Nyírő József sírrablói


Egyik nemrég megjelent cikkünkben írtuk, a Gondviselés nem véletlenül osztotta az RMDSZ-re a piros tulipán jelvényét, mely a Jankovics Marcell által rajzolt „Magyar Népmesék” című rajzfilmsorozatban a lányok intim részét jelölte. Az RMDSZ megalakulása óta a neptuni szellemnek megfelelően politikai prostituáltként bocsátotta áruba saját testét, azaz a magyarság érdekképviseletét egy-egy tál lencséért, nomeg volt szekusokból lett kliensei számára jó zsíros pozíciókért Bukarestben. Aztán telt múlt az idő, a magyarság sorvadt, és ki azért mert a magyar érdeknemképviselet eredményével volt elégedetlen, ki mert az RMDSZ bizniszeiből kimaradt, Fideszes hátszéllel létrehozták az MPP-t. Az új párt jobboldali színezetben ugyan, és azt leszámítva, hogy a sors még egyelőre nem adta meg nekik, hogy a Bukaresti hatalom közelébe kerüljenek, minden tulajdonságában hasonlított ahhoz, aminek alternatívájaként létrejöttek, ugyanis a tagság nagy része az RMDSZ-ben iskolázódott, így munkamódszereik és stílusuk is lényegileg azonosak lettek. Talán nem véletlenül választhatták stílszerűen jelképükül a fenyőfát, hiszen a párt elitjének zömét fatolvajként megtollasodott, ám az RMDSZ húsosfazékjaitól valamilyen oknál fogva eltaszajtott, műveletlen és opportunista vállalkozók adták.
Szóval a sziromlevelűekből kiváltak a tűlevelűek, ám ahogy a latin mondás tartja „sic transit gloria mundi”, az új párthoz fűzött kezdeti remények nem bizonyultak örökzöldnek. Mindazonáltal egy súlyos választási vereség, egy clotroceni leszereplés és az időközben felbukkanó harmadik konkurencia sem vette el a tűlevelűek életkedvét, és élükön vezérükkel, gömböccel, még most is minden lehetőséget megmarkolnak a felkapaszkodáshoz, és minden alkalmat megragadnak a szereplésre. Erre kitűnő lehetőségnek tűnt Nyírő József hamvainak hazahozatala, melyet az önkormányzati választások előttre, pünkösdre igazítottak. A csíksomlyói búcsú az erdélyi magyarság összetartozásának szimbóluma, a zarándokvonat elé, mely az évek alatt az esemény elengedhetetlen tartozékává vált, kivonul a városok magyarságának apraja-nagyja. És ki ne zárta volna szívébe Nyírő József írásait, aki szívén viseli az erdélyi magyarság és benne a székelység sorsát? Így a székely apostol földi maradványait a Csíksomlyói búcsúba a zarándokvonattal lehozni Pestről, majd onnan huszárokkal átkísértetni a székely anyavárosba, és ott ünnepi beszédek közt eltemetni kitűnő kampányszereplési ötletnek tűnhetett a tűlevelűek számára, főleg, ha a párttal szoros kapcsolatot ápoló Országgyűlés Hivatala is felkarolja – és miért ne karolná fel – eme médiaeseményt. Nyílván nem fér össze a jóérzéssel, ha a spanyol emigrációban elhunyt író végakaratát választási kampányfogássá degradálják, ám ha már így hozta a sors, akkor nincs más lehetőség, meg kell hajolni az író végakarata előtt, akár azon az ízléstelen áron is, hogy dönciék pártja ebből politikai tőkét kovácsol magának.
Ám a kisstílű sziromlevelűek ezúttal sem tagadták meg önmagukat, és mint a kisóvodás, aki nem bírja elviselni afelett érzett fájdalmát, hogy rivális játszópajtása csillogó villogó új játékhoz jutott, mindent alárendelt annak, hogy a tűlevelűek önös érdekből fakadó, de kétségtelenül nemes kezdeményezését aláássa. Székelyudvarhely sziromleveles polgármestere, Bunta Levente megmutatta kétszínű mivoltát: először arra hivatkozva, hogy a „Székelyföld a székelyeké” (érdekes, ezt valahogy eddig a neptuni párt képviselőitől sose hallottuk), megpróbálta kampányszempontból semlegesíteni az eseményt, és kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy ne a kezdeményezők temessenek, hanem a Székelyföld határán egy „székely delegáció” vegye át Nyírő földi maradványait, így mentve a menthetőt, hogy dönciék mellé ő is odakapaszkodhasson a temetkezők sorába. (Azt már nem tudni, hogy a halott írótól, vagy a rivális tűlevelűektől félt-e annyira, hogy az eseményt az eredetileg tervezett Márton Áron térről a Pap-kertbe száműzte). Mikor pedig belátta, hogy ebbéli fáradozásai hiába valóak, a román sajtót hívta segítségül, és addig óbégatott, hogy Nyírő József nyilas, fasiszta, háborús bűnös meg még ki tudja mi minden, míg a Ceausescu idők nyíltabban magyarirtó szellemét feltámasztó román Ponta-kormány is felfigyelt a készülődő újratemetésre. Bunta Nyírő-mocskolásához hamarosan felzárkózott a szekus Frunda György is, aki 1989 előtt kikérte magának, hogy magyarul Gyurinak szólítsák. A sziromlevelűek marosvásárhelyi polgármesterjelöltje a Románia TV-ben a következőt engedte meg magának (természetesen románul): „Nyirőnek rendkívül szép regényei vannak. Ezért nem lehet kitörölni az emberek emlékezetéből. Az a tény, hogy fasiszta volt, az egészen más kérdés”. Aki számára a székely apostol életműve kimerül annyiban, hogy regényei „rendkívül szépek”, az valószínűleg életébe nem vett a kezébe egyetlen Nyírő kötetet sem. Kedves Bunta és Frunda elvtársak, a fajfenntartás folyamatát anyagi juttatás ellenében bármikor imitálni kész XX-kromoszómájú közvetlen felmenőtök munkaeszközzé nemesedett testi szerve, na pontosan az volt fasiszta!

Közben persze az új Ponta-kormány csaoista hadigépezete beindult, először a zarándokvonatról tiltották ki a földi maradványokat, majd a halottszállításhoz tagadták meg az engedélyt a román hatóságok. Ennek következtében a kegyeleti események bohózatba illő fordulatot vettek, amilyet a legnevesebb szatirikus filmrendezők, Jiri Menzel, Milos Forman, Woody Alen, Bacsó Péter minden zsenialításukat latbavetve se tudtak volna kitalálni: a szervezők titokban elhamvasztatták katolikus szertartás szerint Nyírő földi maradványait. Mindennek csak egyetlen aprócska szépséghibája volt: a Nemzeti Sírkertben található ravatalnak üresnek kellett lennie, megalázva ezzel azokat, akik nem tudtak Erdélybe lejutni, és a fővárosban kívánták kegyeletüket leróni. A román hatóságok minden bizánci trükköt és hatalmi eszközt bevetve indítottak hajszát a székely apostol ellen, a történet egyetlen bravúros mozzanata volt, ahogy Lukács Csaba átejtette az üres urnával a román hatóságokat. Azt már a sajtó sem nagyon hozta le, hogy a Szent Miklós-hegyi templom plébániahivatalában is hatszor tartottak házkutatást a román nyomozó osztagok. Miközben a megszálló törvénytelen román hatalom tobzódását a harmadik rivális, a Néppárt némán tűrte, sőt, az álravatalra se küldtek koszorút. Úgy látszik a sziromlevelűekhez hasonlóan a pártszempont náluk is felülírta az össznemzeti szempontot.

Ezalatt a nagyközönségnek a politika és a Nemzet ügyei iránt fogékony része egyre lélekzet-visszafojtva várta a fejleményeket. Úgy tűnt, Bunta megbékélt a tűlevelűektől elszenvedett vereséggel, és látszólag nem kívánt akadályt gördíteni a szertartás elé, ám utólag bevallottan a román hatóságok nyomást gyakoroltak rá, hogy hamisan töltse ki a szertartás engedélyezéséhez szükséges kegyeleti okmányt (ezért Bukarestből utólag nyilvánosan meg is kapta a dicséretet). Persze a prefektúra erre hivatkozva megtámadta az engedélyt, és „nagylelkűen” felajánlotta, hogy amennyiben helyes igazolást állít ki a polgármesteri hivatal, nem indít közigazgatási eljárást. Mondanunk se kell, hogy Bunta véletlen pont nem ért rá.
És eljött a keserű igazság napja: a békepap Mátyás Károly főesperes – érvényes temetési engedély híján – nem volt hajlandó a szertartást lefolytatni. És a szervezők mindez előtt a „törvényes útra” való hivatkozással meghajoltak, nem kívántak Bukarest bizánci praktikáinak fityiszt mutatni. Nem volt a szervezőkben annyi, hogy a néhány száz lejes büntetést összedobják a főesperes úrnak, hogy kifizesse az érte járó büntetést? Ennyire nem hagy az IMF semmit az államkasszában, hogy az Országgyűlés Hivatalának ne lenne ennyi pénze? Vagy netán Kövéréket is megfenyegette a román titkosszolgálat? Nekünk erről néhány évvel ezelőttről egy gyergyói esett jutott eszünkbe. A katolikus pap székely hazafiak valamilyen kérését vonakodott teljesíteni, mire azok közölték, ha nem teszi meg, többet nem is kell fölállnia a székéből, amiben éppen ült. A pap látva az elszántságot, megadta magát. Aki gyáva, az az életét is félti. Érthetetlen, a magyar titkosszolgálat miért nem tudott volna Mátyás Károlyra nyomást gyakorolni ilyen módon?
Így itt Udvarhelyen is csak egy álravatal várta a kegyeletüket leróni szándékozókat. De az igazi skandalum csak ezután következett: a gárdistákat, és velük együtt mindenféle egyenruhásokat kitiltották a szervezők. Így minket, Székely-Magyar Nemzetőröket is. Mondták, öltözzünk át civilbe, mert az egyenruha „nem kegyeleti eseményre való”. Természetesen a megalázó kérést megtagadtuk, koszorúnkat Debrecenből jött civilek helyezték el az álravatalon, ezúton is köszönetünket fejezzük ki nekik. Kíváncsian várjuk, vajon a Jobbik a jövőben is nyalni fogja-e a tűlevelű párt seggét, és küld-e majd valakit a párt kongresszusaira.
Így a temetés hangulatát helyettünk híven vissza tudja adni egy internetes kommentelő: „Székelyudvarhely, 2012 pünkösd vasárnap. Ennyi rendőrt és csendőrt régen látott a székely anyaváros: minden sarokra jutott három. A „patkóban” (Márton Áron tér) alternatív zsibvásár. Ez lett volna a gyászszertartás eredeti színhelye... Két drb. „eco-WC” a püspök mellszobrától circa 1 (egy) méterre. Délben a „Papkertben” még kevesen várakoznak. Fele „megfigyelő”. Fiatal, magas legények, kezük ügyében kamera. Összehajolva sugdolóznak románul. Kettőjük a hátam mögött. Mikor figyelmeztetem a mellettem állókat, elpárolognak... Ma nem küldtek helikoptert, mint a tegnapi búcsún. A közben, mintegy másfél-kétezresre nőtt tömeg nem érte meg. Na meg az üzemanyag is drága. Ide hallatszik viszont, hogy az off road pályán motorosfutamot rendeztek... A végén, a temetés helyett záporeső. A „páros fiúk” mobiltelefonon egyszerre adják a hangulat-jelentést. Vagy egymás közt beszélnek?„.
A temetést végül televízión kísértük figyelemmel. Tisztelt szervezők, az egyenruha ugye nem való a kegyeleti megemlékezésre? De annak a katolikus főesperesnek, nevezetesen Mátyás Károlynak a beszéde, amelyik megtagadta a halott újratemetését, az nem gyalázza a halott kegyeleti jogait ugye, őt egyenesen oda lehetett engedni a pódiumra? És Kövér László beszéde sem, aki nem átallott párhuzamot vonni Nyírő és román vasgárdista írók és tudósok közé, arra hivatkozva, hogy az ő esetükben is „szét kell választani az írói tevékenységet a rájuk aggatott rágalmaktól”? Csak épp a mélyen tisztelt házelnök úr azt felejtette el, hogy Nyírő, bár politikai tájékozatlanságánál fogva, Szálasi idejében is vállalt honvédelmi célzatú propaganda-szereplést, soha nem volt tagja a Nyilas-pártnak, vagy bármely más nemzetiszocialista mozgalomnak, ellentétben az általa említett román személyiségek valós Vasgárda-tagságával. Kövér László tulajdonképpen burkoltabban, de ugyanazt a hazugságot fogalmazta meg, mint Gigi, úgyhogy ama bizonyos testi szervi minősítés a részünkről a házelnök úr számára is dukál. Persze a házelnök a maroshévizi Ulmánczy-szobornál mondott tavalyi beszéde után már rendelkezik némi rutinnal a halottak forgatásában. Ehhez képest dönci beszéde igazán felüdülést jelentett, aki tanúbizonyságát adta, hogy tud olvasni. Ugyanis beszédének 95%-a Nyírő Józsefnek az „igazi magyar egységről” szóló – egyébként magasztos és alkalomhoz illő – gondolatainak felolvasásából állt. A beszéd maradék öt százalékát közhelyes megállapításaival zárta, tartalmilag semmit hozzá nem téve az általa idézettekhez. Gyaníthatjuk, hogy a tűlevelű párt első embere eredetileg valóságos performance-al készült erre az alkalomra, valami „Ha Nyírő József velünk, ki ellenünk” alapgondolatú, velőtrázó kampánybeszéddel, amiből megtudhattuk volna, hogy a Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács jelképesen visszahelyezi Úz Bencét az útkaparói állásába, és megkérte volna Nyírő főhősét, hogy tisztítsa meg előttük a székely autonómiához vezető „egyetlen helyes utat”. Ám az események alakulásának fényében megérezhette, nem tesz jót sem neki, sem pártjának, ha ennek a kínosra sikeredett előadásnak a főszereplőjévé válik, így az utolsó pillanatban helyesebbnek érezhette otthon gyorsan lekapni a polcról valami megható Nyírő idézetet, hozzácsapni valami saját akármicsodát, csakhogy belesimulva a semmitmondó felszólalók unalmas és szürke beszédeibe, mégse róla szóljon már ez a kínossá vált előadás. (Talán az sem véletlen, hogy másik komája, az amúgy jelenlévő Izsák Balázs nem mondott beszédet). Így az általa elmondottakkal, pontosabban felolvasottakkal legalább nem gyalázta Nyírő szellemét, igaz, gyalázta puszta jelenlétével, hiszen mégiscsak ő az, aki 2009-ben clotroceni december 1.-ei leszereplésével, majd a II. bécsi döntés leszélsőségesezéséval kiírta magát a magyarságból, így Nyírő szellemiségéből is.

A főmenűhöz a csemegét Szőcs Géza kulturális tótum-faktum szolgáltatta, aki beszédébe Nagy Imrétől Kádárig ásót, kapát, nagyharangot belekevert, csak épp ő a megmondhatója, hogy mi köze Nyírőhöz mindannak, amit összehordott. Ám nevezetessé sporttáskája tette, amit beszéde alatt Nyírő álravatalára helyezett, egyesek tudni vélik, hogy az rejtette Nyírő hamvait, bár ő ezt tagadja. Ha nem volt abba se semmi, akkor miért volt szükség a ravatal helyére tennie, ha meg csakugyan benne voltak, akkor hogy merészeli a székely apostol földi maradványait egy sporttáskába belehelyezni? Lehet, hogy sporttáskáját nevezetessé kívánja tenni, és majd idős korába egy jótékonysági árverésen kívánja értékesíteni? De az sincs kizárva, hogy a táskában valójában Alföldi Róbert színigazgatói szerződésének meghosszabbítása lapult. És a kérdés azóta is kérdés maradt: hol rejtőznek Nyírő hamvai, Erdélyben vannak, vagy még a Csonka-Haza földjén? Történetünk leszereplői csak sejtelmes utalásokat tesznek. Politikusaink elrabolták tőlünk Nyírőt, közönséges sírrablókká váltak!
A gyászemlékezéshez egyetlen méltó beszédet Kunos Lajos evangélikus lelkész mondta, aki Nyírőtől idézte: „A magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei! Lehet rájuk számítani?”. Hát ha eme skandalum szereplőin végignézünk, akkor politikai elitünkről megállapíthatjuk, hogy azok nem az elveszett haza, hanem a múlt rendszer kísértetei. Ez az egész, Nyírő Jószefet és népét egyaránt arculcsapó, botrányos újratemetési tragikomédia, a baloldaltól az egyházakon át a jobboldalig, értelmiségi holdudvaraikkal egyetemben, egész politikai osztályunk korhadtságának és inkompetenciájának hű lenyomatát adta.

Utóirat: Még jóval a temetés előtti napokban Molnár Miklós, az MPP székelyudvarhelyi szervezetének szóvivője a román Adevarul című lapnak nyilatkozta, hogy Nyíró József harcolt Nagy-Magyarország visszaállításáért. „Azonban ez teljesen érthető. Én is így gondolom, én is szeretném Nagy-Magyarország visszaállítását és felvállalom ezt a dolgot” – közölte a székelyudvarhelyi Magyar Polgári Párt szóvivője.
Ha Molnár Miklós szeretné Nagy-Magyarország visszaállítását, és azt fel is vállalja, akkor semmi keresnivalója nincs a december 1.-ei clotroceni ünnepségre látogató, és a II. bécsi döntésről való megemlékezést leszélsőségesező, valamint Basescuval jó viszonyt ápoló Szász Jenő pártjában! Molnár úr, őszinte szívünkből szeretnénk harcostársunkként üdvözölni az Irredenták táborában. De ezt csak úgy tudnánk megtenni, ha visszaadná párttagságát, mert azzal emez összeegyeztethetetlen.

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Hírszerző Szolgálata

2012 06. 04.