Szakács Árpád legújabb kritikája a MiHazánkról
Szakács Árpád újságíró, a MiHazánk korábbi stratégiai tanácsadója súlyos kritikákat fogalmazott meg korábbi pártjával kapcsolatban saját blogoldalán "Árad a MiHazánk" címmel. A tanulmány futótűzként terjedt a párttagságon belül, olyannyira, hogy Dúró Dóra a párt helyi vezetőiből országos válságtanácskozást hívott össze az Országgyűlés épületébe.
Szakács Árpád tanulmányának bevezetőjében hangsúlyozza, hogy politikai ambíciói soha nem voltak, és soha nem is lesznek. Személye vitathatatlanul pozitívnak számított, amikor a Nagy-Magyarország című történelmi folyóiratot szerkesztette, ő jelentette meg egykoron Szentkirályi Gábor törzsőrmesterünk tanulmányát is a Rongyos Gárdáról. A MiHazánkkal kapcsolatosan pedig rossz tapasztalatokat szereztünk, nemcsak elsősorban emberi, hanem tartalmi vonatkozásban, úgyhogy nekünk aztán tényleg nem áll érdekünkben, hogy védelmére keljünk a pártnak. Mindezzel, és azzal együtt, hogy a szerző jó szándékában nem kételkedünk, nemhogy súlyos, de alapvetően téves diagnózist állít fel a párttal (és általában a magyar szélsőjobbról) kapcsolatos kétségtelenül fennálló problémákról (amikben részigazságokra is kétségtelenül rávílágít, részben jogos kritikákat is megfogalmazva) és arra így értelemszerűen téves gyógymódot is kínál.
A fő probléma szerinte abból fakad, hogy akárcsak a szélsőjobboldali elődpártok (FKgP, MIÉP, Jobbik), antidemokratikus belső működése azt a célt szolgálja, hogy az elnökség bebetonozta saját hatalmát, saját magát juttassa parlamenti mandátumhoz, és a párt belső működésében mindent ennek rendel alá: az elnökségnek minden pozíció kinevezésében vétójoga, minden szervezet irányában feloszlatási joga van, így az elvhűség és a szakmaiság helyett az elnökség iránti lojalitás kerül előtérbe a párton belül mindenütt, illetve a példa ragadós lesz, és az alacsonyabb döntéshozói szinteken is a pozíció megtartása lesz az elsődleges szempont.
Ebből következik nála a másik két probléma is, az egyik, hogy a szakmai kabinetekben, amelyeknek a szakpolitikai "nyersanyagokat" kellene szállítani az elnökség felé, sem a szakmaiság, hanem a haverok beültetése, és a pozíció megtartása lesz a fő szempont, és a valóban hozzáértőket konkurenciának érezvén, kitúrják a kabinetből.
Illetve a másik probléma szerinte, ami szintén az önmagát bebetonozó elnökségből következik - és itt nemzeti szempontból kimondottan hajmeresztő következtetésre jut - hogy mivel az elnökség félti a pozícióját a rátermettebb konkurenciától, ezért az úgymond "náci szubkultúrát" képviselő betyársereges, bűnvadászos köménymag igényeinek igyekszik megfelelni, mert cserébe ez a kopasz, kigyúrt, biztonsági őrökből álló keménymag ha máshogy nem, fizikai erőszakot sugalló agresszív fellépésével elriasztja az elnökség hatalmát megkérdőjelező konkurenciát, másfelől szélsőséges megjelenésükkel, megnyilvánulásaikkal elriasztják az értelmiséget is. A Betyársereggel, meg a Bűnvadászokkal szerinte az is probléma, hogy vonzzák a titkosszolgálatok aktívitását, a titkosszolgálati akciók melegágyai, ha a párt veszélyezteti a fennálló hatalmat, beépített zsarolható embereik révén lejárató akciókat szerveznek, amivel "náci bűnözőkkel" összefonódó pártként lehet beállítani őket a sajtóban.
A megoldás szerinte a növekedési gát lebontása leegyszerűsítve az Afd és más nyugat-európai szélsőjobboldali pártok mintájára az elnökség jogkörének korlátozása, a választmány jogkörének kibővítése, a társelnöki rendszer bevezetése.
Ha a szerző számára Meloni pártja, az Afd, az Osztrák Szabadságpárt a követendő minta, akkor kimondatlanul egy középretolódást szeretne látni a mihasznákban (hiszen ezek nemcsak szervezetileg demokratikusabbak, hanem jóval kevésbé radikálisabbak is a MiHazánknál), ugyanakkor a szerző részvidéki születése ellenére meglepő módon pozitív példának tekinti a mihasznáknál nemcsak sokkal sokkal szélsőségesebb, de kimondottan náciszimpatizáns és egyben magyargyűlölő román AUR-t is. Viszont mind a hajdani kisgazdák, mind a MIÉP, mind a Jobbik vesztét főképpen épp a középretolódás, a radikalizmus feladása okozta, amit mindhárom esetben épp az általa kárhoztatott bebetonozott elnökségi rendszer erőltetett, ami nemhogy növekedést nem hozott, hanem a meglévő 5%-os keménymag elpártolását etedményezte. És most a mihasznákban is ugyanennek vagyunk a szemtanúi: Toroczkai tavaly kijelentette, hogy pártja nem akar határmódosítást. Bár, mint jeleztük, a középretolódás elkezdődött: lásd revízió elutasítása, sorkatonaság szükségességének tagadása, HUXIT-tagadás, az kétségtelen, hogy a mostani választáson a mihasznák szereplését - a párt ellenkező kommunikációjának ellenére - sikernek semmiképpen nem lehet nevezni, de legyünk igazságosak, a kb. 25 ezres szavazói gyarapodást 2022-höz képest kudarcnak sem, ahogy a szerző próbálja meg beállítani (főleg ha figyelembe vesszük a pártelnök letiltását is a Facebook-ról).
Másfelől többek között a titkosszolgálati céltáblaság miatt kárhoztatja a paramiltáris szervezetekkel való szövetséget, de az általa javasolt párton belüli demokratizálódást épp a titkosszolgálatok aktívizálódását vonnák maguk után, beépülnének a pártba, és ők juttatnák pozícióba embereiket. Egy párton belüli széleskörű demokrácia egy szilárd értékrenddel, erős történelmi hagyományokkal rendelkező közösség esetében működőképes, azonban a magyar szélsőjobb nagyobb részéről sajnos ez korántsem mondható el, ami azt jelenti, hogy jó és irányított kommunikációval manipulálható titkosszolgálatilag, amit a náci szubkultúra a szerző által is konstatált jelenléte is megerősít.
A paramiltáris szervezetekről akármit gondolunk, mi sem viszonyulunk kritikátlanul hozzájuk (annak ellenére sem, sőt épp azért, mert magunk is paramiltáris szervezet volnánk) és a náci szubkultúra bizonyos fokú jelenléte tagadhatatlan, viszont 1. Nem gondolom hogy akár a Betyársereget, akár a Bűnvadaszokat egy az egybe nácinak lehetne bélyegezni (ennyi erővel akár már a Kárpátia és más nemzeti zenekarokra is rá lehetne sütni, hogy nácik), maga a betyárkultusz a magyar kultúra szerves része 2. Amikor annak idején a Jobbik a "néppártosodás" jegyében elkezdte saját "gárdátlanítását", az nem erősítette, hanem épp gyengítette a pártot, tehát a paramilutarizmussal között szövetség felbontása nem jó út, a párt identitását és törzsmagját veszélyeztetné. Az más kérdés, hogy a paramiltáris szervezetekkel két fő gond van: egyrészt hogy nem háborúviselt tapasztalt katonák, hanem amatőrök vezetik, másrészt nem igazán arra képzik ki és használják őket, amire kéne, nevezetesen Nagy-Magyarország majdani visszaszerzésére (egy állásfoglalásunknan fel is tettük a kérdést, hol volt pl. a Betyársereg vagy a Bűnvadászok a nagyváradi premontrei apát román rendőrök általi kilakoltatásánál vagy a szabadkai szerb zászlóégezést követően).
A szakmai kabinetekkel kapcsolatban nekünk is van tapasztalatunk, mi korábban két mihasznákos kabinetben voltunk jelen, de mindkettőt hamar otthagytuk, a honvédelmiben és a közlekedésiben. A honvédelmire egyértelműen ráillet a szerző által leírt inkompetencia, az elnök nem más, mint a néhány hónapos tartalékosi szolgálaton és korábban titkos gerillakiképzésnél komolyabb katonai tapasztalatot és tudást felmutatni nem tudó Novák Előd volt, a kabinet pedig ülések helyett gmail-es levelezőlista formájában működött. Novák egyszer két teljes inkompetenciáról tanúskodó "szakmai" javaslatról szondáztatta a véleményüknket, emberünk mindkét javaslatról kifejtette annak tarthatatlanságát, de mint a falra hányt borsó, minden kritikai észrevétel ellenére bárminemű változtatás nélkül a párt hivatalosan magáévá tette a Novák által elénk terjesztett javaslatot. Ezek után nem éreztük okát hogy maradjunk.
A másik, a közlekedési kabinetben sem éreztünk sokáig maradást. Ugyan itt nem volt állítható egy az egyben a szakmai inkompetencia, tagjainak többsége ha nem is közlekedésmérnökként, de alkalmazottként kapcsolódott a közlekedéshez, vagy más területen dolgozó mérnökök voltak, viszont a kabinet egészét egy több évtizede elavult, alapvetően aszfalt- és gumikerékpárti, a kötöttpályás közlekedést háttérbe szorító szakmai szemlélet jellemezte. A kabinet nem kizárólag, de főként egy autós érdekvédelmi szervezetként működött, és ennek volt köszönhető, hogy a Lázár-féle nagy mellékvonal-bezárásoknál a párt egy egy elszigetelt esettől eltekintve nemigen tiltakozott, e témában is átengedve a terepet a cicapártnak és Vitézy Dávidnak, akinél pedig sokkal szélsőségesebb és hangosabb vasútpártiságot és mellékvonal-pártiságot kellett volna felmutatni. Emberünk több más vasútbarát tagokkal együtt még jóval a rombolási és visszafejlesztési miniszter színrelépése előtt önként hagyták el a kabinetet, mert úgy érezték szélmalomharcot vívnak a közútpárti többséggel.
Ettől függetlenül nagyon el tudjuk képzelni, hogy más kabinetekből el is üldözik és ki is rekesztik a szakmailag a vezetésnél jobban hozzáértőket, az általunk felsorolt két esetben csak egyszerűen egyik fülükön be, a másikon ki.
Nehéz kérdés, most nem is tudnánk rá feleni, hogy mi lenne a legmegfelelőbb módja a szakmai kabinetek tagságának és vezetésének a kiválasztása, de a szerző által erre is javasolt "demokratizálódás" biztos hogy az egyik legrosszabb lehetőség. Ugyanis a szakmai kérdések, ahogy a fizikai törvények sem népszerűségi kérdések, a szakmai javaslatok sikerének nem a párton belüli többség, hanem a szakmai körökben való (legalább részleges) elismertség kivívása, és/vagy a pártnak a törzsszavazókon túli szavazók körében való népszerűség növelése a mértéke (persze csakis a törzsszavazók elvesztése nélkül). A szakmai kabinetek szakmai hitelessége nem lehet függvénye a párt szervezeti működésének.
Amint pedig már jeleztük, a szerző által javasolt pártszervezeti demokratizálódás egy szilárd hagyománnyal és értékrenddel bíró, nem manipulálható közösség esetében szükségszerű, de a magyar nemzeti radikális közönség erre egyelőre sajnos nem érett, így jelenleg egy ilyen irányú változtatás csak a külső erők, főként a rablószomszédis kisantant országok fizetett ügynökei előtt nyitná meg a beépülési és manipulálási lehetőségeket. A bebetonozott elnökség gondolata nem lenne ördögtől való, ha ez a bebetonozott elnökség azt tenné, ami a dolga: őrködjön a magyar Függetlenség és a magyar Irredenta tisztasága felett, és lehetőleg úgy gyarapodjon, hogy a törzsszavazói bázist se veszélyeztesse. De a felsorolt negatív példák, kisgazdák, MIÉP, Jobbik elnökségei nemhogy gyarapodást nem tudtak elérni, de a középre tolódással saját törzsszavazóikat kezdték elidegeníteni (a kisgazdák esete némileg eltért, mert ott egy nem épp dicsőséges kormányzati szereplés is komprommittálta őket), és ebbe kezdett bele tavaly óta a mihasznák is.
A magyar nemzeti radikalizmussal alapvetően nem szervezeti, hanem egy történelmi tévedésből levezethető alapvető szereptévesztési probléma áll fenn, ami Trianonhoz és a rablószomszédos népekhez kapcsolódik. Az 1849-49-es Forradalom és Szabadságharc leverését követően Jókai nyomán alakult ki az a közvélekedés, a nemzetiségi kérdés mögül kiszedjük a bécsi udvart az intrikáival együtt, akkor itten minden magyarországi nemzetiség a magyarral együtt egymás nyakába borulnak és jön az örök béke, a Pax Hungarica és a teljes mézzel folyó virágzó kánaán. Ennek kétségtelenül volt annyi igazságmagva, hogy a nemzetiségek betelepítése, hazugságokra épülő magyarellenes hamis történelmi tudatuk és szeparatista törekvéseik kialakítása egyértelműen a Habsburgoknak volt köszönhető. Viszont a nemzetiségi szeparatizmus ok önálló életre keltek, mégha az I. világháborúig szövetségest találtak a Habsburgokban.
Aztán jött a kiegyezés, és a magyar közvélekedésben a csúnya gonosz Bécset a csúnya gonosz cári Oroszország váltotta gél, amit ha kiszednénk a nemzetiségi szeparatizmus mögül, akkor beköszöntene az örök béke és tejjel mézzel folyó kánaán. És 1918-20, a nagy tragédia bekövetkezte után is csak annyi változás állt be, hogy a gonosz csúf cári Oroszország helyett immár a zsidó összeesküvést kivonása vált a "Dunának, Oltanak egy a hangja" csodareceptjévé, ami mára szerencsére antiglobalizmussá szalonképesült. Az antiglobalizmus és EU-ellenesség ma a hazafiság nélkülözhetetlen alkotóelemei, de ma is elfedjük a Trianon probléma lényegét, amit helyesebb volna nevén nevezve kisantant-problémának hívni. Ugyanis nem ismerte fel soha a nemzeti radikális oldal, hogy Károlyiék, Jásziék valójában román és szerb ügynökök voltak, akárcsak szadeszos és gyurcsányi utódaik. Ebbe persze egy tudatalatti pszichés magyarázat is belejátszik, ugyanis ha akár Károlyékról, akár kései utódaikról beismerjük, hogy kisantant ügynökök, akkor nagyon nehéz megemészteni az igazságot, hogy ezek a senkiházi rablószomszédos népek képesek voltak túljárni az eszünkön és porig alázni minket. Ha viszont e senkiházi népek mögé odaképzeljük a "zsidót" vagy akár a globalizmust, akkor ez egy heorikus küzdelemmé válik, amihez képest a rablósomszéd kisantant államok és betolakodó népeikkel folytatott élethalál harc csak amolyan mellékhadszíntér, akik mögül ha kivesszük az aktuális főgonoszt, Bécset, Oroszországot, a "zsidókat", a szabadkőműveseket, Sorost stb, akkor "fél kézzel is elbánuk velük". Ez viszont félrevisz minket a kisantant vagy ha úgy tetszik a Trianon probléma valódi megértéséhez: nekünk a rablószomszédos államok legalább ugyanolyan szintű ellenségeink, mint a Habsburgok vagy a globalisták, és egyikkel se lenne szabad kibékülnünk a másik ellen.
Viszont maga a szerző, Szakács Árpád is aktívan részese ennek a történelmi tévedésnek, ugyanis az antiglobalista oltásellenesség jegyében nagyváradi román betolakodó személyekkel szövetkezett, így minden jó szándéka ellenére ő maga sem alkalmas arra, hogy a magyar nemzeti radikalizmus hibáinak hiteles kritikusa legyen.
A Krpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Dühös románszakértője
2026 06. 01.