A harmadik világháború közvetlen előjátéka a koronavírus! Vagy rögtön ezután jön a világégés, vagy még előtte a vírus 2.0-ás verziója! Világok harca a világuralomért 1914-től napjainkig



1.0

Az első világháborút még nem előzte meg nagyméretű válság. Azért nem, mert mind a politikusok, mind az országok lakossága generációk óta nem élt át kataklizmát. A szekularizáltabb gondolkodású városi polgárok pozitivista módon hittek az emberiség és a tudomány töretlen fejlődésében, a falun élők inkább vallásos világképük boldog tudatlanságában élték országonként és tájanként eltérően hol nyomorgó, hol kevésbé szegényebb, de mindenképpen békés hétköznapjaikat. Így aztán az akkori világot leginkább uraló és befolyásolni képes európai nagyhatalmak vezető politikusai, katonái, a gazdasági és pénzvilág urai nem várták meg a túltermelési válság kirobbanását. Egyszerűen amikor a világon elfogyott a felosztható és gyarmatosítható földterület, az elérkezettnek gondolt megfelelő pillanatban könnyelműen üzentek egymásnak hadat. Ez a pillanat pedig 1914-ben érkezett el, amikor Szarajevóban a magyargyűlölő szerb Gavrilo Princip golyója leterítette az ugyancsak magyargyűlölő Habsburg Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. (Ez az egész XX. századi sorsunkat meghatározó és előrevetítő ómen gondolkoztasson el minket: két egymást halálosan gyűlölő ellenfél közül egyik sem mi, magyarok javára, hanem vesztünkre dolgozik).
De ahogy akkor még maguk a háború csinálói az egyik táborban sem sejtették, hogy valójában mibe is fognak bele, úgy alattvalóik, az "Istenadta nép" sem. A nép nemhogy nem félt, de az állami propaganda hatására olyan lelkesen indult hadba, mintha csak valami korcsmai verekedésbe kéne jó huszáros virtussal belekapcsolódni. Az első hadbavonulás eufóriájában kihagyhatatlan jó bulinak találták a frontra vonulást, aminek Vilmos császár elhíresült üzenete alapján ("mire a falevelek lehullanak") olyan hamar vége lesz, hogy utána elég lesz csak aludni rá egyet. A sorozóbizottságok által alkalmatlannak ítéltek minimum halálosan megsértődtek, de bizony akadt olyan is, aki férfiúi becsületén esett csorbát annyira képtelen volt megemészteni, hogy szégyenében öngyilkos lett. A háborús tömeghangulat alól még a később jónéhány állam háborús végzetében gyászos szerepet játszó nemzetközi baloldal sem tudta magát kivonni: a különböző szociáldemokrata és balliberális pártok – meghazudtolva saját későbbi álláspontjukat, és ténykedésüket – a háború kitörésekor a háborús uszítók élcsapatába tartoztak. Pedig a hadviselő országoknak, nemzeteknek csak egy töredéke harcolt valódi nemzeti céljaiért – sajnos, akkor mi magyarok sem ezen töredékbe tartoztunk, ellenben területeinkre ácsingózó rablószomszédos ellenségeink, valamint Elzász-Lotharingia okán az ezeket támogató Franciaország viszont igen.
Aztán hamar kiderült, hogy az új háború egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt a különböző országok vezérkari boszorkány-konyháiban a hadvezetők elképzelték: a Nagy Francia Forradalom és Napóleoni háborúk óta nélkülözhetetlen népfelkelő tömeg lelkesedése és hősi áldozata még most is nélkülözhetetlen, de már korántsem elegendő tényezőnek bizonyult. A tömeg mellett nélkülözhetetlenné vált az anyag és a technika, valamint a hozzá kapcsolódó bürokratikus infrastruktúra fejlettsége és hatékonysága. A hosszú, néhány országban több százados békeévek technikai vívmányai a várakozásokkal és számításokkal ellentétben nem lerövidítették, és nem humánusabbá tették, hanem éppen ellenkezőleg, beláthatatlanul meghosszabbították a háború lefolyását, mérhetetlen emberveszteségeket és szenvedéseket zúdítva elsősorban Európa nemzeteire. Az először mindkét harcoló szövetségi táborban villámháborúnak képzelt konfliktus a tömegeknek és gépeknek az állóháborús-lövészárkok saraiban dagonyászó, véres és végtelen iszapbirkózásába ragadt bele, a harcban közvetlen elesettek mellett a nélkülözés és a járványok is elkezdték szedni áldozataikat. A kezdeti lelkesedés vérmérséklettől függően kinél demoralizálódásba, kinél épp ellenkezőleg, dehumanizálódásba csapott át.
Három év ádáz és eredménytelen öldöklést követően az USA – gazdasági érdekeitől, nomeg Wilson agyrémeitől vezérelve, és nem mellesleg a magyarellenes Benes-féle cseh-tót emigráció által is befolyásolva – az antant oldalán belépett a háborúba. A német hadvezetés erre úgy döntött, rövidre zárja a kétfrontos háborút: kihasználva a februári polgári forradalom okozta zűrzavart, becsempészte Lenint Oroszországba, hogy a háborús összeomlás szélén álló, kimerült birodalomba a bolsevikok lázítsák fel az elégedetlen tömegeket a háborút folytató polgári-forradalmi Kereszkij-kormány ellen. Az ókori kínai hadifilozófus, a stratégiai hadviselés atyja, Sun-Zu tanításának megfelelően jártak el: "A háború a csalás útját járja". A recept bevált, Oroszország összeomlott, az új bolsevik szovjet-orosz kormány némi huzavona után 1918 tavaszán megkötötte a németekkel a breszt-litovszki békét. A kétfrontos háború véget ért, de a fő nyugati fronton a német és az egyesült francia-angol-amerikai haderő csak nem tudott dűlőre jutni egymással.
Erre az antant hadvezetése tanulva a német recept sikeréből, ugyanahhoz a módszerhez folyamodott a központi hatalmak ellen, amit egy éve még éppen a németek alkalmaztak az oroszok ellen: a tömegelégedetlenséget meglovagolva Németországban és a Monarchia területén aktivizálta a kommunistákból, szociáldemokratákból és liberális pacifistákból álló baloldali ellenzéket anarchista bomlasztás céljából. Nálunk Magyarországon ez a bomlasztás összefonódott a Habsburg-hű hitbizományos nagybirtok-rendszer okozta szociális feszültéségek felszításával, továbbá a négyszáz-éves Habsburg uralom által megteremtett, és Trianont megalapozó nemzetiségi szeparatizmusnak még az addiginál is aktívabb felkarolásával is. A recept ezúttal nemcsak sikert ért el, de a háború kimenetét is eldöntötte. Ma már kutatások alátámasztják, hogyha Németország 1918 őszén még pár hónapot kitart, Franciaország – az angol-amerikai katonai, logisztikai és gazdasági támogatás dacára – mindenféle ál-forradalmi anarchista bomlasztás nélkül, magától omlott volna össze, annyira kimerült minden szempontból. És hiába próbálják meg a felkent balliberális kurzus-történészeink az ellenkezőjét bebizonyítani, ha 1918 őszén, az ölünkbe hullott friss függetlenség idején nem a cseh-szerb-román ügynökökből álló, hazaáruló Károlyi Mihály pacifista-anarchista kormánya veszi át az országot, akkor a háborús vesztesség dacára egy négyzetcentiméter földet el nem vettek volna a másfél-ezer éves Magyarországból! Ilyen kicsin múlott mind a nagyantant, mind a későbbi kisantant győzelme.

2.0

"Nincs rosszabb a félig legyőzött ellenfélnél" – mondta volt szintén Sun-Zu. Bármennyire is kemény és szigorú volt – különösen a magyar trianoni – békerendszer, a legyőzöttek egyébként kétségtelenül horribilis emberi és erőforrás vesztessége jóval nagyobb volt,, mint a két nagy európai győztes, Franciaország és Nagy-Britannia erőforrás nyeresége. Ugyanis az európai győztesek a győzelemért mind emberi, mind anyagi erőforrás terén szintén hatalmas áldozatokat hoztak, így a háború győztes lezárása ellenére nem tudták hosszútávon bebiztosítani a kialakult erőviszonyokat, márcsak azért sem, mert eladósodtak Amerikának. Amikor a francia Fosch-tábornok a békerendszerről kijelentette, hogy "Ez nem béke, hanem egy húszéves fegyverszünet", akkor nemcsak a békerendszer igazságtalanságaira gondolt, hanem arra is, hogy Németországot nem törte meg eléggé a békeszerződés.
Ennek ellenére a békeszerződéseket követő egy évtizedet a kisebb-nagyobb saját háborús sebeiket nyalogató európai nemzetek viszonylagos és törékeny stabilitása jellemezte. Akkor még a világgazdaság nem alkotott teljesen összefüggő egészet, így az amerikai és európai gazdaság még valamelyest független volt egymástól. Viszont az atlanti Óceán két partjának pénzvilága – az Európának nyújtott háború alatti és utáni amerikai kölcsönök miatt – már össze volt fonódva. Így az 1929-es amerikai túltermelési válság a pénzvilágon keresztül szinte pillanatok alatt átgyűrűzött Európába. A történelem kereke adott még egy, az előzőnél már jóval instabilabb évtizedet, és a nagy gazdasági világválság lényegében maga után vonta a második világháború kitörését.
Persze "háborús indok mindig található, háborúhoz háborús akarat is kell" – mondta államfőhöz illő bölcsességgel a két világháború közt az MTI-alapító belügyminiszter, Kozma Miklós. És a háborús akarat bizony szinte minden meghatározó országban megvolt, vagy csak saját sérelmei, el nem ért nemzeti céljai miatt, vagy mert egyszerűen a világválságból tartósan csak a háború tudta kihúzni. De legfőképpen ott New York-ban, a Wall Street akkori, hosszútávon minél hatalmasabb világgazdasági és világpolitikai befolyás megszerzésére spekuláló uraiban, akiknek épp ezért érdekükben állt a válság előidézése, őket tekinthetjük a háborúelőkészítés fő indikátorainak. Jól tudták, hogy a háború legbiztosabb módja, ha az érdekelt államok számára nem marad más választás, ehhez pedig válságot kellett generálni. Az időközben talpra állt és megerősödött Németország ezúttal két korábbi antant-szövetségessel, Olaszországgal és Japánnal az oldalán indult hadba, legázolva először a nyugati szövetségesei által lényegében cserbenhagyott Lengyelországot, aztán Svédország és Nagy-Britannia kivételével egész Észak-, Nyugat- majd Dél-kelet Európát. Majd mikor egy év leforgása alatt a fél orosz pusztaságot is már legázolta, csak horribilis vérveszteségek árán tudta megakasztani az intenzív amerikai segélyszállítmányok lélekeztetőgépére kapcsolt szovjet hadigépezet.
Ez a második háború merőben más volt, mint az első. Itt nem alakult ki állóháború, 1942-ig az egyenletes német térnyerés, onnantól pedig a visszaszoruló, egyre keservesebbül és értelmetlenebbül védekező német térvesztés jellemzi a frontvonalakat. De más volt abban is, hogy míg az első háborúban főként a fronton harcoló katonákat sújtották az embertelen borzalmak, addig a másodikban ez ilyen vagy olyan okok miatt, mindkét hadviselő fél elvetemültségéből kifolyólag (népirtások, nemi erőszak, málenkij robot, szőnyegbombázások, atombomba) elsősorban az ártatlan civil lakosságnak jutott ki osztályrészül. A hadviselő felek, tartva az első világháború frontkegyetlenkedéseinek megismétlődésétől, a katonákat jobban kímélték, annál embertelenebbek voltak a civilekkel. Hitler például lelkiismeret furdalás nélkül alkalmazta a haláltáborokba a foglyok elpusztítására a ciklon-B-t, de a fronton nem mert harci gázt bevetni, okulva az első világháborúból, amikor a szél a saját katonákra visszafújta azt. De a civilek nemkívánatos csoportjaival lényegében a szövetségesek sem bántak különbül.
És végül különbözött abban is, hogy az első világháborúból okulva, egyik hadviselő fél sem kívánt fél munkát végezni, mindkét szövetség megsemmisítő háborút vívott a másik ellen. Sun-Zu szavaival élve nem akartak "félig legyőzött ellenséget". Így a második világégés végén még az elsőhöz képest is sokkalta nagyobb mértékben kényszerítették térdre Németországot. De ezért a németellenes hadviselés indikátorának számító Churchill Angliája, és legfőbb nyugat-európai szövetségese, Franciaország az első háborúhoz képest is sokkalta súlyosabb árat fizetett: a brit és francia gyarmatbirodalom megroppant, és két évtized leforgása alatt lényegében összeomlott, meg is szűnt. Ha azt nézzük, hogy a négy évtized kettéosztottsága után újraegyesülő Németország ma Európa vezető gazdasági és politikai ereje, miközben Nagy-Britannia és Franciaország nemhogy világhatalmi térképről tűnt el, de Európát sem vezetik immár, akkor bizony az ángyélusok és gallusok szempontjából ez a második világháborús győzelem hosszútávon felért egy vereséggel. Már a béketárgyalásokon sem az ő akaratuk érvényesült, hanem az időközben felemelkedett "két nagy", Amerika és a szovjet diktálta a feltételeket.
Ez a két óriásállam csak gigászi erősfeszítések árán tudta legyőzni a területileg mindkettőjüknél külön-külön sokkal kisebb tengelyhatalmi tömböt. Montecuccoli idejében a háborúhoz három dolog kellett, és ez a három dolog egy volt: a pénz. Aztán jött 1789, majd Napóleon, és a pénz mellett megjelent a vér is, mint embertömeg. És aztán jött 1914, és a pénz meg a vér mellé odakerült harmadikként a vas is, mint az anyagi erőforrás és a technika attribútuma. Nos a II. világháborús győzelemben Amerika a pénzt adta főként, a szovjetek a vért – a vas úgy nagyjából fele-fele arányban oszlott meg kettejük között. De a győzelemhez mindkét "nagy" hozzájárulása elengedhetetlen volt: az amerikai pénz nélkül az oroszok minden hősies önfeláldozása dacára valószínűleg a németek az Uralra kitűzik a horogkeresztes lobogót. Viszont a szovjet véráldozat nélkül a partraszállás kudarcba fulladt volna, Ryan közlegény összes bajtársával együtt pedig bele az Atlanti-óceánba.

2.1

Churchill mondta a háború alatt cinikusan, hogy a "háború után nem fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint az első után – helyette elkövetünk másokat". Hát kelet-közép Európa vonatkozásában ugyanazokat követték el, Trianont három faluval továbbkurtítva teljes egészében helyreállították. Igaz, ebbe már Churchillnek vajmi kevés lehetett az érdemi befolyása, mert ahogy említettük, lényegében Washington és Moszkva döntött. Ezúttal még a kisebbségvédelmi előírásokat sem mellékelték a békeszerződéshez, amik egyébként amúgy sem értek semmit. Az, hogy az elszakított területeken a magyar közösségek úgy ahogy egyáltalán megmaradhattak, csak az USA, és bizonyos fokú csekély mértékig a Szovjetunió jóindulatának volt köszönhető.
Szóval a háború két nagy igazi nyertese az USA és a Szovjetunió lett. Nem is elsősorban azért, mert a náci Németországgal és szövetségeseivel együtt am-blokk voltaképpen egész Európát győzték le. Hanem legfőképpen azért, mert a tömegpusztító fegyverek birtoklása révén olyan közel kerültek a világuralomhoz, amihez az addigi világtörténelemben még soha senki. A két világuralomra törő szuperhatalom szívesen egymásnak is esett volna – de visszatartotta őket egymástól a rivális valós vagy vélelmezett ellencsapás-mérő képessége. De emellett az akkor nagyon közszájon forgó harmadik világháború elmaradásának volt egy másik oka is: a Wall Street pénzügyi urainak sem volt rá szüksége. Az Európa nyugati felében az újjáépítés és piacszerzés felpörgette az amerikai gazdaságot és pénzvilágot, a győztes háború meghozta nekik azt a busás hasznot, amit reméltek. Az új világrend több évtizedes stabilitását nem az ENSZ nevű sóhivatal alapító-okiratában kifejtett világmegváltó-eszmék, hanem az atombomba, valamint az Amerika uralta észak-atlanti világ gazdasági prosperálása együttesen adták meg.
A két szuperhatalom világhatalomért folytatott vetélkedése a fegyverkezési versenyre korlátozódott, nomeg helyi konfliktusokban való presztízs-részvételekre. A fegyverkezési verseny maga után vonta a technikai fejlődés exponenciális felgyorsulását, az az életszínvonalat, az pedig a lakosság igényeit. A háborút követő két évtizedben megjelent egy új embertípus, a jóléti fogyasztó, akinek életszínvonaláért egyre kevesebb áldozatot kellett hoznia. A különböző földrészek lakosságának életszínvonala között addig is meglévő áthidalhatatlan szakadék a fejlődés mértékével még hatalmasabbra tágult. Ugyanakkor nem egyenlő mértékben, de a technikai vívmányok és nyomukban a fejlődés, a Föld minden részébe eljutottak. Csökkent a csecsemőhalandóság és nőtt az átlagéletkor, ezzel a Föld szegényebbik felén, a fejlődéssel exponenciálisan nőtt a lélekszám is. Így nemcsak a totális világuralomhoz kerültünk közelebb, hanem az erőforrások kimerítéséhez is. ezzel párhuzamosan a fejlett, észak-atlanti világ, a fehér ember részben a jólétnek, részben az abortusznak csúffolt legalizált tömeggyilkosságnak köszönhetően népességfogyásnak indult. Miközben a jóléti demokrácia a nácizmus, majd a Szovjetunió szétesése után a kommunizmus legyőzőjének szerepében tetszelegtette magát, addig az abortusz legalizálásával erkölcsileg épp olyan mélyre süllyedt, mint a nácizmus és a kommunizmus – és tette mindezt a nők emberi jogára, "önrendelkezésére" hivatkozva.. Erkölcsileg nincs különbség aközött, hogy zsidókat, kulák parasztokat, vagy az anyaméhben a magzatokat küldük tömeges halálba. Hitler és Sztálin legalább nem az emberi szabadságjogokra hivatkozott, amikor parancsot adott a népirtásra.
De a fehér ember fogyása semmivel sem ellensúlyozta a harmadik világ, azon belül is főként Ázsia lakosságának immár tízszámjegyű növekedését. A vetélkedés így nemcsak az egyre szűkösebb erőforrások birtoklásáért, hanem a piacok felosztásáért is kiélesedett. Viszont a technika exponenciális fejlődése és a fegyverkezési verseny együttesen maga után vonta azt is, hogy a fegyverlobbi részéről csökkent a háborús nyomás, hiszen a gyorsabb avulás miatt az arzenált komolyabb háborús konfliktus nélkül is egyre sűrűbben kellett lecserélni. A fegyverkezési versenyt a Szovjetunió először csak azon az áron tudta állni, hogy saját, és az uralma alá került országok lakosságát nyomorban tartotta. Aztán Sztálin halála, de különösen a magyar 56-os forradalom után megpróbálta emelni az életszínvonalat, ami csak valamelyest sikerült, viszont ahhoz épp elég volt, hogy lemaradjon a fegyverkezési versenyben. Az agonizáló "gonosz birodalmának" a kegyelemdöfést az atombomba egyik magyar atyja, Teller Ede által kidolgozott, Ronald Reagen-féle csillagháborús program adta meg. De mi adta az anyagi alapját a horribilis összegekbe kerülő csillagháborús tervnek épp akkor, amikor az USA kishíján nem egy brezsnyevi pangásba, hanem egy a harmincas évek elejéhez fogható katasztrofális válságba nem sodródott bele?

3.0

Erről a kishíján bekövetkezett válságról sem akkor, sem azóta nem nagyon szoktak beszélni, ami ezúttal egyáltalán nem a Wall street-hez köthető. Általában az 1973-as és 79-es, az OPEC országok által előidézett két nagy olajválságot szokták emlegetni, s az olajárnak az arab országok általi megemelkedése kétségtelenül fékezte a világgazdaság Wall Street urai által elvárt növekedését. De volt egy másik, sokkal jelentősebb válságok is, ami szintén nem jól jött a Wall Street urainak, és amit csak bravúrral tudott Amerika elkerülni. A második világháború után mind Amerika vezetői, mind a Wall street urai ugyanis szentül hitték, hogy Amerika olyan erőssé vált katonailag és gazdaságilag is, hogy többé soha senki nem győzheti le, és egymagában arra hivatott, hogy az egész világ vezetője legyen. Ennek tudatában 1947-től az érdekszférájába tartozó államokkal sorra megköttették a szabad világkereskedelmi egyezményt, a GATT-ot az áruk és szolgáltatások országok közötti szabad áramlásáról és a nemzetállami védővámok fokozatos lebontásáról, hiszen szentül meg voltak róla győződve, hogy ez örökösen csak a gazdaságilag és katonailag legyőzhetetlennek hitt Amerika érdekeit fogja szolgálni.
Idővel csatlakoztatták a GATT-hoz a legyőzött Japánt és sorra a dél-kelet ázsiai "hét tigrist" is. Amerika politikai, gazdasági és pénzügyi vezetői csak egyvalamivel nem számoltak: a dél-kelet ázsiai munkamorállal, amelyben azonos vagy közel azonos minőségű és hatékonyságú munka párosul töredék bér- és egyéb igénnyel, továbbá önkéntes ingyenes túlórával. A GATT fokozatos életbelépése miatt pedig a japán és egyéb dél-kelet ázsiai áruk elkezdték elárasztani Amerikát, hiszen az olcsó munkaerő és hatékonyabb munka miatt a japán és többi dél-kelet ázsiai áru még a szállítási és még meglévő vámköltségekkel együtt is olcsóbb volt, mint a helyben előállított amerikai termék. Az amerikai multicégek nagy bajba kerültek: az amerikai melós sem bérköltségben, sem hatékonyságban nem versenyezhetett az aszkéta és fanatikusan munkamániás vágottszeműek munkájával, ilyesmivel kísérletezni a nagy amerikai jólétben felért volna egy szociális-politikai és gazdasági öngyilkossággal.
Az amerikai gazdaság akkor csak egyvalaminek köszönhette, hogy középtávon elkerülte a bajt: Henry Kissinger külpolitikájának. Az amerikai külügyminiszternek, aki mellesleg Metternichet és az általa létrehozott "magát szentségtelenül szentnek nevező" Szent-szövetséget (Vörösmarty titulálta így) tekintette példaképének, az volt lényegében a doktrínája, hogy a Szovjetuniót a szintén kommunista, de a szovjettel meghasonlott Kínával kell ellensúlyozni. Kínával szemben megindult az enyhülés, amit a bajbajutott amerikai vállalatok azon nyomban ki is használtak: sorra kezdték bezárni amerikai üzemeiket, és termelésüket áttenni Kínába, hiszen Japán és a hét tigris termékeivel csak így tudtak versenyképesek maradni. A kilencvenes évekre az amerikai gazdaság termelése lényegében áttevődött Kínába, Amerikában jobbára csak a szolgáltatások maradtak. Ezt ortodox ultraliberális közgazdászok úgy szokták interpretálni, hogy "a technika előrehaladása miatt a termelés másodlagossá vált, a XXI. században már nem a termelésé, hanem a szolgáltatásoké a főszerep". A frászt! A termelés közgazdaságilag ugyanolyan fontos maradt, csak azt már az olcsó és hatékony vágottszeműek intézik, a végérvényesen és visszavonhatatlanul ellustult és elkényelmesedett fehérembernek a szolgáltatások világa maradt.
Ha valaki visszaemlékszik középiskolai történelem tanulmányaira, a XVI-XVII. században a hirtelen hatalmasra duzzadt spanyol gyarmatbirodalom dicsősége azért volt olyan kérészéletű, mert a Dél-Amerikából kezén átfolyó kapitális mennyiségű aranyat és nyersanyagot nem maga dolgozta fel, hanem tovább értékesítette a tőle északra fekvő Európai államokba, ahol terméket készítettek belőlük. És mivel a legnagyobb haszon nem a nyersanyagon, hanem a készárun keletkezik, a következő századokban Nyugat-Európa felemelkedett, miközben a Spanyol birodalom lehanyatlott, a spanyol és portugál gyarmatbirodalom összeomlása lényegében több mint egy évszázaddal megelőzte a többit. A Kínába termelő nagy multik kezdetben főként amerikai cégek voltak, de ezek az USÁ-ban már csak a szolgáltatásaik után fizettek adót, a bevételből származó adó főként a kínai államháztartást gyarapította. A hatalmas pénzvagyonra szert tett Kína pedig államilag tulajdonolt magánbankjain keresztül az amerikai gazdaság hitelezőjévé vált, Amerika gazdaságilag Kína függővé vált.
Az ezredforduló környékén az Egyesült Államokkal lényegében ugyanaz történt, mint Angliával és Franciaországgal a két világháborúban: a világ vezető hatalma egy feltörekvő másik másodhegedűsévé vált. Ám az Egyesült Államok még eztán várható, ám elkerülhetetlen bukása sokkal hatalmasabb lesz, mint a két egykori európai gyarmatbirodalomé. Egyrészt azért, mert magasabbra jutott, és magasabbról eleve nagyobbat lehet esni. Az USA ugyan formálisan nem rendelkezett gyarmatbirodalommal, ám egész Latin-Amerika gyakorlatilag hosszú időn keresztül a gyarmata volt, ezen kívül befolyási övezetének tekinthető Európa és az egész angolszász világ. Így területileg is nagyobb a befolyási övezete, mint a két valamikori gyarmatbirodalomnak együttvéve. Továbbá azért is, mert az angol és a francia gyarmatbirodalom összeomlása alapvetően Németország két világháborús legyőzése érdekében nyújtott heroikus teljesítményre vezethető vissza. Ezzel szemben Amerikának semmilyen képességeit meghaladó hadviselést nem kellett folytatnia e szomorú eredményhez. Az Egyesült Államok négy és fél évtized alatt komolyabb vérontás nélkül, szép kényelmesen összeomlásba taszította a Szovjetuniót, ami anyagi, területi, emberi és szürkeállománybeli erőforrásait figyelembe véve nem tekinthető komoly erőfeszítésnek. És ami ebből következik, az angol-francia példával ellentétben a Szovjetunió ily négy és fél évtizedes, komótos kivéreztetése aligha áll ok-okozati összefüggésbe az USA hanyatló pályára állásával. Mindössze annyi kellett önnön csúfos bukásához, hogy 1947 óta Amerika önhittségébe boldogot-boldogtalant csatlakoztasson a GATT-hoz. A szabad világkereskedelmi egyezménnyel az Egyesült Államok lényegében törököt fogott, de nem engedi.

3.1

A kommunizmus valódi természetét ország-világ előtt nyilvánvalóvá tévő 56-os magyar forradalom, de különösen a 60-as évek tőkés világának első látványos jóléti eredményei láttán mind a Capitolium, mind a Kreml urai előtt világossá vált, hogy a fejlődés nem a "szocializmus vívmányairól" szól. A Brezsnyevi Szovjetunió fantáziátlan és szenilis gerontokratái, jobb lehetőség híján, sündisznóállást vettek fel, mintegy negyed századra meghosszabbítva a szovjet birodalom agóniáját. És ugyanez a maguk számára kiábrándító perspektíva kínálkozott volna a kínai Nagy fal mögötti elvtársak számára is, ha történetesen európai aggyal gondolkodtak volna. De nem lenne Kína a stratégiai hadviselés atyjának, Sun-Zu-nak a hazája, ha Pekingben nem egészen másfajta következtetéseket vontak volna le a szovjet modell kudarcából. Sun-Zu pedig azt is tanítja, hogy ha tudod, ásd alá az ellenség morális tartását. Ehhez pedig kiváló partnert talált az 56-os magyar forradalom óta lényegében Szovjetuniótól magára hagyatott, szellemi meghasonlás szélén tántorgó, és intellektuális munkanélküliségbe tengődő nyugat-európai és amerikai kommunista értelmiségi és mozgalmi hálózatban.
Természetesen a Kína által életre hívott aktivizálódás a hálózat tagjai számára nemcsak új feladatokat, de egyben egzisztenciális előrelépést is biztosított. A mozgalmi feladat pedig ezúttal nem a kínai szocializmus "vívmányainak", vagy az egyébként szintén sokmilliós áldozatot követelő kínai kulturális forradalom eredményeinek a propagálása volt, mindennek a nyugati jólétben semmi értelme nem lett volna. De nem lett volna értelme az első világháborúban alkalmazott bomlasztásnak sem, mert a jólétben élő társadalmak többségét értelemszerűen hidegen hagyta nemcsak az osztályharc, hanem egyáltalán a politika. Az olyan témák, mint az időnként megjelenő bérfeszültségek, vagy a vietnami háború, nem nyújtott elegendő parazsat a kályha begyújtásához. Hiába, jóllakott polgárokat nem lehet lázadásra tüzelni.
Az új mozgalmi feladat nem a kommunista eszmék hirdetésében merült ki, hanem amit jólétben lehet alkalmazni: az erkölcsi züllesztésben. Az új 68-as értelmiség többsége egy idő után nem is kommunistának, hanem humanista-liberális emberjogi harcosnak, később környezetvédőnek definiálta önmagát. Sőt, mivel a Szovjetunió volt Kína számára is az elsőszámú ellenség, ezért később a nyugati balliberális értelmiség épp a liberális emberi jogok nevében még antikommunista és szovjetellenes színezetbe tüntette fel magát. Az emberi-jogi harc örve alatt pedig elkezdett támadni minden értéket, munkát, családot, hazát, nemzetet, erkölcsöt, istenhitet, ami a társadalom életképességének az alapját, összetartó erejét adja, és kisebbségvédelem és emberi jogok címén támogatott mindent, ami deviáns, és a társadalom gyengítésének az irányába hat. Ezzel párhuzamosan szinte bizonyos, hogy a különböző könnyűzenei mozgalmak életrehívása mögött is Kína állt a háttérben: ha nem lehet lázítani a nemlétező szociális elégedetlenség miatt, akkor a fiatalokat lázítjuk szüleik unalmas kispolgári világa ellen. Mindezeknek persze már semmi köze nincs a Nagy Francia Forradalomban megfogalmazódott "Emberi és polgári jogok nyilatkozatához", hiszen hiányzott belőlük minden pozitív jövőkép – de hát épp elég, ha csak a világuralomra készülő kommunista Kínának van pozitív jövőképe. A fehér ember éljen csak a mának, a nyugati világ járja csak a hanyatló Római Birodalom nihilista, sehova nem vezető útját!

3.2

Az 1972-es Mao-Nixon-Kissinger találkozó nyomán enyhült a kínai-amerikai viszony Kína kezdte megnyitni országát az amerikai befektetések előtt, ez pedig paradicsomi lehetőségeket nyitott meg a kínai kommunizmus világuralmának egyenlőre lassú és békés építgetése előtt. Sun-Zu mondta azt is, hogy ha tudod, az ellenség fegyverét fordítsd saját maga ellen. És mivel a szovjet modell 60-as évekre nyilvánvalóvá vált csődje megmutatta, hogy a kapitalizmust nem lehet szocializmussal legyőzni, hát adódott a másik lehetőség: a kapitalizmust csak kapitalizmussal lehet legyőzni. Kína abszurd módon úgy látott neki legyőzni a kapitalizmust, hogy ő maga lett a legnagyobb kapitalista. Aki az "egy ország-két rendszer" bevezetésében valami féle késő kádár-kori, Grósz Károly-Nyers Rezső féle reformkommunista nyitást lát, amit majd előbb utóbb követni fog a kommunista rendszer fokozatos lebontása, és valamiféle "pluralista többpártrendszer" bevezetése, az hatalmasat téved! A kínai vezetés ma is ugyanolyan keményvonalas sztálinista szektáskommunizmust vall magáénak, mint Mao-Ce Tung legvéresebb idejében, és amit vall ma is nyíltan Észak-Korea. Kína az általa részlegesen beengedett kapitalizmust provizórikus állapotnak, átmeneti szükséges rossznak tekinti – nem a túléléséhez, hanem a világuralom megszerzéséhez.
Kína a kezén felhalmozódott adóbevételekből nemzetközi befektetésekbe, és ezzel együtt nemzetközi lobbihálózat építésébe kezdett, melyben természetesen kulcsszerephez jutott a 68-as álliberális kriptokommunista mozgalmi értelmiség is. És ahogy Kína gazdasági befolyása elkezdett növekedni a világban, úgy kerültek a 68-as értelmiségi hálózat figurái is a gazdasági, monetáris és a politikai világban egyre meghatározóbb szerephez, a fejlett világ baloldali és álliberális pártjait teljesen bekebelezve, a Kína által titokban diktált útra terelve a politika, gazdaság és pénzvilág főirányát. Mára Kína befolyása érvényesül elsődlegesen az ENSZ-ben ugyanúgy, mint ahogy a csicskájává tett Waal street-en is. Beszédes, hogy a Facebook és a Kína által irányított WHO megállapodást kötött az álhírek szűréséről (értsd ezalatt a nem nekik megfelelő tartalmak cenzúrázásáról). De a pénzügyi világban való kínai befolyásszerzés legkirívóbb példája a jól ismert Soros György, akinek a nemzetközi hálózata tulajdonképpen nem a sajátja, hanem Kínáé, ő maga csak egy stróman. Az általa megfogalmazott "nyílt társadalom" eszméje sem más, mint nyílt társadalomzüllesztés annak érdekében, hogy a konkurens észak-atlanti világ majd minél könnyebben eltakarítható legyen a kínai gazdasági-politikai-katonai expanzió útjából. A spekuláns által gerjesztett 2015-ös migráció sem más volt, mint egy kísérlet végzetes csapást mérni a nyugati civilizációra. Ez Európában, pontosabban annak nyugati felén sikerrel is járt, Amerikában annál kevésbé.
Az amerikai politika térkép a 80-as évek óta úgy nézett ki, hogy a baloldali Demokrata Pártot a kínai lobbi foglalta el, a jobboldali republikánusokat a neokonzervatív izraeli, és a republikánus-demokrata politikai váltógazdaság lényegében a kínai és cionista lobbi rejtett csataterévé változtatta az amerikai belpolitikai életet. Aztán jött Trump, aki úgy gondolta, hogy a cionista és a kínai világlobbi közt van egy amerikai nép is, amelyiknek az érdekeivel évtizedek óta nem törődött senki, és fölényesen megnyerte a 2016-os választást. Így Észak-Amerikát nemhogy a migránsok nem tudták meghódítani, de Kína ellen aktív vámháborúba és protekcionista gazdaságpolitikába kezdett. Az Egyesült Államok több mint három évtized látszat-szuperhatalmi lét után újra valóban önálló tényezővé akar válni, persze Kína, és a csatlósának számító balliberális Demokraták ebbe értelemszerűen nem akarnak belenyugodni. Ám minden igyekezetük ellenére fogást egészen mostanáig nemigen sikerült találniuk az elnökön.

3.3

És ekkor jelent meg a koronavírus. A hivatalos verzió szerint a kínai Vuhan tartományban elfogyasztott denevérekből származik, aztán elfogyasztott kígyók, meg kutyák is szóbakerültek a hiberpletykák szerint. Egy viszont bizonyos: ha ránézünk a vírusról a sajtóban közzétett mikroszkopikus fényképekre, és gondolatban összehasonlítjuk egy alma vagy egy narancs képével, akkor szembetűnő, hogy ilyen mértanilag szabályos gömböt nem tud létrehozni a természet, még a mikrovilágban sem. Ezt a vírust biomérnökök tervezték: és ahogy már az AIDS-nél is felmerült, annak működésbeli tökéletessége folytán, az emberi alkotás gyanúja (az AIDS-et még ma is csak kezelni lehet, de megszabadulni tőle nem), úgy a koronánál a fertőzés agresszivitása az, ami túlontúl tökéletesen működik.
A kérdés csak az, hogy ezt most Kína fejlesztette-e ki és vetette be Amerika ellen, mert máshogy nem tudja Trump-ot és irányvonalát megtörni, vagy fordítva: Trump Amerikája akarta-e így Kínát meggyengíteni. Dean Koontz, "A sötétség szemei" című, 1981-ben Amerikában megjelent regényében szó esik egy Vuhan 400 nevű vírusról, melyet egy Vuhan melletti szupertitkos laborítóriumban fejlesztenek ki, és a könyvben még ilyeneket olvashatunk: "2020 körül egy tüdőgyulladáshoz hasonló betegség fog terjedni világszerte. A tüdőt és a hörgőket fogja támadni, és ellenáll minden gyógymódnak". Nos, akkor a szóbanforgó sci-fi szerzője, Koontz egy nostradamusi képességekkel megáldott látnok? (Amit persze nem lehet kizárni - tán a neve alapján csak nem egy Amerikába kitántorgott hazánkfia leszármazottja: Koncz?). Vagy maga a regény "véletlen egybeesései" is egy már évtizedekkel ezelőtt előkészített, burkolt amerikai gyanúelterelő hadművelet része? Látszólag az amerikai szándék vélelmét erősíti az, hogy először kínai áldozatokat szedett a vírus, viszont ez a momentum éppúgy lehet egy kínai gyanúelterelés része, mint a csaknem negyven évvel ezelőtti regény megírása egy amerikaié.
A hivatalosan közölt eredmények alapján "Qui prodest" kérdésének feltevésével, és a hivatalos adatok figyelembe vételével az Egyesült Államokban összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben szedte meg áldozatait a vírus: jelen írásakor a világ legfejlettebb egészségügyével rendelkező Amerikában 34 ezer, míg Kínában ennek "csak" tizede, háromezren hunytak el koronavírusban. Mármint a hivatalos kínai statisztika szerint, amit bevallottak: még februárban a kínai hírportálok már 24 ezer halottról számoltak be, amit aztán gyorsan korrigáltak. Márpedig ha akkor 24 ezer volt, akkor az azóta már jócskán meghaladhatta az amerikaiak 34 ezres számát. Persze az is lehetséges, hogy Kínában azért volt jóval alacsonyabb az áldozatok száma, mert már a vírus elterjesztése előtt jól felkészültek rá. De a "Vírus" című, 1995-ös amerikai filmből tudjuk, Dustin Hoffman és Donald Sutherland kitűnő alakításával, hogy a vírustenyésztés mögött álló katonai lobbi akár saját hazája lakosságát is képes megtizedelni alantas céljai érdekében. A Vírus című film mára véres valósággá vált, csak az a titok egyelőre, hogy esetünkben vajon a jófiút alakító Dustin Hoffman vágottszemű-e, vagy a gonoszt játszó Donald Sutherland.
Talán egy nap majd erre a kérdésre is megtudjuk a választ. Egy dolog viszont egészen biztos: akármelyik fél is áll mögötte, ez a vírus már a régóta levegőben lógó harmadik világháború közvetlen előszele. Ha valaki ebben kételkedik, az nézze meg a mi jakobinus-irredenta-soviniszta világnézetünktől igencsak távol álló Puzsér Róber Youtube-videóját, melyben ugyan nem mondja ki kerek perec, hogy világháború lesz. Csak annyit mond, hogy ez a járvány legalább akkora gazdasági világválságot fog okozni, mint az 1929-es, annak viszont egyértelmű következménye lesz a világháború. A kérdés mindössze csak annyi, hogy a világjárvány taccsra tudja-e vágni annyira a világgazdaságot, hogy az érdekelt feleknek ne maradjon más kiút, mint a hadüzenet, ahogy a II. világháború esetében. Vagy viszonylag gyorsan regenerálódik a világpiac, viszont akkor az illetékes szuperhatalom "piacra fogja dobni" a korona 2.0-ás verzióját – és az már garantáltan nem fog válogatni életkor szerint. És így a második forgatókönyv szerint, ha a 2.0-ás verzió elérte a gazdasági recesszió kívánt nagyságát, majd akkor fog kitörni a világháború.
A hadviselő felek szövetségi rendszere egyelőre még kérdéses, az biztos, hogy Kína Oroszország ellensége lesz, lévén, hogy Kína végső célja az orosz ásványkincs-készlet megszerzése, amely becslések szerint nagyobb mennyiségű, mint a többi az egész világon. Nyitott még, hogy Amerikát végül Kína vissza tudja-e az idei választáson hódítani a maga számára, és akkor visszatér a Trump előtti világ, Washington egy demokrata elnökkel az élén Peking hűséges csatlósaként indul hadba. Vagy marad Trump, és akkor egy orosz-amerikai szövetség körvonalazódik Kína ellen. Az is biztosra vehető, hogy a Kína ellen harcoló tábornak csak úgy lesz esélye a győzelemre, ha Indiát is belépteti a háborúba a saját oldalán, egyszerűen azért, mert ez az egyetlen állam a világon, amelynek lélekszáma megközelíti Kínáét – így egy Kína ellenes koalíció győzelme esetén – márha egyáltalán lesz győztese a leendő hábroúnak, és nem pusztul ki az emberiség, vagy annak nagy része – a harmadik világháború fő nyertese India lehet.
Azt viszont már most megmondhatom, hogy Churchill szavaival élve "nem ígérhetek mást, csak vért és könnyeket". Ez a harmadik világháború mind a katonákra, mind a civil lakosságra az előző két, XX. századi világégésnél is sokkal súlyosabb borzalmakat fog rászabadítani, egy olyan mértékű apokalipszis tombolását, amiket most még az otthoni kényelmes fotelből mégcsak elképzelni sem tudunk. És ha lesz ennek a háborúnak győztese, és az Kína lesz, akkor arra is készüljünk fel, ha megérjük egyáltalán, hogy a háború után az egész világ egy hatalmas, orwelli világra emlékeztető észak-koreai pokoli diktatúrává fog változni. Egy biztos, akárhogy alakul, a vírus utáni életünk már soha többé nem lesz olyan, mint az eddigi.

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség törzsőrmestere
Szentkirályi Gábor

2020 04.17.