Székely Magyar Nemzetőrség

Százhetvenöt éve, 1849. augusztus 13-án adta meg magát az Arad vármegyei világosi vár alatt, a szőlősi mezőn az utolsó ütőképes magyar haderő, a teljhatalommal felruházott Görgei Artúr vezette feldunai magyar hadsereg Rüdiger (Rigyiger) orosz lovassági tábornoknak, ezzel elbukott a szabadságharc.
Ma már a történész szakma által elfogadott közhely, miszerint Görgey nem volt áruló. Bár alapvetően nem Görgei, hanem téves haditerv (komáromi helyett dél-alföldi összpontosítás), illetve Dembinszky és Perczel (akiket szintén árulónak tartok) húzásai miatt jutott ilyen helyzetbe a honvédség, és ugyan nem Görgei, hanem a haditanács döntött a fegyverletételről, Görgey defetív hozzáállása jelentősen befolyásolta azt, és mi székely-magyar nemzetőrök Görgeit igenis árulónak tartjuk, mert egy szabadságharcosnak szamurájmentalítással kell rendelkeznie, vagyis a biztos pusztulás tudatában sem szabad feladnia a harcot. Ha én ott lettem volna azon a bizonyos haditanácson, fölálltam volna az asztalra, és a következő szózatot intéztem volna: "Egy kis figyelmet kérek! Itt uraim arról foly a tanácskozás, hogy megadjuk magunkat az ellenségnek, merthogy elfogyott a lőszerünk, éshogy ne a németeknek, hanem a muszkának adjuk meg magunkat, mert az úgymond kevésbé megalázóbb. Én viszont azt mondom, ne adjuk meg magunkat egyik ellenségnek se, hanem vállaljunk egy utolsó öngyilkos szuronyrohamot az ellenséggel, és ennek két okát is adom. Egyrészt ha már úgy hozta a sors hogy az ellenségnek le kell győznie minket, akkor fizessen érte minél nagyobb árat! Érjük el, hogy ha már a muszkának győznie kell, akkor ennek az legyen az ára, hogy otthon minél több orosz édesanya sirassa a fiát, aki a magyarok elleni háborúban esett el, hogy megjegyezzék, ez volt az ára a magyarok feletti diadalnak, hogy lássák, még az utolsó pillanatokban se kapták ingyen a győzelmet, hanem minél több saját vért kellett ontaniuk érte.
Másrészt az értelmetlennek hitt önfeláldozásnak is van értelme, mert mi meghalunk, akkor is, ha dicstelenül letesszük a fegyvert, mert a német akkor is kivégez, mint lázadókat, és akkor is meghalunk, ha egy végső nagyszerű szuronyrohamban esünk el egy szálig. De gyermekeink és unokáink élni fognak, és nekik nem mindegy, hogy gondolnak apáikra, úgy, mint akik dicstelen megadták magukat az ellenségnek, vagy úgy, hogy ezek még a biztos vereségben is inkább a dicső halált választották, de soha meg nem adták magukat, és náluk mi csak jobbak lehetünk, rosszabbak soha! A céltalannak tűnő önnön vérünk ontatása megtermékenyíti gyermekeink, unokáink szívét, és magunknak már meg nem menthetjük a Hazát, de gyermekeink, unokáink, ha ilyen példát látnak tőlünk az utolsó percben is, feltámaszthatják azt a jövendőben! Kérem a tisztelt haditanácsot, hogy a dicstelen fegyverletétel helyett válasszuk a biztos, de dicső halált, a végső szuronyrohamot, vágjunk neki az ellenségnek, mint ahogy Zrínyi is végső rohamot vitt Szigetvárnál a török ellen! Köszönöm hogy meghallgatták, előre a muszka ellen! Éljen Kossuth, éljen a Magyar Szabadság, éljen a független Magyarország feltámadása!" És ha ez így történt volna, akkor az a Szabadságharcot ugyan nem mentette volna meg, de a következő nemzedékeknek erőt adott volna, nem pedig tudat alatt a defetizmust és a kovácslászlói "merjünk kicsik lenni" beletörődő fatalista lemondást erősítené. Görgeit nemcsak a haditanács békepárti befolyásolása miatt tartom árulónak, hanem azért is, mert nem értett egyet a trónfosztással, de ennek ellenére szolgálatban maradt, és nem állt félre. Számomra a békepárti Görgei a pacifista országvesztő Károlyi Mihály előképe. A harchoz való hozzáállást nem befolyásolhatja az ellenség létszáma, 1939-ben a lengyelek a biztos vereség tudatában is hősiesen ellenálltak és nem tették le a fegyvert, rögtön hozzá kell tenni, csaknem hat évvel később az őket lerohanó agresszor németek ugyanilyen elmebeteg fanatikussággal viselték a sors jogos bosszújaként rájuk mért büntetést, és harcoltak a végsőkig az őket legyőző koalícióval szemben.
Akik nagyon védeni akarják Görgeit és a fegyverletételt, annak ajánlom a "Halál 50 órája" azon ikonikus jelenetét, azt hasonlítsa össze a Görgey által befolyásolt világosi haditanáccsal! Amikor Hessler ezredes először magára marad a csapatával, megállapítva hogy "túl fiatalok még és gyerekek" és mi történik ezután. Na azoknak a fiatal gyereknek nincs az a lőszerhiány, amire hivatkozva velük fegyverletételt tudtak volna végrehajtatni!
Álljon itt Vörösmarty Mihály verse: Az Átok

Görgeinek híják a silány gazembert,
Ki e hazát eladta cudarúl.
Kergesse őt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.
O százezernyi hős fiak vezére,
Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,
Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,
Meghajlott a lábtúrta fövenyig.
Kezében volt az ország szíve, kardja,
S ő mint pofon vert, megrugdalt inas,
Feladta gyáván mind e drága kincset,
Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.
Hallgatnak ágyuink, a puska nem szól,
E némaság oh mily réműletes!
A hajdu nem küzd, a megjött huszárnak
Kardján most nem vér - csak köny csergedez.
Harc nélkül, alku nélkül így elesni!
Egymásra néznek a bús harcfiak
S a hitszegő vezérre szíveikben
Kihalhatatlan átkot mondanak.
"Isten, vagy ördög - így kérdik magokban -
Melyik teremté ezt a Görgeit?
Ily férget isten soha nem teremthet,
Ezen megtörnék emberben a hit.
Hervadjon a fű, ahol megpihenne,
Akadjon fel, midőn a fára néz,
Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen
A föld, s ne nyujtson soha emberkéz. . .
Kergesse őt a balszerencse, mint
Szilaj kutyák a felriadt vadat.
Éljen nyomorból, kínból mindhalálig
S ha elhal, verje meg a kárhozat."

Gebe, 1849. október 10.
És végül szintén e témához, Szabadságharc leveréséhez kapcsolódóan még egy hivatalos történetírás által sujkolt súlyos ferdítés, az úgynevezett "magyar román megbékélés", ami valójában akkor is csak a magyarok fejében létezett. A történelem tankönyvekben és a szakmunkákban egyaránt az szerepel, hogy az országgyűlés július 28-án elfogadta a "nemzetiségi törvényt" aminek hatására a román felkelők beszüntették a harcot.
Nos ezzel szemben a helyzet a következő: Bem, aki az első erdélyi hadjárat végén még amnesztiát adott az osztrákok oldalán harcoló szászoknak és románoknak (amely amnesztia egyébként nem vonatkozott a kötörvényes bűnökre, így a rablásra, gyújtogatásra és tömeggyilkosságokra), a június elején induló második erdélyi hadjárata idején már irtóhadjárotot tervezett indítani az Avram Iancu vezette érchegységi román lakosság ellen. Erről nem más számol be, mint Nicolae Balcescu, aki Havasalföldről jött közvetíteni Kossuth és Avram Iancu között, tehát semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy Bemet befeketítse (Egyébként a Szabadságharc leverése után Balcescu jó román szokás szerint Kossuthot is elárulta). Sajnos az irtóhadjárat részben az akcióval megbízott Stein ezredes szabotálása, de főként a cári intervenció miatt elmaradt, a reménytelen helyzetben Szegedre költöző magyar országgyűlés pedig megszavazta a nemzetiségi törvényt. Balcescu július közepére elérte, hogy Avram Iancu fegyveres semlegességet fogadjon (a szakmunkák és a történelemkönyvek egybehangzó álláspontja szerint a nemzetiségi törvény hatasára), továbbá hogy a tömeggyilkos román felkelő vezér augustus 8-án Bemmel tárgyaljon a magyarokhoz való átállásról (az időközben nemzetiségek iránt keményvonalasabbá váló Bem ezt nem önszántából, hanem Kossuth utasítására tette). Ott megállapodtak, hogy hat nappal később, augusztus 14-én a Temes megyei Facsádon találkoznak a további részletek megbeszélésére.
A megbeszélt napon azonban Avram Iancu és vezérkara egészen máshol jelentek meg: Százsebesen Lüdersnél, az erdélyi cári hadak főparancsnokánál, és lőszert kértek tőle a magyarok elleni harc folytatásához. Augusztus 14., egy nappal vagyunk a világosi dicstelen fegyverletétel után, és Avram Iancu tömeggyilkos románjai még mindig a magyarok ellen akarnak harcolni. Ebből négy dolog derül ki: 1. Avram Iancuék részéről a fegyveres semlegesség, és az esetleges átállási szándék nem volt őszinte, és azt az első adandó alkalommal megszegték 2. Nem a nemzetiségi törvény miatt mutattak tárgyalási hajlandóságot a magyar kormánnyal, hanem azért mert Bem korábbi erdélyi győzelmei miatt 1849 március óta elszigetelődtek az osztrákoktól, vagyis nem volt megoldható az utánpótlás, július közepére pedig kifogytak a lőszerből, hiszen ezért kérnek lőszert Lüderstől. 3. Avram Iancu semlegességének és átállási szándékának őszinteségét cáfolja az a tény is, hogy a Szabadságharc eltiprását követően Avram Iancu és két alvezére Simon Bálint és Prodan Axentét Server az osztrák hatalomtól koronás arany érdemkereszt kitüntetést fogadott el. 4. A nemzetiségi törvény meghozása és minden magyar részről mutatott megbékélési gesztus teljesen felesleges volt.
A Iancuékat hiába varó Bem minderről pontosan értesült. Amikor helyettük Eftimie Murgu országgyűlési képviselő jelent meg kezét tördelve, hebegva habogva kerülte a forró kását, majd Bem erélyes közbeszólására bevallotta, hogy a tárgyalás egyelőre nem aktuális, mert a román nép újból meg lett nyerve a császar ügyének, arra kérte Bemet, hogy az ellenük való irtóhadjarat indításával várjon még néhány hetet (Bem ugyanis Görgeivel ellentétben még mindig folytatni akarta a háborút. Egyébként ahhoz képest, hogy az osztrákok a kezükre került magyar országgyűlési képviselőket kivégezték, vagy távollétükben halálra ítélték, mint például a tíz éven át bujdosó Táncsics Mihályra is bitó várt, Murgu igen olcsón megúszta egy rövid várfogsággal). Bem a képviselőnek az irtóhadjarat több héttel való elhalasztásara vonatkozó kérését röviden félbeszakította: "48 órát tudok adni, szánom a románokat!". Bemnek ez volt élete utolsó tárgyalása románügyben, nyugodtan mondhatjuk, hogy saját amnesztia- és megbékélési politikájának kudarcával szembesült a Szabadságharc végén.
Bem serege augusztus 18-án tette le a fegyvert Dévánál, immár Bem nélkül, mert egy nappal korábban szembesülve azzal, hogy serege Görgey árulásának hírére teljesen hitét és harci kedvét vesztette, belátta a harc folytatásának kilátástalanságát, néhány tucat székely katonájával a török határ felé vette az irányt. Tehát a Szabadságharc valójában nem augusztus 13-án, hanem augusztus 18-án ért véget és nem Vilagosnál, hanem Dévánál, valójában a dévai fegyverletételt kéne a Szabadságharc befejezésének tekinteni.
Avram Iancu mai utódainak, Romániának és a mai románoknak pedig azt üzenjük: a Bem által szabott ama bizonyos 48 óra régesrég letelt!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Dühös románszakértője

2024 08. 24.