Székely Magyar Nemzetőrség

Távol áll tőlem a HVG szellemisége, de Kovács Bálint olyan kritikát írt a Magyar Mennyegző című filmről, ami messze nem nélkülözi a valóságot. Ezért először változatlanul leközölöm írását, aztán hozzáteszem saját véleményemet a filmről.
"Régen minden olyan jó és szép volt, pláne Erdélyben!
Annyi néptáncos poént, mint amennyi a Magyar menyegzőben elhangzik, még egy filmben sem hallottunk, szóval nem lehet elvitatni tőle, hogy valamit már elért Káel Csaba filmje. És még azt sem lehet mondani, hogy rossz irányba tapogatózik, aki errefelé keresi a mű vállalásait: Káel Csabának érezhetően minden más aspektusnál fontosabb volt azt megmutatni a nagyvásznon, hogy milyen szép is a néptánc.
És a néptánc tényleg szép. Csodás zenére adnak elő ötletes koreográfiákat táncosok különösen díszes ruhákban, és igen, ez jól mutat a vásznon, jól hangzik a hangszórókból. Nem is kell feltétlenül ennél több: Wim Wenders például Oscar-jelölt filmet forgatott Pina Bauschról, három dimenzióban, és semmi, de semmi más célja nem volt, mint hogy megmutassa, milyen csodálatosak is a legendás koreográfus előadásai, az eredmény pedig lenyűgöző lett. Szóval lehetett volna a Magyar menyegző is ilyen: a modern technika révén kifejezetten látványos dokumentumfilm arról, milyen szép kalotaszegi táncokat is őriz a hagyomány Erdélyből. És annak működne is: jó a film ritmusa, látványosak a jelenetei, Zsuráfszky Zoltán, Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor koreográfiái visznek magukkal, pláne, mert Pál István Szalonna zenéje is karon ragadja és megpörgeti a nézőt.
De Káel Csaba nem elégedett meg ennyivel, és itt a baj. Ő romantikus drámát akart késes verekedésekkel, autós üldözéssel, komédiai helyzetekkel, megbűnhődő Rosszal és a jutalmát elnyerő Jóval. És rengeteg néptánccal. Békési Miksa forgatókönyvíró sztorija szerint 1980-ban két fiatal seftes magyar hippi utazik ki egyikük erdélyi unokatestvérének lagzijára lebonyolítani egy üzletet, aminek az is feltétele, hogy Péter névleg feleségül vegye a másik unokatestvért, mert így a lány legálisan Magyarországra költözhetne. Szóval a Magyar menyegző részben az erdélyi Zöld kártya, az amerikai letelepedés miatti névházasságról szóló 1990-es, Andie MacDowell-lal és Gérard Depardieu-vel készült film másik verziója. A magyar verzióban a helyzetet bonyolítja, hogy a lány szülei nem tudnak a dologról, és lenne egyébként egy másik, "igazi" kérő is, aki nem örül kimondottan a konkurenciának.
A film két síkon fut. Az egyikben végig kell néznünk, ahogyan a már a témafelvetésből teljesen egyértelmű sztori tényleg úgy, minden meglepetés nélkül bontakozik ki, ahogy azt biztosan tudtuk, hogy ki fog bontakozni. (Vajon egymásba szeret majd a két kényszerből összeterelt fiatal, akik eleinte természetesen úgy állnak a kamu házassághoz, mintha a fogukat húznák? Vajon fog majd balhézni a másik kérő? Ha fog, vajon móresre tanítják majd?)
A másik sík pedig az, hogy mindenki táncol.Az újonnan érkezett vendégek tánccal mutatják meg, hogy ők is olyan tökösek, mint a helyiek. A két kérő táncpárbajt vív egymással. A konfliktus kibontakozása közben a kamera felerészt inkább a táncot mutatja, mert csak. A fiatalok tánc közben néznek egymásra szerelmesen. Vagy kora reggel egy legény a semmiből beugrik a pajtába, ahol a pesti fiúk alszanak, eljár egy táncot, hogy porzik belé a padlódeszka, majd kalapot emel és távozik.
Na ez az utóbbi jelenet az, ami a leginkább megmutatja, mi a baj a néprajzos dokumentumfilm és a romantikus kalandfilm keverésével. Hogy erőltetett, általában nem működik, és még egy kicsit abszurd is. Nemcsak az ilyen "poénoknál", de akkor is, amikor a forgatókönyv arra használja a pesti vendéget, hogy a szereplők belemondhassák a kamerába azt a szöveget, ami a Néprajzi Múzeumban is ki van írva a tárlók mellé: hogy akkor pontosan hogyan is zajlik a hagyományos kalotaszegi lakodalom, mik is a helyi népszokások, és pontosan mi is a népies megnevezése annak az álmenyasszonynak, akit a menyecske kikérésekor tréfából küldenek a vőlegény elé. Nem lehet így vegyíteni az ismeretterjesztést és a játékfilmet, vagy legalábbis sokkal ügyesebben kell csinálni, hogy ne sóhajtson ennyiszer a néző a sutaságok láttán, vagy ne érezze minduntalan azt, hogy az épp aktuális táncjelenet öncélú, azaz nincs a táncnak semmi más célja, mint hogy legyen tánc!
A másik probléma azzal, hogy Káel nem dokumentumfilmet rendezett, hogy a nézőnek egy játékfilm valóságábrázolásával szemben más elvárásai vannak. Főképp az, hogy legyen. Hogy ne valami mesevilágot ábrázoljon, ne egy erdélyi Disneylandet, hanem a világot, amiben élünk vagy akkor éltünk. Mert ha nem így tesz, akkor vagy hamisnak látszik a kontextus, vagy aki rosszhiszeműbb, esetleg gyanakodni kezd, hogy az alkotók netán szándékosan akartak torzítani.
Mert ez az 1980-as Erdély épp az, aminek négy fröccs után képzeli a kocsmában az egyszeri őskonzervatív, aki még csak egyszer járt Erdélyben társasutazáson, de arra se nagyon emlékszik, mert hát erős volt a pálinka. A rettegett Securitatét egyetlen egyszer említik meg, aztán soha többet nem kerül szóba, nem is ad rá okot a forgatókönyv. A magyarok boldogan élnek és űzik népszokásaikat, az is egyszer hangzik el, hogy a magyar rendszámos autóval inkább nem kéne az utcán parkolni, de hogy miért, azt nem érteni, hiszen mindenki testvéreként kezeli a pestieket, és ami azt illeti, mindenki mást is.
A falusi rendőr neve Pavel, de magyarul beszél, és egyetlen pohár pálinkával rá lehet beszélni, hogy mégse legyen már olyan szigorú. A ruhák olyan díszesek, hogy ha látná, Szent István szégyenkezve dugná a trónszék mögé a koronázási ékszereket, mert az semmi ahhoz képest, ami a legutolsó falusin is ott csillog. Csodaország ez, ahol minden jó és minden szép, még igaziak az érzelmek, még igaziak a hagyományok, és nincs egy arc széles e vidéken, amin ne húzódna széles mosoly. (Érdemes figyelni a zenészeket, akik három napig húzzák a lakodalomban, de minden egyes képkockán világít a foguk a nagy mosolygásban.)
Még ezzel se lenne feltétlenül baj – hiszen lakodalom van a mi uccánkba’, miért ne lenne mindenki boldog –, ha nem felejtené el Káel Csaba és Békési Miksa forgatókönyvíró, hogy ez az oly idillinek és boldognak ábrázolt Hagyományos Élet, ahol a nőkért férfiak verekednek meg, és ahol végső soron a tánc is azért van, hogy legyen hova irányítani a tesztoszteront – hogy ez nagyon is összefügg a film fő konfliktusaival.
Hogy az a bizonyos Falusi Idill, ami a színészeknél is fontosabb főszereplője a filmnek, az bizony azért is felelős, hogy az Erdélyből szökni kívánó lány élete olyan nehéz. (Mert az elmondottak alapján ez egy csaknem tönkrement élet, hiába is nem engedte Káel Csaba a színészeknek, hogy egy pillanatra is elengedjék a mosolyt mint alapállapotot.) Hogy a lány nem mondta el a szüleinek a traumát, ami érte, mert hát mit gondolna akkor az összetartó, boldog falu. Hogy a traumát okozó férfit továbbra is a kebelére öleli a falu, mert hát a komám komájának komája, és akkor rá mosolyogni kell. Hogy a férfiak meggyőződése, hogy a részegség mindenre mentség, mert hát olyan csuda jópofa dolog – a filmben is jót kell rajta derülni –, hogy ezek az Aranyos Erdélyiek már az ágyból is egy vizespohárnyi pohár pálinkával kelnek ki, és úgy tukmálják mindenkire az állandó piálást, hogy csuda.
Nem, a Magyar menyegző semmit nem gondol arról, hogy a filmben ábrázolt társadalmi berendezkedés problémák lehetőségét hordozhatja magában, csak könnyekig meghatottan, mintha az egész film vitrinben volna, mutogatják az alkotók, hogy micsoda gyöngy élet is volt ez régen, amikor még minden szép volt, és pörögtek a szoknyák, mint a motolla.
Igaz, miután a film legelső "poénja" az, hogy a sármos férfi főszereplő tréfából rányitja az ajtót a női öltözőben zuhanyzó lányokra, akik ennek nagyon örülnek, inkább az lenne a meglepő, ha a Magyar menyegző bármit is gondolna a társadalmi problémákról, amelyek a forgatókönyvben ábrázolt konfliktusok mögött állnak. Nem: ebben a filmben, akár egy szappanoperában, a konfliktus csak arra kell, hogy legyen miért bicskát rántani meg Wartburggal autós üldözős jelenetet forgatni, aztán mire a Wartburg motorja leáll, meg is oldódik minden.
Olyan a Magyar menyegző, mintha kedélyes bácsik egy asztal mellett poharazgatva összegyűltek volna, hogy elmeséljék egymásnak, mire emlékeznek Wass Albertből, csak szerencsére sokkal jobbak a színészek – mert rájuk tényleg nem lehet rosszat mondani, ha épp teljesen karakteridegen módon kell viselkedniük, az sem a színészi játék hibája, hanem a néprajzot a lélekrajz fölé helyező forgatókönyvé. Mesevilág ez, kár, hogy nem rajzfilm valóban. Sajnos akkor nem lenne olyan látványos sem a sok pörgő szoknya, sem a hamis nosztalgia: a film két legszínesebb eleme."
Nos, én megnéztem a filmet, és elolvastam az itt mellékelt HVG-s kritikát is. És aligha vagyok vádolható az újság által képviselt szellemiséggel való azonosulással, és azt kell mondjam, HVG ide vagy oda, a kritika nem alaptalan és több elemében tárgyilagos, viszont Wass Albertbe vagy annak kultuszába kétségtelenül belerúgott egyet egy megjegyzés erejéig.
Mielőtt még elmondanám véleményemet a filmről, mindenképpen értékelendő pozitívum, hogy a magyar filmipar felfedezte Erdélyt, bár ismerve a magyar filmvilágban még ma is meglévő erőteljes belpesti befolyást, illetve beidegződéseket, kérdés hogy ez egy esetleges folytatódó tendencia esetén is feltétlen jó-e, és nem megy-e el egy "magyar-román párbeszéd" irányába, mint a nemrég egy R"M"DSZ-es segédlettel és balliberálisok által ünnepelt erdélyi alkotás riasztó példája mutatja (a címét nem jegyeztem meg). Mivel nem vagyok szakavatott filmkritikus, nem mennék bele ilyen mélyen az elemzésbe, inkább a saját nézői benyomásomat tolmácsolnám. Alapvetően ugyanaz volt a bajom a filmmel, ami más magyar, de Fidesz-barátnak legkevésbé nevezhető alkotásokkal is, mint a "Magyarázat mindenre", a "Nyersanyag", vagy a kifejezetten csapnivalóra sikerült "Fekete pont": úgy volt összecsapva az egész történet, mint egy reggel sietősen összedobott rántotta. A mai magyar filmek, így a Magyar mennyegző láttán is olyan érzése támadt az embernek, mintha filmművészetis hallgatók csinálták volna kevés költségvetésből. Csak hogy egy nagyon durva példát hozzak: semmi nem derül ki arról, hogy végül hogy jutnak vissza a trianoni demarkációs vonalon a kádári Csonka-országba. (Tartok attól, hogy eredetileg az lehetett a film alkotóinak a szándéka, hogy végül maga az idegen megszálló hatalom képviselője, a román körzeti rendőr pártol át a "pestiekhez" saját nevelt fiával szemben, és segít nekik kijutni egy kis "Dunának Oltanak egy a hangja" jegyében - ennek a lehetősége nagyon is ott rezgett a filmben - , de valószínűleg jótékony tanácsadók erről lebeszélhették az alkotókat, mondván így az erdély közönségben nem lesz igazán sikere a filmnek, hála Istennek teszem hozzá, márha a feltételezésem helytálló)!
Aztán kicsit messzire kalandozok párhuzamos példával: a Bud Spencer-Terence Hill filmek azért messze jobbak a Bujtor István-Kern András páros által megalkotott magyar adaptációnál, a Pogány Madonnánál, mert ez utóbbiból égetően hiányoznak azok a rendkívül hatásos néhány másodpercek, amikor bunyó közben két pofon között hülye pofákat vágnak a szereplők, amik a bunyóknak pont a savát-borsát megadják. Ahogy a Pogány Madonna részei, úgy a felsorolt közelmúltbeli magyar filmek és a Magyar Mennyegző is lényegében ledarálja nekünk az egész sztorit, a hatást erősítő lélektani pillanatok színészi játéka nélkül. A HVG-s szerző megpróbálta mentegetni a színészeket "karakteridegen szerepekre" fogva (talán azért, hogy baloldali alkotásokban ha játszanak, ne kelljen ugyanazon kritikákkal élnie, mint itt). Én ebben viszont vitatkoznék a HVG-s szerzővel is. A főszereplők, mint egyébként a mai magyar színészek, a szokásos magyar életúntságot tükrözik, egyedül a gonosz szerepét jatszó Gyuriban ég komolyan a tűz, de tegyük hozzá, a mai magyar színészgárdában - legalábbis akiket filmvásznon látunk (mindegy hogy jobb- vagy baloldali filmről van szó) - ez a felhozatal, erre képesek. Így a közepes színészi játék viszont nem tudja ellensúlyozni mindazokat a hibákat, amiket én, vagy a HVG-s szerző felsorolt.
És amiben szintén igazat kell adják a HVG-s szerzőnek: táncházmozgalmi propagandafilm helyett akkor lett volna igazi alkotás, ha a tánc öncélú mutogatása helyett megfelelő színészi játékkal kidomborítja a történelmi szituáció által előidézett személyes drámát, a főszereplők lelki vívódásait, amit közben a tánc és a zene éppen felerősít. És ezen a ponton ki is lépnék a kritikai cikk szerzőjének szellemi horizontjából: bár Törőcsik Franciska pártájában megjelenő magyar címer Ceausescu Romániájában elég bátornak, azaz meseszerű elemnek tűnik (no azért láttam karón varjút, Székelyföldön nem tudom hogyan, de élte túl visszacsatolási emlékmű a kommunizmus évtizedeit), a filmben annyiszor felkínált pálinka keserédes ízét is a szajában érezte volna a néző, ha a főszereplők személyes drámáik mélyén kimondatlanul és némán ott parázslott volna Trianon! De valahogy nem parázslott ott, pedig épp ennél hatásosabb propagandája aligha lehetett volna a táncházmozgalomnak. Nem a Ceausescu-kor, hanem az azt követő 90-es évekbeli élményem, hogy erdélyi magyarok, mindegy, hogy Székelyföld, Észak-Erdély vagy Részvidék, ha csonkahonbelivel bármiről beszélgettek, ha mást nem, egy egy elejtett megjegyzés formájában a beszélgetésbe valahogy mindig beleszőtték vagy Trianont vagy a négy éves "kis magyar világ" emlékét. Szerintem valahogy ezt a filmnek akár burkolt kis utalások formájában meg kellett volna jelenítenie, ettől lehetett volna igazán hiteles az alkotás.
Persze a Magyar Mennyegző még ezekkel együtt is messze jobb, mint mondjuk a Rákay Filip féle Petőfi-film, de hát ha már egy Törőcsik nevű színésznő alakítja az egyik fő-fő szereplőt, hasonlítsuk már össze mondjuk egy Körhintával! Összesítve: nem rossz, de nem is jó! Olyan mint a NER: nyomelemeiben nemzeti összetevőket tartalmaz, de gyenge és részben hamis!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Dühös románszakértője

2026 02. 15.