Elhunyt Szabadságharcos Testvérünk, Bardóczy Csaba!


Mi, Székely-Magyar Nemzetőrök is személyesen ismertük őt, mi itt szó szerint átvesszük az MVSZ "Bardóczy Csaba halálára" című sajtóközleményét, mert náluk méltóbban mi sem tudnánk megemlékezni Róla. Szívből kívánjuk, hogy táltosok és regősök tárogatószóval kísérjék fel Őt az égi Örök Szittya Vadászmezőt átszelő Csillagösvényen a Hetedik Magyar Tündérországba!

2021. február 7-én, Budapesten, a Szent Margit kórház hajléktalan-elfekvőjében elhunyt Bardóczy Csaba, akit Budapesten Maroknyi Székelyként ismertek. Hamvait földije, az őt bujdosásában sokat segítő Lukács Csaba újságíró szállítja haza a Székelyföldre. Családja Kőrispatakon készül elhantolni.
Bardóczy Csaba 1989 decemberében robbant be Székelyföld közéletébe. A diktátor elleni zendülés egyik székelyudvarhelyi vezére volt. Munkásemberként, Székelyudvarhely legnagyobb gyárában, a több ezer dolgozót foglalkoztató, Gábor Áron nevét viselő gépgyárban a szakszervezet vezetőjévé választották.
Megbecsült közéleti emberként az RMDSZ színeiben a megyeközpontban, Csíkszeredában székelő Megyei Tanács képviselőjévé is megválasztották. Híres volt igazságérzetéről, így egy ideig a Tanács jogi bizottságát is vezette. Székelyudvarhely a Trianon előtti Magyar Királyság legtisztább magyar városa volt. Székelyföld anyaszékének fővárosa etnikai tisztaságát a ceausescu-rezsim évtizedei alatt is nagy mértékben megőrizte. Érthető, hogy a magyarság románná való asszimilálásáról soha le nem mondott román politika szemében szálka maradt ez a város.
Ki is agyaltak egy fondorlatos tervet a román térhódítás megalapozására. Szekuritátés hátterű emberek egy svájci jótékonysági alapítvány képében egy hátrányos helyzetű gyermekek nevelését célul kitűző, hatalmas létesítmény megépítésére kértek és kaptak engedélyt a Székelyudvarhelyt határoló Csereháton. A munkálatok évekig csendben zajlottak. Mikor a nagyszabású létesítmény felépült, kiderült a turpisság. A svájci alapítvány átadta azt a román katolikus egyháznak. Távoli helyekről román apácákat telepítettek a kisegítő iskolába. A város ekkor döbbent rá az etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletre. Bardóczy Csaba tüntetést hirdetett meg. Több ezer ember élőláncot vont a csereháti épület köré, és követelték az apácák távozását. Miután a felszólításokra semmilyen válasz nem érkezett, a tüntetők vezetői behatoltak az épületbe, és ölben kihozták onnan a román apácákat. Tettlegességre, az apácák bántalmazására nem került sor. A román sajtó hisztérikus hangnemben tálalta az ügyet. Bardóczy Csaba fényképe, karjában az épületből kihozott apácával a címlapokra került. A román ügyészség vádat emelt ellene magánlaksértés címén, és letöltendő börtönbüntetés kiszabását kérte. 1998-at írtunk ekkor. A Magyarok Világszövetségének Elnöksége, amely már három évvel korábban figyelmeztetett a Székelyudvarhelyen épülő gyanús létesítményre, ismét hallatta hangját: a csereháti esetet egy ősi magyar város etnikai összetételének megváltoztatására tett kísérletnek minősítette.
Bardóczy Csabának csapdát állítottak: egy nappal okmányának lejárta után igazoltatták, és hajtási jogosítvány nélküli vezetésen érték tetten. Ezzel az ellene zajló büntető per újabb halmazati cselekménnyel bővült, és feltartóztathatatlanul haladt a letöltendő börtönbüntetés felé. Ismerve a romániai börtönviszonyokat, és Csaba helyzetét, félő volt, hogy onnan élve nem kerül ki. Ezért életét féltő ismerősei arra biztatták, hogy meneküljön. A 2000 júniusára kitűzött ítélethirdetés elől Bardóczy Csaba Magyarországra menekült, ahol bujkálnia kellett. Családja otthon maradt Székelyföldön.
A magány, a kitaszítottság rányomta bélyegét a következő két évtizedre. Sarkos igazságérzete, kemény fejű székely természete lépten-nyomon nehéz helyzetekbe sodorta őt. Elindult egy lejtőn, amelyről nem volt visszaút. Útja a Székelyföld elrománosítására tett kísérlettel szemben fellépő szabadságharcosból, aki az igazságért akár a karhatalommal is bármikor kész volt puszta kézzel szembe szállni, az ’56-os Forradalom 50. évfordulóján Budapesten a rendőrterrorral dacoló ellenállón, az erőtlenné váló, cigányok által csicskáztatott, gyakran véresre vert ferencvárosi hajléktalan-létig vezetett. Amikor még ereje teljében volt, szombat esténként Mester utcai kiskocsmákban gyönyörűen hegedült, és ritka szép hangon énekelt minden műfajt: a tiszta forrásból vett székely népdalokat, "Horthy Miklós katonája vagyok!" hangulatú indulókat, operett-részleteket. Az elvesztett Család és Szülőföld fájdalmát naponta borba fojtotta, és megpróbálta versbe is foglalni: "Otthon…. ember maradtam, / Embertelen világba vajon miért dobattam?"
Kegyeletből közzétesszük kéziratban fennmaradt két írását.

Minden szentek napján…
Minden szentek napján,
Látom apám s anyám.
Ők is szentek most már
Ottan fenn az úrnál.
Apám rámnéz, kérdőn –
Anyám Őt nyugtázza,
Vajon a gyermekünk
Mit tesz a világba?
Vajon tesz ő jót is?
Vagy csak mindig rosszat?
Tévelygő gyermekünk
Nem épp’ a legrosszabb.
Nem lopott, hazudott,
Reggel, délben este.
Inkább ez ellen tett,
Hacsak tehette.
Drága, jó szüleim!
Még nagyot nem tettem.
De ígérem Nektek,
Nemsoká’ megteszem!
S akkor talán újra
Együtt leszünk szépen,
Isten csudájára,
A magosságos égben.

Érd, 2007. október

Újra ősz van

Őszbe csavarodott a Természet feje,
Minden vándormadár indul hazafele.
Én meg ittragadtam, székely vándormadár,
Vajon számomra lesz-e még nyár?
Látom-e még szép szülőföldemet,
Hogy magához öleljen, mint fáradt gyermeket?
Talán meg sem ismer, olyan régen látott,
Látni rajtam, hogy jártam "nagyvilágot".
De a "nagyvilágon" nincs jobb szülőföldnél,
Ő tanított: "Fiam; ember legyél!"
Otthon az is voltam, ember maradtam,
Embertelen világba, vajon miért dobattam?
Isten! – Mit vétettem? – Adj jelet nekem!
Hogy nyugodtan láthassam meg a SZÜLŐFÖLDEM
Vállalok, minden bűnért vezekelést
Büntess Jó Istenem érdemeim szerint!
Nagyon bűnös vagyok, tudom, Jó Istenem,
De mivel, hogy ősz van, engedj hazamennem,
Annyira ne engedj, mint egy vándormadárt;
Csak úgy gondolatban hagyd láthassam;
Anyám s Édesapám.

MVSZ Sajtószolgálat

2021 03.04.