviselő fél érdekképviselete nyíltan vagy burkoltan megjelenik. A Szabadságharc idején ki volt a haszonélvezője a parlamnetarizmus fenntartásának? A békepárt. Az I. világháború idején? A Károlyi-Jászi-féle ellenzék. Hát a II. világháború idején? A nyilasok és imrédisták. És ma? A kápós balliberális országrombolók.
Ha Gyurgyák csak úgy önmagában, és mindenáron demokráciát akar, akkor érje be azzal a trágyadombbal, ami van. Ha viszont valóban egy kiegyensúlyozottságra épülő demokráciára vágyik, akkor le kell tegyen arról, hogy most legyen demokrácia. Helyette támogassa egy ideiglenes irredenta diktatúra bevezetését, amely rendbeteszi a gazdaságot, nemmellesleg rendet tesz a fejekben is, felfegyverzi a honvédséget, visszaszerzi elrablott területeinket, kitelepíti a Hazából (vagy kötelező erővel elmagyarosítja) a jövevény-népeket, és csak utána lehet építeni valódi demokráciát, amilyet csak akarunk. (Bár én személy szerint az angolszász típusú kereskedelmi demokrácia helyett a közvetlen demokrácia fejlesztése felé mozdulnék el). De addig az angolszász típusú kereskedelmi demokrácia csak a rablószomszédok titkosszolgálati átjáróházává teszik az országot. És ha Gyurgyák középről akar konzervatívan építkezni, miközben a baloldaltól önvizsgálatot vár el, el kéne gondolkoznia azon, hogy valahányan a baloldalon megpróbáltak – őszintén és nem érdekből – önvizsgálatot tartani, és a nemzethez való viszonyukat tisztázni, végül mindig a jobboldalon kötöttek ki (Szűrös, Pozsgay, Szily, Gazsó). Míg azok, akik Gyurgyákhoz hasonlóan jobbról vágytak a középre, előbb utóbb a baloldalon (Kupa, Dávid Ibolya). Mi a felvetett dilemmára megadjuk Gyurgyák helyett is a választ: a háborúban bizony nincs közép és nincs egyensúly! Csak lövészárkok!
Nos, az a kérdés, hogy Gyurgyák mindezt miért nem ismeri fel. Anélkül, hogy feltette volna neki bárki ez a kérdést, a riportban meg is adja a választ: „Nem tudok azonosulni azzal az immár évszázados értelmiségi hagyománnyal, amely mindig a másik irányzat múltjában keresi a hibát, ott akar rendet tenni. A magam liberális-konzervatív felfogásának megfelelően vallom, hogy a magyar jobboldalnak a szélsőjobboldallal és a szélsőjobboldali hagyományaival van elszámolnivalója”. Majd itt jön a már idézett rész, miszerint a baloldalnak ugyaneszerint a logika szerint saját maga feladata az önamgával való szembenézés, végül azzal zárja „Kár, hogy nem vagyok baloldali”.
Nos, jól hangzó, de Gyurgyák esetében sántító érvelést hallhatunk. Ugyanis könyvet – nem is könyvet, hanem egy valóságos monográfiát – írt a Magyarországi zsidókérdés történetéről. És ha nem is azonosítjuk a zsidóságot a balliberális értelmiséggel, akkor is el meg kellett volna vizsgálni, hogy mi az oka annak, hogy a baloldal 1918-19-es nemzetellenes bűneit miért azonosították a zsidósággal (túl az egyébként álláspontunk szerint másodlagos jelentőségű származási számarányokon), és tárgyilagos szemlélőként – épp nem a zsidóellenes előítéletek erősítése, hanem a tárgyilagos tisztázás végett – foglalkoznia kellett volna a modernkori magyarországi bal- és liberális ellenzék létrejöttének valódi körülményeivel, és mozgatórúgival, és mindenek előtt a hátterével.
Persze nem lett volna egyszerű feladat, de ha márcsak elmélyedt volna a témában, akkor nem úgy merült volna fel a kérdés, hogy a baloldal miért vált problematikussá a nemzethez való viszonya, hanem az, hogy az ellenség, a kisantant ötödik hadoszlopa, miként tudta elfoglalni a politikai paletta baloldali térfelét Magyarországon, és miként tudja azt mind a mai napig megszállva tartani. És Házmesterházy kolozsvári bocsánatkérése sem azért nem lehet őszinte, mert közben még Miskolcon mindig románozzák az oda áttelepült erdélyieket, hanem azért, mert a balliberális oldalnak – lévén, hogy szerb- és román megbízásra alakult meg a századfordulón – lételeme a nemzetellenesség.
És az MSZP-nek a sziromlevelűekkel kötött megállapodásában nem is az a veszély, mint sokan látni vélik, miszerint a szocik komoly támogatásra tennének szert az elszakított magyarok körében. Jóllehet az elszakított magyarság is világnézetileg és beállítottság szerint is heterogén, és nyílván sokan közülük baloldaliak. De aki állampolgárságot igényelt, az nagy valószínűséggel nemzeti beállítottságú, ennél fogva a szavazati jogot nyerők döntő többsége jobboldalra – azon belül is a Fideszre – fog szavazni. Ezt egyébként jól tudták akkor is, amikor a választójog kiterjesztését ellenezték.
Hanem az igazi veszélyt a két baloldali pártnak a kulturális-tudományos életben való együttműködésre vonatkozó megállapodása jelenti, és főleg az identitásukban gyengélkedő szórványmagyarság esetében. Nem mindegy, hogy mondjuk Raffay Ernőt, Pap Gábort, Szaniszló Ferencet, vagy mondjuk Bródy Jánost és Koncz Zsuzsát visszük közéjük. – utóbbiak garantáltan nem a nemzeti öntudatot fogják erősíteni bennük.
Zárásképpen idézzük Gyurgyákot az interjúból: „Lehet, hogy eleve naiv volt ez az elképzelés, de az én várakozásaimban egy olyan ország szerepelt, ahol alapvető nemzeti kérdésekben nincsen fundamentális vita, ahol létezik minimális nemzeti konszenzus”. Hát nemcsak, hogy naiv volt, hanem a lehetetlenség okát sem sikerült feltárnia. És az sovány vigasz, hogy ezzel Gyurgyák egyáltalán nincs egyedül, mert ellenpélda sincs.Ennek kapcsán szeretnék áttérni egy másik értelmiségi – meglehetősen felületes – történelmi eszmefuttatására, úgy hívják, Vona Gábor. A bar!kád című pártlap január 3.-i számában (A magyar alkat 6.) – kifejti, a magyarság ezer éve meghasonlott állapotban van, ez nem is vitás.
Az első meghasonulást István fordulata jelentette, aki a „megmaradás” fejében kitépte az ősi tradíciót, a turáni hagyományt a magyarság lelkéből (történeti hűség kedvéért: nem a megmaradás, hanem a Babba Mária Szentkoronájának, mint a magyarság legősibb mágikus-szakrális tárgyának a pápától való visszaszerzése fejében tette István amit tett), és helyette megteremtette az általa csak úgy „kereszténynek” titulált istváni tradíciót (mintha az ősmagyarok már ne lettek volna nagyrészt keresztények). A második meghasonlás pedig a függetlenség elvesztésével éri a magyarságot, amikor választani kellett az idegenuralmat jelentő koronás „magyar” király, és a Nemzet függetlensége között. (Ez is némi kiegészítésre szorul: 1848 decemberétől ez a dilemma nem állhatott fenn, mivel a koronás főt puccsal eltávolították, a helyébe lépő Ferenc József pedig nem volt sem koronázva, sem megválasztva).
Majd azzal végzi gondolatmenetét a pártelnök, hogy az istváni és a koppányi tradíciót ki kell békíteni: „A hogyan kérdése itt egyáltalán nem mellékes. A két tradíció egymáshoz illesztése ugyanis nem egyszerű feladat. Már ott gondban vagyunk, hogy miként kezdjünk neki. Ki tegye az első lépést? István, vagy Koppány? A keresztény tradíció igyekezzen magához hívni a turánit, vagy fordítva? Az biztos, hogy ha valódi eredményt akarunk, semmiképpen sem szabad úgy felfognunk a feladatot, hogy egyik a másikat magába olvaszthatja. Ha bármelyik is fölébe akar kerekedni a másiknak, az egészet elvétjük. Két egyenrangú partner kézfogására van szükség. Véleményünk szerint a kezdő lépést a keresztény-újmagyar tradíciónak kell megtennie. Koppányt felnégyelték, Istvánnak kell most életre keltenie”.
Ahogyan naivitás Gyurgyák és a hozzá hasonlók részéről annak elvárása, hogy egyszer majd a baloldal megtér, és tisztázza nemzethez való viszonyát, úgy ugyanakkora naivitásról tesz tanúbizonyságot az a hiú remény, hogy majd „István” kezet nyúkt „Koppánynak”. Itt a Jobbik elnöke kifelejti a legfőbb tényezőt, a magyarországi katolikus egyházat, amely a Habsburg-restauráció tántoríthatatlan elkötelezettje és fő támogatója, és amely a turáni tradíció maradéktalan felszámolására fog törekedni, akárcsak a baloldal a nemzetére. Az az igazi tragédiánk, hogy sem a nemzeti oldal, sem értelmiségünk színe-java nem ismeri fel, hogy a kápós balliberális oldalban nem a zsidót kéne látni, hanem mögötte felfedezni az igazi ellenséget, a kiirtásunkon alattomban munkálkodó rablószomszédainkat. Miközban a katolikus egyház a Habsburgokkal karöltve ugyanerre készül.

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség Dühös románszakértője
2013 01. 21.