Trianon-relativizálás és Kossuth-gyalázás a Népszava honlapján


Toroczkayék megtartották szokásos Trianon-megemlékezésüket. Persze nem az a baj, hogy Trianonról emlékeznek, azzal meg pláne, nincs, hogy az „összetartozás ünneplése” helyett Trianont aktuálpolitikai kérdésnek tekintik. Azzal már annál több, hogy „hatvannégy vármegyés” létükre az irredenta-politika követelése, és az ezeréves határok visszaállításának a követelése helyett nemhogy nem a részleges revíziót nem hangoztatták, hanem megrekedtek csak az autonómia-követelésnél, megspékelve azzal, hogy az „autonómia-követeléseiknek” hungarista társszervezet felvonultatásával adtak nyomatékot. De a román feleséggel rendelkező, valószínűsíthetően titkosszolgálatok befolyása alatt álló, szereplési viszketegségben szenvedő, és idióta Toroczkairól sose voltunk jó véleménnyel. Azt nyújtotta, amit megszoktunk tőle.
Ám a Népszava honlapján, a „pupu” blogja reagált a tüntetésre, ami viszont annál botrányosabb kijelentésekre, és finoman szólva is erős történelmi csúsztatásokra ragadtatta magát. Emígy kezdi eszmefuttatását: „nem akadt senki, aki felvilágosította volna ezeket a jószándékú fiatalokat, hogy rossz cél érdekében, hamis ideológiák nevében, eleve kudarcra ítélve demonstrálnak. Trianon sebe ugyan többé-kevésbé begyógyult, de mindig akadnak, akik gennyesre vakarják, politikai számításból, sötét ostobaságból, felelőtlenségből. Ez a kérdés is olyan, mint az összes többi mifelénk, össze-vissza zatyult elméletek, elképzelések, sőt, a szilajabbjánál tervek készültek, mert a magyar jobboldal képtelen szembenézni - nem először és vélhetően nem is utoljára - a szikár tényekkel: a magyar uralkodó osztályok áldásos tevékenysége miatt a hajdani Magyar Királyság területén élő nemzetek, nemzetiségek nem kívánták fenntartani az együttélést a magyar nemzettel és az első adandó alkalommal úgy döntöttek, hogy elválnak útjaink”. A szikár történelmi tények, hogy a magyarság, ha a finnugrista történelemszemlélet által is elismert honvisszafoglalást vesszük alapul, akkor is a jelenleg a Kárpát-medencében élő népek közül mi vagyunk az elsők, mindegyiknél előbb voltunk itt, és alapítottunk államot. A magyar uralkodó osztályok áldásos tevékenysége pedig abban fogható meg, hogy a középkorban betelepítették a nemzetiségek első csoportjait, illetve átjátszották az országot a Habsburgok kezére, akik betelepítették a többit. Persze lehet hivatkozni, hogy ezért megérdemeljük sorsunkat, csakhogy a magyar uralkodó osztály nem azonos a Magyar Néppel, nem a magyarság választott vezetői voltak Géza és István óta csaknem ezer esztendőn át. Igaz Európában a feudális rend megszilárdulásával sehol sem volt ez másképpen, de attól még a szikár tények szikár tények maradnak, amire puputeve oly nagy vehemenciával hivatkozott a bevezetőben. Érdekes egyébként, hogy a bécsi udvar betelepítéseit, és az ezáltal megváltozó etnikai arányokat nem említi e förmedvény szerzője okokként, sem a honi nemzetiségek történelmi hazugságokon alapuló magyarellenes nemzettudatának általuk való kialakítását.
Természetesen a szerző szerint Károlyi Mihály – akit szintén nem választott meg senki sem, lévén, hogy a nagy demokráciát állítólag elhozó őszirózsás államcsíny, a nagy forradalmi eufória közepette elfelejtett választásokat tartani – ártatlan Trianon előidézésében, aki már nem tudta „visszaforgatni az idő kerekét”. Puputeve számára vicc kategóriájába tartozik az ő felelősségét firtatni, holott komoly történészek más véleményen vannak, és a szakmában egyre többen. (Ajánljuk a szerző figyelmébe a jobboldali szimpátiával igazán nem vádolható, és más tekintetben megvetésre méltó Ormos Máriának a Károlyi kormányzattal kapcsolatos kritikáit). Felelős helyette Tisza, persze nem azért, mert Károlyit ő emelte még be annak idején a magyar politikai elitklubba, hanem mert a hadüzenet előtt mindössze „őt percet hezitált”. Továbbá felelős Horthy kormányzó, „aki a kormányzói címért cserébe áldását adta a trianoni békeszerződésre, egyébként meg - miután átadta az osztrák-magyar közös flottát leltár szerint, vékonyan leolajozva a horvátoknak - Szegeden pezsgőzgetve várta a román csapatok bevonulását Budapestre”. A békeszerződés aláírására az általános választójog alapján megválasztott parlament adta az áldását, kényszerhelyzetben, miután Károlyiéknak és Kun Béláéknak köszönhetően nem maradt számottevő haderő, amivel a megszállókat ki lehetett volna verni az országból. A flottaátadás igaz, kiegészítve azzal, hogy Horthy nem önszántából tette, hanem a Monarchia flottájának vezetőjeként az uralkodó parancsát hajtotta végre. A pezsgőfürdő ugyancsak szimpla hazugság.
De ami új a balliberális oldalon: felelős Kossuth, „akinek már csak akkor jött meg az esze, mikor minden elveszett. Akkor már Dunai Konföderációról álmodott, de már senki számára nem volt vonzó a magyarsággal való szoros kapcsolat, önállóan akarták szervezni az életüket”. Ez meglehetősen új motívum: eddig Kossuth neve volt a balliberális oldal egyik fő önlegitimáló eszköze, (gondoljunk csak 2002-ben az SZDSZ-kezdeményezte „Kossuth évre”), ezek szerint a legitimistákkal egyetértve immár ő is előlépett Trianon előidézői közé. Nem baj, összenő ami összetartozik, legalább Kossuth nem forog a sírjában. Egyébként Puputeve állításával szemben Kossuthnak nem „megjött az esze” a Duna-konföderáció kapcsán, hanem a nyugati politikusok megüzenték neki, csak azzal a feltétellel állnak vele szóba, ha a szomszédos népekkel való viszonyát gyökeresen átalakítja. Ezt Vukovics Sebőnek írt 1862-es levelében maga Kossuth is bevallja.
A szerbeknek, tótoknak, románoknak pedig soha nem volt eszük ágában se vonzó kapcsolatot ápolni a magyarsággal. El kell olvasni a dualizmus kori erdélyi román politikusoknak a fő stratégiai célkitűzését: annyit kellett követelni, amennyit a magyar uralkodó körök úgy sem tudnak teljesíteni. De tekintve, hogy rajtunk kívül mindenki más utólag tette be nem kívánatos lábát e hazába, felejtsük el, hogy az általános állampolgári jogokon túlmenően bármiféle kollektív, vagy kulturális jog megillette volna a nemzetiségeket, a magánéletig terjedő nyelvi és kulturális asszimilációhoz is teljes erkölcsi alapunk lett volna (és Trianon tanulsága az, hogy ezzel élnünk is kellett volna). Tegyük hozzá, az államfő, Áder János Trianon megemlékezésében a „Tartsunk önvizsgálatot…” kezdetű kijelentése csak adta a lovat az ilyenek alá, ugyanazon a botrányos történelmi hazugságon alapszik, mint puputeve gondolatmenete.
Trianon kapcsán még megemlíti a förmedvény szerzője: „Meg kell jegyezni, hogy az aláírás után egyetlen fajsúlyos politikus emelte fel szavát az igazságtalanság ellen, - valami Lenin volt a neve”. Ez igaz, csak épp azt nem ártott volna hozzátenni, hogy mindeközben az emigráns Kun Béla – magyar létére szembemenve saját eszmei vezére álláspontjával – arról cikkezett, hogy az elcsatolt magyaroknak nemhogy az önrendelkezés, de még az autonómia sem jár.
Puputeve szerint: „egy ilyen felvonulás semmiféle eredményt nem hoz, ellenben felszítja a román, szlovák, szerb nacionalizmust - talán mégsem nekünk kellene feltámasztani a kisantantot...”. A kisanatantot nem kell feltámasztani, az folyamatosan létezik, a román szerb szlovák nacionalizmust pedig nem szítja semmiféle Trianon-tüntetés: hivatkozási alapnak jó nekik, de ha nincs, gyártanak maguk, és ebben mesterek. Hamvas Béla vagy Friedrich Dürrenmatt egész életműve elbújhat a román néplélek mögött: abszurditásban nem ismernek lehetetlent, ahogy Karinthy humorban tréfát. A magyar irredentizmus feltámasztása legfeljebb csak azt érhetné el, hogy a román parlamentben kicsivel többet lophatnak a román politikusok a költségvetésből. Pontosan annyival, amennyivel kevesebb túlóradíjat kell fizetni a román titkosszolgálat forgatókönyvíróinak.
Végül egy zárógondolat puputeve írásából, mely a Trianon előtti időkre utal: „Ha én szlovák vagy román lettem volna abban a korban, én is utálkoztam volna, ez teljesen biztos”. Mi az hogy! Nagyon is. Sőt nem utálkozott, hanem egyenesen uszított volna ellenünk, hiszen a történelmi hazugságokban, csúsztatásokban – jó balliberális szokás szerint – a szerző nagymester.

VKF-5
A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség nevében

2012 06. 15.