Rendhagyó elmélkedés Horthy Miklós Kormányzó Urunk megválasztásának és Trianon 100. évfordulója alkalmából


Talán rendhagyó, hogy néhai Kormányzó Urunk, Horthy Miklós államfővé választásának és a nemcsak gyászos és igazságtalan, de törvénytelen trianoni békediktátum százéves évfordulójáról egyszerre emlékezzünk meg. Ami az apropóját adja ennek, az egyfelől hogy trianon máig változatlanul magyar rögvalóság aktualitást ad ennek, másfelől épp ezen aktualitásból következik, hogy megpróbáljuk Horthy Miklós negyedszázados korszakából a megfelelő tanulságokat levonni, amit sem a Kormányzó urunkat gyalázók, sem méltatói – ellenkező okokból – nem akarnak, vagy nem tudnak megtenni. Horthy neve ma általában a kápós balliberális értelmiség részéről merül fel szitokszóként gyalázási ürüggyel a zsidóság 1944-es tragédiájához mesterségesen kapcsolt, valójában nem létező felelőssége kapcsán. Ezzel a kérdéskörrel itt ezen a felületen Szentkirályi Gábornak korábban már két közzétett tanulmánya is foglalkozik, a 24-es és jórészt a 184-es írásunk. Mi itt csak annyi találós kérdést teszünk fel a dékápósok utólagos koncepciós perére: vajon hány magyar zsidó menekült volna meg, ha 1944 március 19-én nem Horthy Miklósnak hívják Magyarország államfőjét, hanem Károlyi Mihánynak? (Eláruljuk a megfejtést: nulla).
Szeretnénk leszögezni, hogy Horthy Miklósnak helye van a nemzeti panteonban, ugyanúgy, mint szabadságharcos elődjének, Kossuth Lajosnak. A mi szemünkben úgy ahogy Kossuth Lajos 1849 Április 14-ének hőse, úgy Horthy az Országgyarapításé. De ahogy Kossuth nagyságából semmit nem von le, ha a hibáiról beszélünk, úgy azt gondoljuk, Horthyéból se. Ráadásul alapvetően mindkét Kormányzónak, Kossuthnak és Horthynak is ugyanaz volt a végzetes hibája: mindketten dzsentrik voltak. Ennek következménye volt, hogy mindketten ódzkodtak a földosztástól. Ha Kossuth megcsinálta volna a földosztást, akkor a parasztság lekesedése megnőtt volna, a magyarlakta területeken is be lehetett volna vezetni a sorkötelességet, és a Szabadságharc Forradalmi sereg létszámát – csak a magyar nemzetiségűekből – fellehetett volna duzzasztani félmillióra. Az osztrák-orosz intervenciós sereg együttesen volt 300 ezer fő, tehát a Szabadságharc győzött volna. De Kossuth ezt nem tette meg, mert a középnemességet egy radikális földreform érzékenyen érintette volna. A szabadságharc leverése után az emigrációban ugyanezért – nomeg részben a nyugat-európai szabadkőműves politika zsarolása okán is – ment bele a totálisan liberális nemzetiség-politika kinyilvánításába, és a laza duna-konföderációs tervekbe. A jakobinus Táncsics Mihály (Petőfivel és Vasvárival egyetemben) joggal vallhatta a nemzetiségek kötelező erejű elmagyarosítását, mivel ő parasztpolitikus volt, nem kötötték dszentri érdekek, az Ő (és vele együtt Petőfi és Vasvári) programja leegyszerűsítve úgy nézett ki: mindenki kap egyenlően földet, a magyar paraszt is, a nemezetiségi is, de utóbbinak ezért cserébe kötelező elmagyarosodni, elfelejteni saját nyelvét, és csak magyarul beszélni még a magánéletben is. Aki meg nem akar ennek ellenére elmagyarosodni, az vándorljon ki az országból, ha egyik se megy, akkor rendőrségi ügy lesz. De az emigráns Kossuth inkább kiterjesztette a legszélesebb nyelvhasználati jogot, csak a vármegyei kis- és középnemesség földje, gazdasági és politikai hatalma megmaradjon.
Ugyanúgy, ha Horthy Kormányzósága idején megcsinálták volna a radikális földreformot, akkor 1938 és 41 között nemcsak a magyarlakta területeket szereztük volna vissza, de egész Nagy-Magyarországot – méghozzá önállóan, döntőbíráskodás nélkül, mert egy ország katonai erejét megsokszorozza, ha nem feszítik súlyos társadalmi ellentétek. A Szentkirályi Gábor a Rongyos Gárdáról szóló könyvében fejti ki a Horthy-korszak külpolitikájáról: "…a soproni népszavazás kétségtelenül a fiatal Horthy-rendszer egyik sikereként könyvelhető el, mindenképpen előrevetítette annak árnyékát, hogy ugyan a rendszer külpolitikája elvi síkon az Ezeréves birodalom teljes visszaállítására irányul, a gyakorlatban megelégszik a részleges határrevíziókkal. Ha megnézzük, a magyar külpolitika 1938 tavaszán a megszűnő Ausztriával, ugyanezen év késő nyarán-kora őszén Csehszlovákiával, 1940 júliusában pedig Romániával szemben mulasztotta el a nemzetközi helyzet által felkínált, és a teljes revízióval kecsegtető lehetőséget a katonai fellépésre. Az 1941-ben teljesen feleslegesen megkötött jugoszláv-magyar örökbarátsági szerződés és az ebből adódó magyar dilemmák pedig oda vezettek, hogy Jugoszlávia szétesésekor a Nyugat-Bánátot néhány muraközi faluval egyetemben nem Magyarországhoz, hanem Németországhoz csatolták. Akárhogy is értékeljük Prónaynak a királypuccsok idején betöltött kétes szerepét, a Várban elmondott kritikája nem nélkülözte a valóságot: a Horthy-rendszer a társadalmi békét – ami valójában a hitbizományos arisztokrácia, a katolikus egyház és az iparos nagypolgárság érdekeinek sértetlenségét jelentette – fölébe helyezte a revíziós céloknak. Mivel Magyarország berendezkedése folytán tele maradt megoldatlan társadalmi feszültségekkel, akkor is óvakodott a nagyobb fegyveres konfliktusokba való beavatkozásoktól, amikor a pillanatnyi nemzetközi erőviszonyok Magyarország számára a teljes siker lehetőségét is magukban hordozták. Hiszen egy hadjárat sikerét kockáztatja a társadalmi elégedetlenség, a hadjárat sikere megnöveli a haderő zömét kitevő alsóbb néposztályok társadalmi súlyát, a visszahódított nemzetiségi tömegeket pedig aligha lehet egy problémákkal terhelt társadalomba visszaintegrálni, pláne asszimilálni".
Ebből következően a Horthy korszakban az ország vezetése nem dolgozott ki koncepciót sem az ország visszaszerzésére, sem arra, hogy azt hogy rendezze be, és hogy tartsa meg. Ráadásul a nemzetközi porondon kifejtett érvesése sem volt következetes: abban a történeti elsőség és integritás elve keveredett a néprajzi elvvel, amire hivatkozva feldarabolták Magyarországot. Maradt az ötletszerűség, a külföldi fejleményekhez való alkalmazkodás, és a külföldtől való külső segítségnyújtás. Így aztán elköteleződtünk a tengelyhatalmaknak, és a magyar kormányzat, amely nem akarta háborúval visszaszerezni a területekből amit lehetett, hanem csak békével, végül idegen érdekekért kényszerült végzetes háborúba.
De emellett nemcsak a politikusok hibáival, hanem a saját, belső tévedéseinkkel is el kell számoljunk. A Szabadságharc alatt és után kialakult az a nézet, főleg Jókai írói idealizmusa nyomán, hogy a nemzetiségi mozgalmak mögül csak el kell venni az ármánykodó bécsi udvart, és akkor mintegy varázsütésre megszűnik az ellenségeskedés, és megbékélés jön az ország népeire. Ez annyiból ténylegesen igaz volt, hogy a nemzetiségek nagy tömegeit a bécsi udvar telepítette be, főleg Erdélybe a románokat, és Bécsben agyalták ki az ide betolakodó nemzetiségek történelmi hazugságokon alapuló magyarellenes történeti tudatát és nemzeti törekvéseit. Bízvást állíthatjuk, hogy a négyszáz éves Habsburg-uralom nélkül Trianon nem következett volna be: Erdélyben megmaradt volna a magyar többség, a többi nemzetiségi betolakodó meg nem tudott volna megerősödni, mert a többinek a legnagyobb lélekszámú és kiterjedésű román mozgalom adott súlyt. Azonban épp Trianon a bizonysága annak, hogy a nemzetiségi mozgalmak a bécsi udvar szándékaitól független entitássá váltak: végül épp akkor szakadtak el Magyarországtól, amikor a Habsburg udvar és birodalma megszűnt létezni.
Trianont követően az immár elszakadt nemzetiségekről való gondolkodásunk lényegében semmit nem változott: mindössze annyi történt az agyunkban, hogy a nemzetiségek mögött álló "Bécs" helyét átvette a "zsidó", immáron mint Trianon fő felelőse. Amelynek viszont márcsak mindössze annyi igazságmagva volt, hogy a Trianont közvetlenül előidéző hazaárulók nagy része történetesen zsidó származásúakból állt, de itt már a zsidó származás nem állt ok-okozati összefüggésben bűntetteikkel, megítélésük szempontjából származásuk nem releváns információ. Az viszont vitán felül áll, hogy Károlyi Mihály és kormánya egy teljesen védhető országot tett védtelenné az ellenség előtt. És így nemcsak Trianonért felelősek közvetlenül, de mivel Trianon kényszerpályára állította az országot, és meghatározta történelmünket, közvetetten összes további huszadik században bekövetkezett nemzeti tragédiáinkért is történelmi felelősség terheli a Károlyi-kormányt.
De ami lényeges információ lenne azt nem vesszük észre: ez a kormány, és értelmiségi holdudvara szerb, tót, román ügynökökből áll, mint ahogy áll mai napig is az utódaik által folytatott szellemiség és politika. Elgondolkoztatásra ad okot, hogy 12 évtized távlatából sem akarjuk észrevenni, hogy ennek a szellemi-politikai vonulatnak nem a vérvonala, hanem a kisantanthoz való kötődése a meghatározó. Nyílván, akiknek érdekében áll, azok gondoskodnak róla, hogy a részigazságok és fantazmagóriák elegyéből összegyúrt összeesküvés-elméletek a tudatunkban maradjanak, mint ahogy arról is, hogy a hazaáruló szellemi-politikai áramlat szándékosan zsidónak provokálja magát, mert a mi antiszemitizmusunk kisantant ellenségeink lételeme: két legyet ütnek vele egycsapásra, nemzetközileg lehet újjal mutogatni: lám milyen antiszemiták a magyarok, de közbe a nemzeti oldal figyelmét is el lehet terelni Trianonról és az elszakított nemzetrészekről. Ráadásul a "zsidót", mint olyat, egy nemzetközi, egész világot körmönfont módon irányító, hatalmas erőnek mutatja, amiből könnyen levonhatják sokan azt a következtetést, hogy egy világméretű hatalmas gonosz uralommal van dolgunk, amelynek legfelsőbb boszorkánykonyháihoz úgysem érünk fel, és amely ellen úgy is értelmetlen bármiért küzdeni, mert végül is minden úgy lesz, ahogy a "zsidók" akarják, és ezáltal sok politizálónak elmegy az életkedve.
De a zsidó-összeesküvés elmélet nem vehetné el a tisztánlátásunkat, ha nem volnánk rá hajlamosak. Ennek pedig egy lélektani oka van: nekünk, nemzetben gondolkodók világképébe a szomszédos betolakodó nemzetek amolyan lenézett népként élnek, akik igazából periférikus problémát jelentenének számunkra, akik mögött ha történetesen nem állna egy külső hatalom, Bécs, Moszkva, Washington, Izrael stb., akkor fél kézzel elbánnánk velük. Kulturális és erkölcsi szempontból joggal nézzük le ezeket a népeket, csak az a baj, hogy alá is becsüljük őket. Nem vagyunk képesek szembenézni azzal, hogy az itthoni balliberális erők mögött főként Pozsony, Belgrád és Bukarest áll, mert ha beismernénk magunknak, hogy ezek a lenézett népek önmaguktól, harc nélkül, csalással képesek voltak elvenni országunk kétharmadát, akkor lúzernek éreznénk magunkat. De ha ott áll mögöttük Bécs, aztán meg a zsidók, akkor már heroikus és felemelő lesz a küzdelmünk, vagy éppen felmenthetjük magunkat, hogy olyan hatalmas széllel szembe fölösleges dolgunkat végezni. Nos, ezzel le kell számolnunk, és be kell látnunk, hogy rablószomszédaink a legfőbb veszedelem, önálló cselekvőképes tényezők, és a csonkahoni árulóinkat is ők mozgatják, köztük a legerősebb és legjelentősebb Nagy-Románia, amelyet négy dolog tart egyben, a balkáni kosz, a balkáni korrupció, a magyargyűlölet, és a sátánista ortodox egyház, melynek legmagasabb szinten űzött démoni praktikái messz felülmúlják a legprofibb szabadkőműves feketemágiát, és amelynek fő célpontjai mi magyarok vagyunk.
Most a trianoni átoklevél századik évfordulóján Trianon ma is rögvalóság, szellemi, lelki morális tartásunkat, társadalmi ás nemzeti összetartó szövetünket 45 év kommunizmus és 30 év posztkommunista vadkapitalizmus együttesen rohasztotta szét, Erdélyi véreinket pedig az elfásultság. Az Irredenta a nemzeti-radikális táborban is épphogy csak pislákol a területváltoztatás alternatívájaként kínált autonómia-mellett, mely egyébként a jobboldali politika fősodorvonalából is kikerülni látszik. Száz év után széttöretve, egy újabb világháborút közvetlen előestéjét jelentő világjárvány kellős közepén itt állunk védtelenül, és oktalanul, tudatlanul és cinikus nihilista közönnyel bámulunk bele a sötét és sehova sem vezető jövőbe. Vajon a Magyarok Istene irgalmaz nekünk, Akit immár nemcsak elhagytunk, de már nem is hiszünk benne? Mi székely-magyar nemzetőrök nem hagyjuk el Őt, bármi is történjék, ragaszkodni fogunk Hozzá! Minket nem abból a fából faragtak, mint akik a kiábrándító "realitáshoz" igazítják álmaikat! A mi realitásunkat kizárólag a lelkünk határozza meg, és végsőkig hűen kitartunk a Kizárólag Magyar Kárpátmedence eszméje mellett, és ezért csakis saját erőnkből vagyunk hajlandóak kűzdeni, anélkül, hogy bárkinek elkötelezzük magunkat és szuverenításunkat bárki érdekéért áruba bocsátanánk!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Dühös románszakértője

2020 04.17.