A Féligazság napja: hogyan válhat egy igaz ügyből gyomorforgató kampányrendezvény
Bombaként robbant a hír az erdélyi sajtóban, hogy a buzau-i román bíróság letöltendő börtönbüntetésre ítélte a Mikó-kollégium visszaszolgáltatási bizottságának két magyar tagját (jellemző, hogy a harmadik román tag csak felfüggesztettet kapott, valószínűleg csak megrendelésre dolgozott). A Magyarul beszélő románok Antidemokratikus Ószövetsége (közismertebb nevén RMDSZ) szemforgató taktikáját alkalmazva elsőként kongatta meg a vészharangját, merthát kampány van, és ha kampány van, akkor a sziromlevelűek nagyon tudják féltéglával verni az asztalt minden magyar ügyért, hogy aztán négy évre megint megfeledkezzenek róluk, a kishitűségbe taszított birka magyarok úgyis megszavazzák őket, mint a „legkisebb rosszat”.
Persze ki ne tartaná igazságtalanságnak a Ceausescu-szellemét idéző lépést, és ki ne állna az igazság mellé, hát a kerek világ magyarság is hangot adott felháborodásának a Mikó-ügyben. Mi változott a nyolcvanas évek óta kedves RMDSZ, kiknek neptuni hajója folyamatosan halad, azóta is a meg nem valósított célkitűzések felé? – Főleg, hogy ezt a hajót vízre se lehetne bocsátani, mert nyomban elsüllyedne a szégyentől.
Aztán Bikfalva református lelkésze beleköpött alaposan a levesbe, mert július elején, zászlóval a kezében, megállás nélküli egyszemélyes tiltakozást szervezett a kollégium épülete elé, melyhez mind többen csatlakoztak.
Jellemző, hogy Antall Árpád, a város sziromlevelű polgármestere bevallotta, kezdetben attól tartott, hogy „provokátorok rossz irányba vihetik a megmozdulást”. Esetleg kicsúszhat az RMDSZ román titkosszolgálatilag jól ellenőrzött kezéből az események neptuni-langymeleg medrében tartott menete. Nosza hát ki kellett találni valamit, de úgy hogy annyira ne lógjon ki a sziromlevelű lóláb: a történelmi egyházak meghirdették az „Igazság Napját” szeptember 1.-ére.
Nos ekkortól kezdve bejelentkezett a felszólalók közé Kellemetlen Dudortól kezdve Seggstein Kovács Péteren át Izsákutca Balázsig az egész erdélyi magyar politikai elit apraja nagyja, hogy kik-ki elmondhassa a magáét. Az irredentizmust, az autonómiát és kettős állampolgárságot nyíltan ellenző, SZDSZ-palánta és Eörsi Mátyást Kolozsvárra előadást tartani invitáló Seggstein még szolidaritásból fel is jelentette magát, hogy odatolakodjon Markó Attila és Marosán Tamás mellé hősnek, pontosabban szólva Nemecseknek (lásd erről írásunk után csatolt mellékletet). Igazán hallani kellett volna a víz csobogását, amint jelen sorok írója a számítógépe melletti fikusz földére kifacsarta a meghatódás könnyeitől tocsogó zsebkendőjét, midőn e drámai hírről értesült.
Szegény naiv Sánta Imre pedig nyílt levélben kérte a politika felkent konjunktúra-lovagjait, hogy tartsák szereplési vágyukat távol az eseménytől, és csak magánemberként vegyenek részt a tüntetésen. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, a történelmi egyházak és az RMDSZ jólelőre legyeztette egymással az egész „Igazság Napját”. A buszokat csőstűl kezdték szervezni a magyar ügy különböző vallás- és pártfelekezetű buzgó vámszedői. Csak halkan jegyezzük meg, az utóbbi idők nagyváradi magyarverései ellen még egy busznyi tiltakozást sem szervezett senki, pedig a tüntetés tárgyát képző ügyet meg nem kérdőjelezve talán megkockáztathatjuk, egy magyar emberi méltóságának saját Hazájában való sárbatiprása talán csak ér akkorácskát, mint egy egyházi ingatlan sorsa. Vajon a két magyar fiatal, akit megvertek, az idős néni, akit kidobtak a boltból, csak mert saját Hazája földjén Anyanyelvén mert megszólalni, azt fogja-e gondolni e tüntetés kapcsán, hogy egyháza megvédi őt? Vagy netán azt, hogy az egyházak csak saját magukkal törődnek, és ez „Igazság napja” sem szól voltaképpen másról? Tartunk attól, hogy az utóbbi mellet teszik le az érintettek a voksukat, és az a tragikus, hogy véleményük nem is állhat messze a valóságtól.
Mi Székely-Magyar Nemzetőrök az elmondottak ellenére civilben mégis ott voltunk, mert alapjában véve mégiscsak húsbavágó nemzeti ügy, hogy egyházaink visszakapják a törvénytelen megszálló hatalomtól ingatlanjaikat. De nem azért, mintha egyházaink megérdemelnék (legalábbis azok vezetései), hanem mert megérdemli maga a magyar közösség. De ott voltunk azért is, mert ha esetleg az oláh hatóság részéről az eseményt incidens érte volna, akkor segítsünk abban, hogy tisztességgel hely tudjunk állni. A civilbe öltözött rendőrök, román titkosügynökök már jóval a rendezők és technikusok előtt megjelentek a téren, amúgy az egész város hemzsegett tőlük (köztük koránál fogva sok volt az olyan, akit minden bizonnyal nyugállományba helyeztek. Sokat még a csao-világból gumibotozóként ismertek fel a helyiek). Az oláh zsandárokat buszok szállították a tüntetés színhelyéül szolgáló tér melletti ortodox templomba, mely valószínűleg titkos fegyverraktár is, és úgy építették, hogy adott esetben a kupolájából tűz alatt lehessen tartani a város központi terét.
Jóval később érkeztek a tüntetőket szállító buszok. Hömpölygött az „összefogás” jegyében a politikailag heterogén tömeg a déli tűző napra. A „Hatvannégy vármegyések” Nagy-Magyarország pólóban táblát tartottak: „Autonómiát Székelyföldnek!”. Nem tudom, de ha mi is vittünk volna transzparenst, mi inkább azt írtuk volna fel rá, hogy „Justice for Hungary!”, mert az valahogy a hatvannégy vármegyéhez és a Nagy-Magyarország pólóhoz mintha jobban passzolna. Láttunk székely sovinisztát, akinek transzparensével nem mást állított, minthogy „Maros+Hargita+Kovászna=Erdély”. Hogy ezt miből vezette le, nem tudni, de miután már művelődéstörténeti könyv megjelent „A székely művelődés évszázadai” címen, könyvet lehetne írni a székely műveletlenség évtizedeiről is. A sziromlevelűek türkizkék fürdőruhába öltözött, serdülőkorú mazsorett-lányokkal is képviseltették magukat a közönségben (az RMDSZ-logós papírzászlót a kezükben tartották). Nyilas Misiék valaha megélt szebb idejében a református Mikó-kollégiumból mint a macskát a Szaharába, úgy vágták volna ki bármelyik diáklányt, ha ilyen lenge öltözékbe merészelte volna a patinás iskola falai közé betenni a lábát, sőt ha bárhol nyilvánosan így mutatkozott volna.
A tüntetést Antal Nagyárpi-Nagyárpi-Nagyárpi polgármester és Kató Béla erdélyi református püspökhelyettes duettje nyitotta. Nem véletlenül a „duett” szót használom, ugyanis a nyitóbeszédet felváltva olvasták fel, melynek központi üzenete az volt, hogy az erdélyi magyarok inkább lennének lojális, mint rebellis tagjai a román társadalomnak, de elvárják, hogy „identitásukat, és tulajdonjogukat tiszteletben tartsák”. Minderre természetesen a jól ismert hivatkozási alap Kós Károlynak a „Kiáltó szava”, mely már Schmitt Pált csaknem egy évszázaddal megelőzve megfogalmazta, hogy „legyünk jó honpolgárai” Romániának, és akkor cserébe megkaphatjuk saját Hazánk földjét törvénytelenül megszállóktól a „kisebbségi jogainkat”. Kós Károly eme förmedvénye Trianon óta állandóan alapvetéséül szolgált az erdélyi kollaboránsoknak, mindig vele tömték be az elégedetlenkedők száját. A mából visszatekintve megállapíthatjuk, a neves építésznek saját szakterületénél kellett volna megmaradnia, mert politikusként sokkal inkább károkat okozott szellemiségével, mint hasznot.
Az összes felszólalók között a leggusztustalanabb Jakubinyi György, gyulafehérvári püspök volt, nem a mondandója miatt, hanem puszta személyéből fakadóan. Ugyanis róla azt kell tudni, hogy a katolikus teológiai papképzést egy az egyben átjátszotta a románok kezére, így a papnövendékek nevelése az SRI kezében van, és az esetleg nemzetben gondolkodó, nem lojális papokat rendre parkolópályára teszik.
A többi egyházi elöljáró után következett a látens szervezők fénypontja, Kellemetlen Dudorka. Beszédében éppenséggel nem hazudott, mikor azt sorolta, holnap bármelyik egyháztól, vagy bárkitől bármit elkobozhatnak, bármelyik magyart bebörtönözhetik, és ezért most kell megvédeni, ami a tulajdonunk. Csakhogy ez az ő szájából hangzott el, és a „megvédeni” az ő szótárába nem az erővel történő jogos önvédelmet jelenti, hanem azt, hogy az RMDSZ-re kell szavazni, majd a védelmet ő elintézi nekünk, bízzuk csak rá nyugodtan. A védelmi pénzt persze mi fizetjük neki.
A tűlevelűek is küldtek buszokat, de vezetőik a tüntetéstől deklaráltan távol tartották magukat, mert „nem akarták, hogy a politika rátelepedjen a megmozdulásra”, és ezt bizony nagyon bölcsen tették, mert kb. annyira hiányoztak innen, mint sziromlevelű vezetőtársaik. Amúgy mellékesen a méltóan szégyenletes választási kudarcukat követően (bár az RMDSZ legalább fele ekkorát bukott volna) Basescu Jenci felajánlotta becsületbeli lemondását, ám a párt országos tanácsa azt nem fogadta el, de állítólag e hónapra rendkívüli tisztújítást határoztak el. Legalább róluk annyi elmondható, ha becsületük már rég nincs, legalább szégyenérzetük, úgy tűnik, mintha lenne. Viszont a pódium közelében kószált Füles-SzájkaraTé Tibor, és állítólag látták Kanga-Szilágyi Zsoltot és Zsebibaba-Sándor Krisztinát is, ám a százholdas pagonynak csak főhős-püspökét, Micilackót engedték szóhoz. Püspök úr, nagyon szép beszédet mondott, legalább a többivel ellentétben nem volt unalmas. Csak sajnos, 1990 óta elvesztette hitelét, mert ha akkor, a fekete március idején nem Iliescuval kvaterkázik, hanem odamegy Marosvásárhelyre, és a tömeg élére áll, akkor ma lehet, hogy a százholdas pagony már Magyarországhoz tartozna. Ehelyett akkor a maga embere, Kincses Előd körbeutazta a Székelyföldet, ahol a székelyek rendre gyülekeztek, hogy vonuljanak Marosvásárhelyre, segíteni bajbajutott véreiknek, és a maga barátja teherautó platójáról, mikrofonból beszélte le őket, hogy minden rendben van, nyugodtan menjenek haza. Még szerencsére ott voltak a nyárádmenti Gábor-cigányok. Püspök úr, szégyellheti magát egyházának többi vezetőjével együtt! Az egyetemes magyarság nevében vádoljuk önöket nemcsak az elmúlt 22 sziromlevelű esztendőt illető cinkosságuk okán, hanem azért is, mert vélhetően rövidtávú önös érdekek oltárán egy szent ügyet egy ezerszer lejárt szavatosságú, kollaboráns-hazaáruló párt kampányeszközévé züllesztettek, és ezzel neptun magyarsorvasztó szellemének továbbélését segítették elő!
Az utolsónak szánt felszólaló, Micilackót követően a tömeg elkezdte skandálni: „Halljuk Sántát! Halljuk Sántát!”. A bikfalvi lelkész a beszédét azzal kezdte, hogy az állomásról a tüntetésre igyekvő néhány fiatalt a román megszálló rendőrség feltartóztatott, mivel a kezükben található zászlót fegyvernek minősítették, és reményét fejezte ki, hogy azóta sikerült épségben megérkezniük a tüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) hat tagját rendőrök tartóztatták fel, és szállították be a rendőrségre, ahol terveikről és politikai céljaikról faggatták őket, valamint fényképet és ujjlenyomatot vettek tőlük. Az EMI nyilatkozatában úgy értékelte, hogy az eset a tüntetés általi román ingerküszöb elérésének a bizonyítéka. Szerintünk meg annak, hogy az EMI az egyetlen hiteles, nem titkosszolgálatok által irányított politikai szervezet Erdélyben. És ahogy annak idején, ha nincsenek a Gábor-cigányok, a pogromban nem mi, hanem az oláhok győztek volna, úgy ha most nincs Sánta Imre, a tüntetők nem értesültek volna az oláh rendőri erőfitogtatásról. (Még szerencse, hogy a tömeg kikövetelte a felszólalását). Mert Sánta Imre, ellentétben elöljáróival, tényleg törődik a rábízottakkal. De hát kinek a pap, kinek a püspökfalat.
A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnokságának megbízásából
VKF-5
2012 09 12.