Állítsák vissza a "régi" Nemzeti Szinházat!


Budapesti lakcímmel rendelkező önkéntes aláírásgyűjtők jelentkezését várjuk az 1965-ben lebontott Blaha Lujza téri Nemzeti Színház eredeti helyén, eredeti formájában, eredeti funkciója céljából történő visszaépítéséről tartandó fővárosi szintű helyi népszavazás kiírásához Aki vállalná az aláírásgyűjtést, jelentkezni itt lehet, ELEGENDŐ A KERESZTNÉV ÉS TELEFONSZÁM MEGADÁSA: rend.part@gmail.com Előre is köszönjük!

Az eredeti épület(ek és az első bontása)

A neoreneszánsz háromszintes impozáns épület eredetileg a főváros tulajdonában álló Népszínház épületének épült 1872 és 1875-között Ferdinand Fellner és Hermann Hellner bécsi építészek tervei alapján. A Népszínház eredetileg a mai Opera akkor még üresen álló helyén épült volna, ám végül a közadakozásból épülő színház helyszínét – mivel azt már az Operának szánták – áthelyezték a mai Blaha Lujza térre. Ennek megfelelően az eredeti terveken egyszerűsítetek: helyhiány miatt a homlokzat eredetileg tervezett két oldalszárnyát elhagyták, illetve a hátoldal kupoláját is áttervezték. A homlokzaton az első emeleti ablakok felett Kisfaludy Károly, Egressy Béni és Gaal József szobrai álltak, a timpanonban a kilenc múzsa, Thália, Terpszikhoré, Melpomené, Polihümna, Euterpé, Kalliopé, Erató, Kleió, Uránia allegórikus szobrai kerültek, föléjük pedig Apolló és a két koszorút tartó géniusz szobrai. Az akkori korban igen modernnek számító színház arany fehér és drapp színekben pompázó patkó alakú, 302 gázlámpával és egy 140 karú csillárral megvilágított nézőterét a külcsínyhez hasonlóan domborművek, díszítettség, mívesség jellemezte. Az ornamentikákat Lehmann, a plafon nyolc freskóját Lotz Károly festette. 1907-ben a téren közvetlen a színház elé került Tinódi Lantos Sebestyén szobra is, amit az 1955-ben a térre kialakított parkoló miatt száműztek a Népligetbe. Időközben több műalkotással gazdagodott a belső tér, szobrot kapott többek között Katona József, Bajza József, illetve áthozták az 1913-ban lebontott eredeti épületből Lendvay Márton szobrát is.
Miután az eredeti, ugyancsak 1875-ben épült, az Astoriával szembeni saroktelken álló, a Nemzeti Színházat is magában foglaló bérházat tűzveszélyesnek nyilvánították, 1908-tól a Nemzeti Színház társulata ideiglenes jelleggel kibérelte a fővárostól a Népszínház épületét, mely 500-al több nézőt tudott befogadni, mint az 1913-14 folyamán lebontott eredeti színház. A másodikhoz hasonlóan már ez a bontás is közfelháborodást és a korabeli színésztársadalom tiltakozását váltotta ki. A főváros ugyanis új épületet szeretett volna építeni a Nemzeti társulata számára, de úgy, hogy közben ragaszkodott az eredeti Astoriával szemben álló helyszínhez. (Ugyanis itt állt már a Széchenyi István javaslatára 1835-37 között épített legelső Nemzeti is, amit tulajdonképpen nem is lebontottak, hanem a felismerhetetlenségig átépítettek 1875-ben). 1912-ben a főváros meg is pályáztatta az új épület megépítését, 1913-ban nyertest is hirdettek. De az időközben kirobbant I. világháború, majd a vesztes háborúból és a gyászos trianoni átoklevélből adódó gazdasági válság, az 1929-es gazdasági világválság, végül a II. világháború ennek megvalósulását nem tette lehetővé, a telek lényegében az első világháború kitörésétől a közelmúltig üresen állt. Talán nem is olyan nagy baj, mert az 1912-13 folyamán beérkezett pályázatok szemmel láthatóan szakítottak az építészettörténetnek a szecesszió végével lezáruló értékteremtő hagyományaival, és kifejezetten a 20-as 30-as évek korszakát előrevetítő, dísztelen, funkcionalista, a patinás városképbe nem illeszkedő, és a tervezett helyszínen ma álló modern üvegpalota-irodaháznál aligha szebb fantáziátlan elképzeléseket tartalmaztak. Ennek fényében kijelenthető, hogy súlyos hiba volt már az Astoriánál álló saroképület lebontása is, szerencsésebb lett volna más funkcióval, belső átalakítással meghagyni az eredeti épületet, és az új színházépületnek új helyszínt keresni.
A Nemzeti társulata az 1908-as átköltözéskor még csak ideiglenes jelleggel kilenc évre bérelte ki a fővárostól a Népszínházat, ami a már ismertetett történeti körülmények miatt meghatározatlan időre meghosszabbodott. Még a Horthy-korszakban a színház előtti teret elnevezték a társulat korábbi legendás alakjáról, Blaha Lujzáról, és Az 1948-as államosítási hullámban a társulat és az Államkincstár közösen megvásárolta az épületet a fővárostól. Miközben a Nemzeti Színház új épületének felépítése a kulisszák mögött mind a Horthy-korszakban, mind 1945 után napirenden maradt, az évtizedek alatt az ideiglenes jelleg kikopott a nagyközönség tudatából. A budapestiek számára az eredetileg Népszínháznak épült patinás épület az évtizedek alatt Nemzeti Színházként ugyanolyan szimbólumává vált Budapestnek, mint mondjuk a Lánchíd, az Opera, a Bazilika, az Akadémia, a Nemzeti Múzeum, az Országház, a Várpalota, a Mátyás-templom-Halázs-bástya épületegyüttes, a Milleniumi emlékmű, a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Keleti- és a Nyugati-pályaudvar vagy éppen a Dohány utcai Zsinagóga.

A (második) bontás

Ezért keltett közfelháborodást még a pártállami diktatúra közepette is, amikor 1964. február 13-án az esti TV-híradóban bejelentették a metróépítésre való hivatkozással a Nemzeti Színház épületének lebontását. A pártvezetést és személyesen Kádár Jánost is tiltakozó levelek özöne árasztotta el, de emellett az egész színész-szakma tiltakozása is kevésnek bizonyult: a sajtóban a hatalom által megrendelt, a bontás "elkerülhetetlenségét" alátámasztó ál-szakmai állásfoglalások, valamint a bontást helyeslő álspontán vélemény-cikkek sora jelezte, hogy a döntéssel szemben fellebbezésnek helye nincs.
A társulat még ez év nyarán átköltözött a mai Thália Színház épületébe, a belső tér bontását már 1965 januárjában megkezdték. 1965. március 15-én a színházépület Blaha Lujza téri homlokfalának felrobbantásával "ünnepelte" a kommunista diktatúra az akkor egyébként munkanapnak számító nemzeti ünnepet, az utolsó, negyedik robbantás az épület hátsó, színpad felőli, József körúti oldalát érintő robbantását április 23-án hajtották végre, mind a négy robbantást és az egész épület bontási munkáit is kivezényelt sorkatonákkal. A Népszabadság 1965.április 30-i tudósítása szerint Szécsi László, a 2-es számú Építőipari Vállalat főmérnöke több mint 70 ezer forint jutalmat osztott szét a "derekas munkában" részt vevő alakulat katonái között. (Ez a 70 ezer forint csak csepp a tengerben lehetett a katonák számára: éjszakánként az őrzést is ellátó sorkatonák a Corvin áruház tövében valóságos feketepiacot hoztak létre a bontás során kibombázott "ereklyék" árusításából). A Tanú című film "Virág elvtársát" is alakító zseniális színészünk, Őze Lajos így emlékezett vissza az első robbantásra: "Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd, az elviselhetetlenségig fokozódott, bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam (Őze Lajos színésztársa). >Megátkoz titeket az én székely Istenem< – mondta, s rettentő fájdalommal megindult lefelé a Duna irányába"

A lehetséges okok

A bontás valódi oka mai napig nem tisztázott, viszont ma már a szakemberek között is többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy a metróépítésnek valójában nem jelentette akadályát az épület. Tény, hogy az elhanyagolt Nemzetire amúgy is alaposan ráfért volna a felújítás, és a statikai meggyengülés a metróépítés miatt komoly plusz beruházási költségeket igényelt volna az épület megmentéséhez. Azonban a pazarlásra épülő szocialista hiánygazdálkodás közepette, miközben guruló dollárok milliói hagyták el Moszkva felé az országot a harmadik világnak nyújtandó "internacionalista segítségnyújtás" címén, az anyagi szempontokra való hivatkozás, amire a bontás szakmabeli és pártbeli hívei akkor is, és a bontás utólagos védelmezői azóta is előszeretettel hivatkoznak, aligha vehető komolyan. A pártállami diktatúrában arra volt pénz, amire volt politikai akarat, amihez nem volt politikai akarat, arra pénz se volt. A másik érv, amire akkor, és azóta is hivatkoznak, hogy a színházépület a Nemzeti társulata számára színháztechnikailag elavulttá vált. Ebben ugyan lehet igazság, de ez még egyáltalán nem indokolhatja egy műemléképület lebontását: ennyi erővel akár a Szépművészeti Múzeum vagy a Nemzeti Múzeum épületét is le kéne bontani, hiszen mindkettő kinőtte magát, azaz eredeti funkcióikhoz elavulttá váltak, a két múzeum bővítése a közelmúltban napirenden is volt. De szerencsére olyen elmebeteg ötlet, mint ami a Nemzeti sorsa lett, senkinek nem jutott eszébe.
1. Sztrádák a városon keresztül-kasul
A szakmai, közlekedési szempontok közül sokkal valószínűbb, hogy a bontás mögött a Nagykörút és különösen a Rákóczi út autósztrádásítási szándéka húzódhatott meg. A rendszer a benzinár mesterségesen alacsonyan tartásával az autóhasználat elterjesztését a szabadság és a nemzeti lét hiányát ellensúlyozandó, egyik kiemelten fontos jóléti kárpótlásaként kívánta nyújtani, és ebbe beletartozott az az életérzés is, hogy autóval keresztül lehet száguldani a város főútvonalain. Márpedig megnövekedett a tömegközlekedési forgalom is, és a 7-es busz és a Nagykörúti villamosok megállóinak kapacitásnövelését, és ezzel párhuzamosan az autósztrádásítási koncepció véghezvitelét együttesen a kereszteződés közelében csak az úttest kiszélesítésével lehetett megoldani. Felmerült még az az elmebeteg ötlet is, hogy a Baross és akkori Marx (ma Nyugati) terekhez hasonlóan a Blahán is felüljárót vezetnek át a Nagykörút felett, de ez előfeltételezte a Rákóczi úti buszjáratok megszüntetését, amivel viszont csak a már akkor is tervezett 4-es metró Dél-Buda és Belváros közötti szakaszának megépítése és átadása után számolhattak volna.
Nem kívánjuk taglalni, hogy ez a sztrádásítási szemlélet általánosan milyen károkat, élhetőségi romlásokat és torzulásokat okozott a város fejlődésében, de az úttestszélesítés okán értelemszerűen a Nemzeti épülete a motorizációs célkitűzés útjába kerülhetett. Ez leginkább a Nagykörút felől nézve szembetűnő: a volt színházépület hátfala nagyjából a mai Dél-Buda felé tartó villamosok megállójának a szélénél húzódott, a kétsávos úttest a ledózerolt színház alapterületén halad keresztül. Mindez csak feltételezés, de hogy mennyire fontosnak tartotta a kommunista városfejlesztés a főútvonalak, és ezen belül a Rákóczi út sztrádásítását, azt két tény is alátámasztja. Az egyik, hogy az eredeti szándékokkal ellentétben végül is azért nem az 1945-ben felrobbantott Erzsébet híd visszaépítése mellett döntöttek, mert annak pillérkapujában még a járda elhagyásával is csak eggyel kevesebb forgalmi sáv fért volna el, mint amit szükségesnek gondoltak. A másik, hogy 1972 végén, amikor a Rákóczi úton megszűnt a villamosközlekedés, a Magyar Televízió Baló György műsorvezetésével külön propagandafilmet készített arról, hogy milyen "nagyszerű" a villamossínek felszedése, mert így már irányonként eggyel több sávot használhatnak az autók a Rákóczi úton.
2. A kegyvesztett Józsefváros
Elterjedt az a nézet is, miszerint a pártvezetés 1956 miatti bosszúból robbantotta fel a Nemzetit. Ez így ebben a formában valószínűleg túlzás, hiszen ebből a szempontból például a Milleniumi emlékmű, a Bazilika, a Parlament vagy a Nemzeti Múzeum lebontása még ennél alkalmasabb lett volna (szakmai ürügyet ezekre is lehetett volna gyártani, ha máshogy nem, az építendő metróhálózat áttervezésével). Annyi igazságmagva viszont mégis lehetséges a feltételezésnek, hogy a színháznak otthont adó VIII. kerület 56 után különösen gyűlölt lett a pártvezetés számára, hiszen itt – Kőbányához és Óbudához hasonlóan – nem pusztán egy megtörésre ítélt összetartó közösség élt, amely a forradalmi ellenállás egyik gócpontjává vált, de egyenesen az ellenállás fő szimbólumának számító Corvin köz is a kerülethez tartozik. A közlekedéspolitikai szempontok mellett Józsefváros lezüllesztési koncepciójába is szervesen beleilleszkedhetett, hogy a kerületet megfosztják egyik emblematikus középületétől. Máig homályban maradt, hogy pontosan valójában mi motiválhatta a pártállami vezetést a megbocsáthatatlan döntés meghozatalában, de a legvalószínűbb, hogy a spórolási szempontok, az elhibázott motorizációs városfejlesztési koncepció és a rendszernek a VIII. kerülettel szemben az 56-os eseményekből táplálkozó ellenszenve együttesen szülhette meg.

A színház utóélete

Aligha tévedünk, ha kijelentjük, hogy a bontás okozta közfelháborodásban a társadalom nagy része osztozott, még olyanok is, akik ilyen vagy olyan értelemben a rendszer kiszolgálói közé tartoztak. Jó példa erre a korábban kommunista majd MDP-párttag Gobbi Hilda színművész, a Nemzeti társulatának tagja, aki a bontás miatt annyira meggyűlölte a művész-társadalomban a bontás eszméjét egyedül képviselő és a bontás melletti döntéshez asszisztáló színésztársát és korábbi színigazgatóját, az ÁVH-s múlttal rendelkező, MSZMP-KB tag Major Tamást, hogy a bontás során Major volt öltözőajtaját kivitette visegrádi nyaralójának kertjébe budiajtónak. A színésznő egyébként ezen kívül a lebontott épületből általa kimentett egyéb mementókat is a nyaralójába épített, majd végrendeletében a társulatnak ajánlotta. Később ő maga volt a Nemzeti Színház "újjáépítésének" legnagyobb támogatója: 1977-ben az ő kezdeményezésére mozgalom bontakozott ki, 1987-ben pedig pénzgyűjtést indított a cél érdekében, bár az nem világos, hogy vajon ezalatt valóban a régi épület visszaépítését, vagy egy új épület új helyszínen történő felépítését értette-e. Hogy a Nemzeti lebontása miatt érzett általános társadalmi harag még a rendszerváltás környékén sem változott, azt szintén jól mutatja a nemzeti vagy bármiféle jobboldali elhajlással aligha vádolható, Árkus József által szerkesztett "Ludas Matyi" nevű humorlap egyik 1989-es címlapján megjelent karikatúra, amelyen az éjszakai pesti utcák felett a lebontott Nemzeti Színház épületének szellemalakja a levegőben lebegve éppen tart valahova, lent pedig egy hazafelé igyekvő, és a jelenést megpillantó házaspár egyik tagja megkérdezi a párjától: "Vajon kihez jár kísérteni?"
Hiába a Gobbi Hilda által indított mozgalom, bár az új épület felépítéséről törvény is született, aminek helyét a hatalom a Városligetben jelölte ki, valamiért nem sietettek a beruházás megkezdésével. A Nemzeti társulata 2 év után, 1966-ban tovább költözött a Thália színházból a Hevesi Sándor téri, valamikor gyönyörűszép külsővel rendelkező, de a 60-as években kívülről kockarondasággá alakított Magyar Színház épületébe, ide is csak ideiglenes jelleggel. Bár a Blaha Lujza téri épület eredeti formájában való visszaépítésére minden bizonnyal meg lett volna és ma is meg lenne a társadalmi igény, valamiért a rendszerváltás utáni döntéshozók részéről is hiányzott ehhez a politikai akarat.
Mindössze annyi változás történt, hogy a tervbe vett Városligeti helyszín visszaköltözött az Erzsébet térre, ahol a Horthy-korszakban jelölték ki az építendő új Nemzeti helyét. Azzal a különbséggel, hogy míg a két világháború között az eredeti térre képzelték azt el (az akkor még ott működő, külalakjában akkor már modernizált, de eredetileg csodálatos Hausszmann-kioszk lebontásával), addig a 90-es években az állam és a főváros a II. világháborúban elpusztult Vilmos Császár úti (ma Bajcsy-Zsilinszky út) műemlék bérházak helyére építette volna azt, ahol aztán a szocializmus éveiben parkolót alakítottak ki. Itt el is kezdődött az építkezés, ám az első Orbán-kormány – a Demszky-féle városvezetés és a korabeli ellenzék műhisztijétől kísérve – leállította azt. Így az alapozáshoz kiásott kráterből keletkezett a mai napig jól ismert "Gödör" néven üzemelő, az X,Y és Z-generációk által agy- és májzsugorítás céljára előszeretettel használt találka- és szórakozó-, és nemmellesleg köztéri vizelő- és öklendezőhelye. Az akkori kormány a tervezett helyszínt áthelyezte az azóta felépült Rákóczi híd pesti hídfőjéhez, és ott fel is húzta a véglegesnek szánt színházat.

Miért akarjuk visszaépíteni?

Az első Orbán-kormány által hozott intézkedésnek mindösszesen egyetlen előnye volt: megóvta a történelem és az emberi ostobaság, valamint a befektetői érdekek által megtépázott történelmi belvárost egy újabb szörnyűség felépítésétől. És itt elérkeztünk annak a kérdésnek a feltevéséhez, amit a fizetett és önkéntes kötekedők egyaránt fel fognak tenni: mégis "ha van már végre egy Nemzeti színházunk", akkor "mi a fenének is" akarjuk a Blaha Lujza térit visszaépíteni? A következők miatt:
1. A Blaha Lujza tér helyszíne előnyösebb
Az 1965-ben lebontott épület a Belváros egyik frekventált helyén helyezkedett el. Ezzel szemben a mai Rákóczi híd melletti helyszín nehezebben megközelíthető, és korunkra jellemző városfejlesztési tendenciák alapján soha a büdös életbe nem fog belvárosias jellegűvé változni: lakótelepek, lakóparkok, üzleti negyedek, rendezőpályaudvarok, logisztikai központok, raktárak, rozsdaövezetek helyén építendő futballstadionok tőszomszédsága aligha méltó helyszín a Nemzet színházához.
2. A régiben több mint kétszer annyi volt a férőhely
A jelenleg Nemzeti Színházként funkcionáló épület befogadóképességét az első Orbán kormány a jelenlegi nagyközönség műveletlen és kultúra-közömbös szintjéhez kalibrálta, lemondva egy esetleges népművelés későbbi pozitív társadalmi hatásairól. Ugyanis a mostani színházépület férőhely száma nemhogy az 1965-ben ledózerolt színházépületének a felét sem éri el, de még az 1913-14 folyamán lebontott első színházépületénél is mintegy harmadával kevesebb. A jelenlegi színház férőhelyszáma 619, ezzel szemben az 1913-14-ben lebontott első épületé 900 volt. A Blaha Lujza téri Nemzetivé lett Népszínház pedig 1407 ülőhellyel, 50 páholy- és 475 állóhellyel rendelkezett, emellett külön páholyhelyeket tartottak fenn az előkelőségeknek és közjogi méltóságoknak, ezen felül a harmadik szinten még egy elkülönített páholy a színészek rendelkezésére állt. De emellett rendelkezett külön fogadó- festő- és balett-teremmel is.
3. Városképi és építészeti érték szempontjából egy napon sem lehet említeni a kettőt
Az 1965-ben felrobbantott épület egy a Nemzet színházához méltó, gyönyörűszép, a századfordulós városképbe szervesen illeszkedő épület volt, addig a mostani modern épület nemcsakhogy ronda, de bizáncias elemeket hordozó külalakja egyenesen a "missziós céllal" Székelyföldön felhúzott román ortodox apácakolostorokra emlékeztet.
4. A lebontott Nemzeti Szinház a főváros egyik szimbóluma volt
Mint már utaltunk rá, a Nemzeti nem pusztán egy volt Budapest sok értelmetlenül lebontott középületéből, hanem Budapest egyik szimbóluma. A ma élő budapestieknek hány százaléka emlékszik a Mária-Magdolna templomra, a Klarissza-kolostor templomára (mindkét középkori műemlék-templomból csak a torony maradt meg torzóként), a Maria Regnum templomra, a városligeti Iparcsarnokra, a most egyébként nagyon dicséretesen visszaépíteni szándékozott Honvédelmi minisztériumra és tőszomszédságában a középkori előzményekkel rendelkező Teleki- alias Főhercegi palotára? De ide sorolhatnánk a már említett, Astoriánál lebontott első Nemzeti épületét is. Szinte senki nem tud róluk. Pedig ezek az épületek egyébként épp úgy súlyos vesztességet jelentenek a főváros történelmi múltjában. De a Nemzeti a legfiatalabb generációkat leszámítva a legtöbb budapestinek fáj, hiányzik, mintha csak mondjuk az Operát, a Bazilikát vagy a Hősök terét dózerolták volna le. És ebbe még csak pártszimpátia-különbség sincs. A budai várpalota és környékének egyébként üdvözlendő rekonstrukciója, ha mesterségesen generált ideológiai törésvonalak mentén is, de megosztja az embereket. Ám meggyőződésünk szerint a Nemzeti visszaépítését jobboldaliak mellett a baloldali és középen álló szavazók nagyobb hányada is támogatná. A most visszaépítés illetve visszaalakítás alatt álló Várpalota és környezetének épületei (lovarda, főhercegi paloták, Honvédelmi Minisztérium, Külügyminisztérium, dísz téri bérházak), a volt-leendő Pénzügyminisztérium homlokzata, a Levéltár tornyai, vagy a régi Erzsébet-híd mind-mind a háború pusztításainak esett áldozatul, vagy a háborús sérülésekre hivatkozva bontották, vagy egyszerűsítették le. Ellenben a Nemzetit nem a háború pusztította el, hanem ténylegesen a kommunista-rendszer áldozatául esett, így visszaépítése egy kisebbfajta szimbolikus rendszerváltást is jelentene!

Népszavazási kezdeményezésünkről, önkéntes aláírásgyűjtök jelentkezését várjuk

Az általunk tervezett referendum kérdése így hangzik: "Egyetért azzal, hogy a Fővárosi Önkormányzat az 1872-75-ben épült, 1908-tól a Nemzeti Színház társulatának otthont adó, de 1965-ben lebontott Blaha Lujza téri Népszínház épületét az eredeti helyén az eredeti formájában eredeti funkciójának céljából visszaépítse?"
És akkor biztosan feltevődik a másik kötekedős kérdés is, hogy egy visszaépítés esetén mi lenne a mostani, az első Orbán-kormány által felhúzott színház épületével? Hát hasznosítani lehetne másra. Például konferencia-központnak, arra ma bőven van igény is, és a helyszíne is sokkal inkább egy ilyen szerepre teszi alkalmassá.
A harmadik kötekedős kérdés, amit elsősorban már jobboldalról szoktak feltenni: Miért kezdeményezünk helyi népszavazást, amikor a Fidesz-kétharmad úgy módosította a népszavazási törvényt, hogy azt lehetetlen teljesíteni: az érintett választópolgárok, tehát Budapest szavazati joggal rendelkező választópolgárai 10%-ának aláírását kell előzetesen összegyűjteni, ami 100- és 200-ezer közötti érvényes aláírást jelent, amit a pesszimisták szerint "lehetetlenség összegyűjteni". Először is, mivel a Nemzeti lebontása a társadalom többségének ma is fáj, ezt nem jelenthetjük ki ennyire biztosan. Másrészt ha nem is sikerülne összegyűjteni az előírt számú aláírást, vagy nem lenne érvényes a kiírt referendum, akkor sem lenne értelmetlen a befektetett munka, mert már csak a megfelelő méretű aláírásgyűjtéssel a témát bedobnánk a köztudatba, beszélnének róla, és hosszútávon ez is meghozhatja a gyümölcsét! (Lásd az érvénytelen december 5-i népszavazás és aztán a kettős állampolgárság a szavazati joggal mégiscsak meglett). Ezért is bíztatunk mindenkit, hogy aki ráér, és szívén viseli az ügyet, jelentkezzen, ELÉG A KERESZTNÉV ÉS TELEFONSZÁM MEGADÁSA: rend.part@gmail.com , előre is köszönjük mégegyszer!
Számításaink szerint egy 100-200 fő aktívan ráérő aláírásgyűjtővel lehet remény a szükséges számú aláírás összegyűjtéséhez. Az idő sürget, hiszen a városvezetés hamarosan megkezdi a tér felújítását, ezért minél hamarabb szeretnénk benyújtani a népszavazási kérelmet. Viszont benyújtani csak akkor van értelme, ha összegyűlt megfelelő számú jelentkező, ezért is bátorítunk minden olvasót, hogy minél többen minél hamarabb jelentkezzenek.
A kezdeményező Magyar Nemzeti Rendpárt elnöksége azért várt az utolsó utáni pillanatig, mert azóta, amióta az előző Tarlós-féle városvezetés megjelentette a felújítandó tér látványtervét, megszólat bennünk a vészharang: a térre vezető aluljáró kijáratot, mely jelen állapotában éppenhogy kívülesik a volt színház alapterületén, áthelyezték volna annak közepébe, újabb éket verve egy esetleges visszaépítés útjába. Azonban közeledtek az önkormányzati választások, és a téma felvetését nem szerettük volna a választási kampány pártpolitikai játékszerévé tenni. Ugyanakkor azért döntöttünk amellett, hogy nem civilként, hanem pártként kezdeményezzük a népszavazást, mert így egyszerűbbnek tűnt (civilként a népszavazás bejegyzéséhez és az aláírásgyűjtés megkezdéséhez előzetesen száz választásra jogosult helyi lakos támogató aláírására lett volna szükség).
Az önkormányzati választásokat követően levélben megkerestük a frissen megválasztott Karácsony Gergelyt, és kértük, a tér felújítási beruházását halassza el, mert a Nemzeti visszaépítése ügyében fővárosi szintű helyi népszavazást szeretnénk kezdeményezni. Ezzel párhuzamosan egy politikai és egy társadalmi szervezettel kezdtünk tárgyalásokat az aláírásgyűjtők toborzását illetően az együttműködésről (itt szándékosan nem kívánjuk megnevezni ezeket), illetve nemrég Puzsér Róbertet is megkerestük ezzel. Utóbbi nem is reagált semmit, a szervezetek a már említett pesszimista ellenvetésre hivatkozva zárkóztak el. Már az elnökség majdnem feladta a népszavazás ötletét, amikor értesültünk három facebook-csoportról, ahol toborozhatunk, mert csak akkor nyújtjuk be a népszavazási kérelmet, ha lesz elég aláírásgyűjtő.
Időközben annyi pozitív fejlemény történt, hogy a Karácsony-féle városvezetés spórolásra hivatkozva egyszerűsítette a tér felújítási tervein, és az érintett aluljárókijárat marad a jelenlegi helyén. Ennek ellenére a népszavazási kezdeményezéssel élni szeretnénk, s noha pártként kívánjuk útjára indítani a kezdeményezést, nem pártpolitikai ügynek, hanem pártok felett álló nemzeti ügynek tekintjük, és nyitottak vagyunk az ügy érdekében a jövőben bármely politikai vagy társadalmi szervezettel, közéleti vagy közismert személyiséggel együttműködni, beleértve azokkal is, akik korábbi megkeresésünk elől elzárkóztak. De az ügy sikere most elsősorban azon múlik, hogy aláírásgyűjtésre minél többen jelentkezzenek, várjuk a jelentkezőket. A Magyar Nemzeti Rendpárt elnöksége nevében:

Szentkirályi Gábor, MNRP elnökségi tag,
Gazdag Ferenc, elnök

2021 03. 10.