Székely Magyar Nemzetőrség

A múlt vasárnap a somogy-megyei Kerekiben felállított Horthy Miklós szobrot szerdán meggyalázta Dániel Péter gyurcsányista ügyvéd: leöntötte vörös festékkel, mely a „milliónyi mártír és áldozat” „bűnösen és értelmetlenül kiontott vérét” jelképezi, majd nyakába akasztotta a „Tömeggyilkos – Háborús bűnös” feliratot. A Jobbik szóvivője, Mirkóczky Ádám elintézve találta annyival az esetet, hogy az OPNI újranyitását szorgalmazza, ahová a „mentálisan sérült embereket”, mint például Dániel Pétert és példaképét, Gyurcsányt is el kéne zárni. Nos, hogy Gyurcsányt hová kéne zárni, ahhoz inkább a siralomház nevű intézmény feltámasztását javasolnánk, de a szoborrongálás miatt feljelentést tevő Jobbik ismét nem volt következetes a nemzeti radikalizmushoz. Ugyanis a szoborrongálás cselekedetét addig nem lehet elítélni, amíg áll a szovjet emlékmű és Károlyi Mihály szobra. Ez utóbbit pedig az általunk közzétett tanulmány szerzője, Szentkirályi Gábor is leöntötte már vörös festékkel, akárcsak a Jobbik egyik általunk meg nem nevezett országgyűlési képviselője is. Amíg Károlyi Mihály szobra is köztéren áll, márpedig áll, méghozzá a Fidesz jóvoltából az ugyancsak a somogy-megyei Siófokon, addig az a helyes álláspont, ha ellentétes mércével mérünk Károlyi Mihály és néhai Kormányzó Urunk szobrának. Horthy szobrának meggyalázása nem azért bűn, mert szoborrongálás, hanem azért, mert Horthy jó hazafi és országgyarapító volt, Károlyi Mihály viszont antihazafi hazaáruló és országvesztő. És amíg a Fidesz számára nem ellentétes egymással, hogy egyszerre van szobra Horthynak és Károlyinak, addig a szoborrongálás tényét egy valódi nemzeti párt nem veheti erkölcsi alapnak. Károlyi Mihálynak és a hozzá hasonló hazaárulóknak törvény erejével kéne megtiltani a szoborállítást, akárcsak közterületeknek, közintézményeknek, jogi személyiségeknek a róluk való elnevezését.
De elégtelennek kell tartsuk a Jobbik reagálását azért is, mert többről van szó, mint Horthy szobrának a meggyalázásáról. Mivel a „Tömeggyilkos” és „Háborús bűnös” feliratokat akasztotta Dániel Péter a szobor nyakába, nyilvánvalóan elsősorban a vidéki zsidóság megsemmisülését próbálja a néhai Kormányzó nyakába varrni, és így tömeggyilkossággal, vagy legalábbis avval való cinkossággal rágalmazni.
Mivel ezekre a rágalmakra sem a politikai jobboldal, sem a történész szakma eddig nem adott megfelelő választ, Szentkirályi Gábor törzsőrmester bajtársunk úgy érezte, hogy ezt a hiányosságot feltétlenül pótolni kell, és megírta alább közreadott tanulmányát, mely a vidéki zsidóság tragédiája kapcsán tisztázza néhai Kormányzó Urunkat a cinkosság és főleg a „tömeggyilkosság” vádja alól, és amelyet a „Trianon szemlébe” kívánt megjelentetni. A főszerkesztő, Szidropolusz Archimédesz először megígérte a leközlést, majd kérte annak lerövidítését terjedelmi okok miatt. Miután ez a tanulmány egymásra épülő logikus gondolatmenete miatt lehetetlenség, a tanulmány szerzője kénytelen volt elutasítani eme kérést, de megbeszélte a főszerkesztővel, hogy két részben leközlik. A legközelebbi számban mégsem jelent meg, és amikor a tanulmány szerzője az okok iránt érdeklődött, a főszerkesztő azzal indokolta a kérés elmulasztását, hogy nem küldött képeket. Szentkirályi bajtársunk ezt is pótolta, küldött a témához kapcsolódó képeket, ám a Trianon Szemle a főszerkesztő második ígérete ellenére sem közölte az első részt. Amikor Szentkirályi Gábor ismét érdeklődött a közlés elmaradása felől, Szidopolusz Archimédesz közölte, egy friss szerkesztőségi döntés értelmében nem közölnek folytatásos írásokat, vagy lerövidíti, vagy nem közlik, amit a szerző a már ismertetett ok miatt teljesíthetetlennek talált. Egy év múlva Szentkirályi Gábor kezébe került a „Trianon Szemle” egyik akkor friss száma, az egyik írás végén az alábbi befejezéssel „(A következő számban folytatjuk)”. Nos ennyit Szidropolusz Archimédesz becsületéről és a Trianon Szemléről.
És akkor következzék Szentkirályi Gábor tanulmánya.

Szentkirályi Gábor

Valóban cinkos volt-e a Kormányzó?

Egy virtuális koncepciós per elemzése Sebők János „A titkos alku – zsidókat a függetlenségért – A Horthy-mítosz és a holokauszt” című könyve alapján

XX. századi történelmünk jónéhány pontja vitatott kérdés mind szakmai, mind politikai körökben. Az egyik ilyen Horthy Miklós kormányzó magatartásának megítélése a német megszállás idején, ezen belül is a fővárosi zsidóság megmentése kontra vidéki zsidóság „cserbenhagyása” jól ismert témakörében, melyről az utóbbi időben talán több szó is esett, mint magáról a magyar zsidóság 1944-es tragédiájáról, vagy a valódi felelősökről. A szakmai és/vagy politikai körök egyik fele a fővárosi zsidóság megmentését helyezik előtérbe, másik oldalon felteszik a kérdést: ha a főváros zsidóságát „volt hatalma megmenteni”, akkor miért „nem tudta”, „miért nem akarta” megmenteni a vidék zsidóságát? Természetesen a jól ismert koncepció – melyet több tucatnyi dokumentummal is próbálkoznak alátámasztani – az hogy Horthy egy „korlátolt, befolyásolható, gyáva és törpejellemű személyiség” volt, aki a „függetlenség visszaszerzése és saját hatalmának átmentése céljából hajlandó volt halálba küldeni a magyar zsidóságot” az aggastyánoktól a nőkön át a csecsemőkig, és amit – álláspontjuk szerint – maga a fővárosi zsidóság megmentésének ténye is „alátámaszt”, és amire szintén „csak a győzelem felé rohamtempóban közeledő szövetségesektől való félelmében szánta rá magát”. Az elfogultak neve széles skálát alkot Karsai Lászlótól Romsics Ignácon és Ungváry Krisztiánon át Ablonczy Balázsig, hogy csak a szakmát említsük. Sajnos ezidáig a felvetődő, és állandóan hangoztatott cinkosság elméletével, és azok hivatkozási alapjaival a „másik oldalon” érdemben nem foglalkozott senki, így ez a magatartás a nagyközönség előtt azt a látszatot kelti, mintha a vidéki zsidóság „cserbenhagyásával” kapcsolatos állításokkal a Horthy személyét jóindulattal kezelő történészek sem tudnának mit kezdeni. Tehát úgy tűnhet, a vádak helytállóak, a Kormányzó becsületét valóban „örökre lemoshatatlan folt szennyezi”. A Horthy „”bűnrészességét” bizonygató nézetek annyira megválaszolatlanok maradtak, hogy azokat még sokszor a Kormányzó életével foglakozó, és személyét egyébként méltatóan, jóindulatúan, vagy tárgyilagosan vizsgáló történeti munkák is átvették. Legjobb példa erre az egyébként igen kiváló, és a Kormányzó emlékéhez vitán felülállóan pozitívan viszonyuló néhai Gosztonyi Péter, aki a Kormányzóról írt életrajzának második kiadásában így ír: „Horthy – aki egészen addig bizonyos letargiával szemlélte az országban lejátszódó eseményeket és így akarva-akaratlanul is cinkosságot vállalt a vidéki zsidóság országhatárokon túli elhurcolásában” . A néhai Kormányzó életét feldolgozó művek közül talán Horthy és a zsidóság tragédiájának „kapcsolatát” tekintve viszonylag legobjektívebbenek Thomas Sakmyster munkája tekinthető, ám még ez sem mentes olyan megállapításoktól, mint például „Horthy, akárcsak Pilátus, mosta kezeit”; „Horthy gondolkodása a kérdésben ismét egyszerre tűnik botrányosnak és naivnak” .
Ezen írásunk azzal a hiánypótló céllal született, hogy a rendelkezésre álló terjedelmi kereteket is figyelembe véve tárgyilagos vizsgálat alá vegye a néhai Kormányzó annyira hangoztatott „bűnrészességét”. Ehhez legalkalmasabb Sebők Jánosnak a „Titkos alku – zsidókat a függetlenségért – A Horthy-mítosz és a holokauszt” című, 2004-ben megjelent munkáját alapul venni, mert talán ez az, amelyik a megjelent művek közül a legátfogóbban tartalmazza a Horthy-bűnösség koncepcióját. Ha valaki egyszer végigolvassa a művet, annak számára bizonyító erejűnek tűnhet az érvek és dokumentumok sokaságát felsorakoztató könyv, könnyen „meggyőződhet” Horthy „bűnösségéről”. Ha valaki viszont másodszorra, és figyelmesen áll neki a könyv olvasásának, abban már komolyabb kérdések merülhetnek föl, harmadszori olvasásra összezavarodik az ember, és lecsapja a könyvet. A tárgyalt fejezetek szerkesztési módja korántsem követi az időrendet, hanem sokszor ugrál időben, így nagyon ügyesen rejti el a szerző a koncepció ellentmondásosságait, illetve ügyesen kerüli el olyan szempontok felvetését, amit inkább a Horthy-bűnösség híveinek vagy nem jut eszébe, vagy szándékosan megkerülnek. (Talán nem is véletlen, hogy ezt a témát végül egy ismeretlen valaki „dolgozta fel” és mondjuk nem Karsai László, Romsics Ignác vagy a „nagy nevek közül” valaki más).
A szerző számtalanszor valamiféle pszichoanalitikus vagy halottlátó minőségében bukkan fel az oldalakon, feltételezéseit ugyanis kész tényként, kijelentő módban állítja arra vonatkozóan, hogy a Kormányzó egy egy szituációban mit gondolt, mit érzett, mire spekulált, milyen lelkiismeret-furdalások gyötörték, sokszor az az érzésünk támad, hogy műve átcsap a fiktív történeti önvallomás műfajába, mondjuk Cseres Tibor után szabadon „Én, Horthy Miklós” címet is adhatta volna munkájának. Meg kell hagyni ugyanakkor, hogy sok helyütt meglepően tárgyilagos a könyv, például amikor a Kállay-kormány kétbalkezes tapogatózásairól értekezik a szövetségesek felé, vagy ahol a szövetségesek Magyarországhoz, illetve a zsidók elpusztításához való viszonyukat értékeli. Külön fájó pont a munkában, hogy a szerző egy helyen a „Szlovák Zsidó Tanács” három pozsonyi tagját, Neumann Oszkárt „Oskas Neumannra”, Krasznay Oszkárt „Oskas Krasnansky-ra”, és Steiner Ervint pedig „Erwin Steinerre” szlovákosítja , holott „szlovák zsidóság” nagyjából a múlt század 50-es, 60-as évei óta létezik . Amikor pedig idézi Tahy Imre ideiglenes berni követségi titkár jelentését a deportálások miatt Magyarország ellen kibontakozó sajtóhadjáratról, benne az alábbi kitétellel: „gyökértelenségünkre és egyedüllétünkre hivatkozva, mely megkönnyíti a magyarlakta vidék elleni megtorlásokat azok számára, akiknek erre több eszközük és idejük lesz, mint az ország >>érdekében<< és >>védelmére<< bevonult >>véderőnek<<, a levelet a szerző azzal vezeti be, hogy „Tanulságos olvasmány azoknak, akik más népek szempontjait és érzéseit figyelmen kívül hagyva emlegetik a nemzeti nagyságot és büszkeséget” . Tény, a holokauszt egyszerre nemzeti tragédia és szégyen, de az ilyen mondatok olvasásakor szinte már hiányolja az ember, hogy a szerző nem kifogásolja e helyen például az iskolai atlaszokból a történelmi Magyarország térképének „túl sokszori ábrázolását”. Nagyon jól tudjuk, hogy azon népeknek, melyeknek érzéseit és érdekeit nemzeti büszkeségünk zavarja, a zsidósággal való II. világégés ideje alatti bánásmód terén nálunk semmivel sincs több okuk büszkeségre. Óhatatlanul is felvetődik, hogy ez a munka valóban a magyar zsidó tragédia okainak feltárása és a magyar zsidóság ellen elkövetett bűnök leleplezése céljából született-e, vagy az áldozatok szenvedése csak eszköz valamihez. Sajnos Sebők János munkájának 2004-es megjelentetése sem adott alkalmat arra, hogy a Horthy-kormányzót illető vádakra érdemben reagáljanak, a könyv és a benne felvonultatott koncepció kritikája sajnos azóta is várat magára. Mi most terjedelmi okok miatt csak Sebők könyvét illetően annak főszereplőjére, Horthy Miklós kormányzó személyére koncentrálunk, de reméljük, némileg ez hiánypótló lehet a témát illetően.

A zsidóság politikai helyzete Magyarországon 1919 ősze és 1944 márciusa között

Mindenek előtt egy olyan eszmefuttatással kezdeném, amelyről nagyon jól tudom, kicsit szembemegy a tisztelt olvasótábor véleményével. Nyilván a legtöbben emlékszünk Lovas Istvánnak arra a publicisztikailag zseniális tíz évvel ezelőtti húzására, amikor a jeruzsálemi egyetem két professzorának a népirtással kapcsolatos fejtegetéseit forrás nélkül, a saját nevében leközölte. Ennek esszenciája abban állt, hogy a holokauszt nem egyedülálló a népirtások között, máskor is történt, hogy népcsoportokat csecsemőstül irtottak ki. Bevallom férfiasan, a két jeruzsálemi professzor fejtegetéseit nem teljesen osztom. Jóllehet, etnikumok magvastól történő kiirtása, vagy azokra tett kísérlet nyilván nem példanélküli jelenség a történelemben, fel kell tenni a kérdést, hogyha az egyik genocídiumot mégis egyedülinek tekintjük, akkor milyen szempontból tartjuk annak.
Általában a népirtásoknak mindig kell, hogy legyen egy objektív feltétele, ez vagy érzelmi, vagy stratégiai megfontolás az elkövető részéről. Ez most egy kicsit morbid megközelítésnek tűnhet, de ha egy közönséges köztörvényes bűncselekmény esetében a büntetőjognak van lehetősége vizsgálni az elkövető motivációját, akkor most mi semmiképpen sem morális szempontként, hanem pusztán elméleti megközelítésben ugyanezt történelmi gaztettekkre vonatkozóan is megtehetjük.
Hogy ne konkrét, hanem kicsit fiktívnek tűnő példával éljek, ha mondjuk holnap az Erdélyben élő két etnikum, a magyar és román közül valamelyik valamilyen oknál fogva úgy döntene, hogy etnikai tisztogatás céljából tömeggyilkosságokat kezd a másik népcsoport ellen, akkor az elkövetők részéről meglenne mind az érzelmi (bosszú a sérelmekért) mind a stratégiai (nehogy a másiknak legyen jogalapja újból megkaparintani illetve megtartani a területet, ahol a másik etnikum él) megfontoltság. A két objektív feltétel közül a történelem valamennyi népirtásához az egyiknek legalább teljesülnie kellett. Ez viszont nem mondható el általánosságban (vagyis összeurópai szinten és főként német vonatkozásban) a holokausztról. Hiszen nemcsak hogy a németországi (később német megszállás alá kerülő) zsidók faji alapon történő kirekesztésének áltudományos ideológiája alapult részben abszurd valótlanságokon (zsidóknak tulajdonított, vélelmezett genetikai adottságok), részben féligazságokon (elkövetett vélt vagy valós történelmi bűntetteknek a zsidósággal való azonosítása), de a Németországot ért I. világháború utáni megrázkódtatások mértéke – bár azok nem csekélyek voltak – sem magyarázza racionálisan a zsidókkal szembeni gyilkos indulatok ily mértékű térnyerését. Tehát az érzelmi megfontoltság nem, vagy a bekövetkezett tragédiához mérten csak igen csekély mértékben állt fenn. De ugyanez mondható el a stratégiai megfontoltságról is, hiszen amikor 1941-42-ben a németek megkezdték a zsidók kiirtását, a sehol sem tömbben, hanem szétszórtan élő zsidók Európa-szerte meg voltak fosztva politikai, állampolgári és gazdasági jogaiktól, a zsidóság már semmilyen szempontból nem volt stratégiai tényező, nem jelenthettek semmilyen szempontból vélt vagy valós veszélyforrást, tehát az elkövetett gaztettek ezúttal racionális érvekkel sem magyarázhatóak. Vagyis az európai zsidóság tragédiáját nem a „szervezettség” az „üzemszerűség” különbözteti meg elsősorban a történelem többi genocídiumától (ez csak részletkérdés), hanem az, hogy a tragédia úgy következett be, hogy annak nem voltak adottak az objektív feltételei. A zsidók kiirtása lényegében Hitler, Himmler és az általa vezetett SS, ha szabad így fogalmazni, perverz magánkedvtelésének tekinthető, így a holokauszt talán nem oktalanul vált az oktalan emberi gonoszság szimbólumává. Ebben az esetben az elmebetegséggel is, mint történelmi tényezővel számolni kell.
Mindezt csak azért vetettem ide, hogy megértsük, ha szabad így fogalmazni, ez az „oknélküliség” nem vonatkozik a magyar holokausztra. A forradalomnak csúffolt Károlyi Mihály-féle „őszirózsás” hazaáruló államcsíny, a Tanácsköztársaság, és végül Trianon együttvéve összehasonlíthatatlanul nagyobb katasztrófát okozott Magyarországnak, mint általában a háborúvesztés, és az azokkal járó belső politikai változások Európa többi háborút elveszítő államára nézve. A magyar társadalom korabeli sztereotípiái az álforradalmakat a zsidósággal azonosították, rögtön leszögezve, hogy vélhetően a zsidóság összességében –és itt a zsidóság alatt még véletlenül sem valamiféle politikusi, vagy értelmiségi kört értek, hanem a zsidó kötődésű emberek összességét – semmivel sem nagyobb mértékben lelkesedett például Károlyi Mihály rövidéletű és dicstelen rezsimjéért, mint általában a megtévesztett magyar társadalom egésze is. Had idézzem az 1993-ban kiadott „Befogadók” című kötetnek az elfogulatlansággal igazán nem vádoltható Karsai László által írt előszavából, amelyben megállapítja a húszas évek elejéről, „1919 után, a háborúvesztés, a legalábbis biológiai-származási szempontból a közvélemény által zsidóknak tekintett kommunisták vezette Tanácsköztársaság után nem az a csoda, hogy olyan sokan antiszemiták lettek, hanem inkább az, hogy voltak olyanok, akik nem lettek azok” . Ezzel nem a Trianon után fellángoló magyarországi antiszemitizmust kívánom igazolni, pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy a két világháború közötti Magyarországon a zsidóellenes genocídium objektív feltételei adottabbak voltak, mint bárhol máshol Európában, például Németországban.
Az indulatok nem pusztán pogromokat eredményeztek, hanem az Országgyűlés elfogadta az ún. „Numerus Clausus”-t, mely előírta, hogy a felsőoktatási intézményekbe minden nemzetiséghez ill. felekezethez tartozókat csak országos számarányának megfelelően lehet felvenni. A törvényt csak részben tartották be, és lényegében a húszas évek végén hatályon kívül helyezték. Hogy az álforradalmak és békediktátum sokkja még az ezekhez kapcsolódó sztereotípiák, tehát az objektív feltételek megléte mennyire nem determinálta mégse automatikusan a tragédia bekövetkeztét, azt nem csak a pogromok lecsillapodása, és az említett törvény „pihenőpályára helyezése” mutatja, hanem az is, hogy egy jó évtized múlva, amikor a fajvédők volt vezéréből, Gömbös Gyulából miniszterelnök lesz, fajvédő antiszemitizmusát nyíltan szegre akasztotta. Gömbös, aki korábban a zsidóságot a „nemzet testére veszélyesnek” nyilvánította, 1932 október 11-én, miniszterelnöki expozéjában a következőket mondta: „Tisztelt Ház! Szeretek nyíltan és világosan beszélni. A keresztény felekezetek közötti békét én, mint protestáns ember, mélységesen kívánom. De kívánom a zsidókkal szemben is. Erre a kérdésre külön kívánok kitérni. Elvárhatja tőlem a magyar zsidóság, hogy nyíltan és őszintén beszéljek vele erről a helyről. Ezelőtt néhány évvel ezelőtt Miskolcon, meginterpelláltatván a katolikusok és protestánsok közötti viszony kérdésében, azt mondottam: annyira magyarnak érzem magam, annyira sorsközösségben élek minden magyarral, hogy ha korbáccsal ütne egy katolikus, azt is eltűrném a testvériség érdekében. A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, ismerek olyanokat, akiknek arany vitézségi érmük van és tudom, hogy bátran és vitézen verekedtek. És ismerek vezető zsidó férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, és tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem akar vagy nem tud beilleszkedni a nemzet társadalmi közösségébe, elsősorban ők fogják elítélni”. Gömbösből mintha az emancipáció nagy apostola, Kossuth Lajos hangja szólt volna, és jelzi azt, a magyar társadalmon belül a keresztény-zsidó együttélésen 1918-19-ben esett mély sebek, a meglévő súlyos társadalmi feszültségek ellenére gyógyulásnak indultak, és megkockáztathatjuk, be is gyógyultak volna, ha a harmincas évek végén a nyugatról jövő barna pestis Magyarországra nem kezdi el kivetni hálóját.
Gömbös tartotta magát ígéretéhez, és miniszterelnöksége alatt nem is született semmilyen zsidóellenes rendelkezés. Azonban a Horthy-korszak talán legkarizmatikusabbnak mondható kormányfőjét két kisformátumú utód követte a miniszterelnöki pulpituson, akik a zsidókérdésben letértek a Gömbös által kijelölt útról. Darányi Kálmán egy kimondottan tehetségtelen, kétbalkezes és gyengekezű politikusnak volt mondható, olyannak, akire sokkal inkább ráillenek azok a középszerű személyiségre utaló jellemzések, amilyenekkel Horthyt az őt rosszindulatúan szemlélő kortársak ill. azok utódai illetik. Darányi Kálmán 1938 márciusában beterjesztette a zsidók jogait több téren korlátozó I. zsidótörvényt, feltépve ezzel a húsz évvel korábbi sebeket, és kiengedve a szellemet a palackból. Ma a történetírás általában a Darányi-kormány törvényalkotó szándékát illetően az időközben megerősödött nyilasoktól való félelmet említi, hogy „kifogják a szelet a szélsőjobb vitorlájából”. Kétségtelen, Darányi éppen azért bukott meg, mert a Kormányzó tudomására jutott, milyen módszerekkel kívánta megosztani a nyilasokat: egyfelől azok veszélyesebbnek ítélt tagjait letartóztatták, és bebörtönözték, másfelől parlamenti képviseletet ígért közülük azoknak, akik hajlandóak letenni a felforgató tevékenységről, és megígérik az alkotmányos keretek betartását. Az egyébként megosztott és vegyes kormánypárt félelmét a szélsőjobboldaltól nemcsak a Darányi-kormány idején bevezetett választójogi korlátozások árulják el világosan, hanem az a tény is, hogy a Horthy-korszak utolsó országgyűlési választását 1939 májusában csak a trianoni határok között tartották meg. Félő volt, hogy a szélsőjobboldali erők parlamenti képviselete az egy évvel korábbihoz képest még tovább erősödne, ugyanis a visszatért felvidéki és kárpátaljai területeken a nyilasok még a csonka-országinál is jóval erősebb tömegbázissal rendelkeztek.
Így ez a szempont is nyilván közrejátszott a törvény elfogadásában, azonban úgy gondolom, hogy volt egy sokkal fontosabb kiváltó körülmény, ami külpolitikai vonatkozású, és a bledi-egyezménnyel hozható összefüggésbe. A Darányi-kormány megbízottai titkos megállapodást kötöttek a jugoszláviai Bled-ben a kisantant államok képviselőivel, miszerint azok elismerik Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, cserébe Magyarország lemond a területi követelések fegyveres úton történő érvényesítéséről. Ennek az egyezménynek a megkötése teljesen fölösleges volt és a magyar diplomáciatörténet legnagyobb balfogásai közé tartozik, amely komoly károkat okozott Magyarországnak. Egy kellő történelmi tapasztalatokkal rendelkező kormánynak fel kellett volna ismernie, hogy a kisantant államokkal való mindennemű egyezkedés értelmetlen, mivel ezeknek az országoknak a magyarellenesség a fő stratégiai vezérlőelvük. Mivel a magyar fél az egyezmény életbe lépését az elszakított nemzetrészek kulturális és területi autonómiájának megadásához kötötte, hatályon kívül maradt. Ez a körülmény is bizonyítja, hogy az egyezményből nem származott volna érdemi előnye Magyarországnak, hiszen 1938 márciusában Darányi az egyezmény életbe lépése nélkül is meg tudta hirdetni – saját kormányának talán egyetlen érdemi lépéseként, igaz, jelentősen megkésve – a magyar honvédség felfegyverzését célzó „Győri programot”. Viszont a német kormány értesült a titkos tárgyalásokról, súlyosan rontva ezzel a Darányi-kormány nemzetközi pozícióit. Éppen ezért az I. zsidótörvény beterjesztésében, véleményem szerint, a hazai szélsőjobboldaltól való kétségtelen félelem, és az ebből fakadó „versenyfutás” mellett sokkal inkább a kormánynak a németek irányába a bledi egyezmény bonyodalmainak enyhítése céljából megtett engesztelő gesztust kell látnunk.
Ezt azért tartom fontosnak, mert Bibó Istvánnak azon sokat idézett állítása a zsidótörvényekről, miszerint „Az egész politika alapvető hazugsága tehát gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy mivel nem támaszkodhatott igazi és tiszta reformszándékokra, kénytelen volt az alantasabb indulatokra apellálni”, álláspontom szerint meghaladottnak tekinthető. Bár ami Darányi esetében csak szerencsétlen taktikai lépésnek tekinthető, Imrédynél, és részben Telekinél már meggyőződésből is fakadt, az 1938 és 42 között elfogadott négy zsidótörvény – melyek egyébként egyre szigorodó korlátozásai ellenére összehasonlíthatatlanul enyhébbek voltak Németország és a Magyarországgal rivális csatlósok zsidóellenes politikájához képest – nem a politikai rendszerben volt kódolva, amint azt valamiféle „zsákutcás magyar történelem elkerülhetetlen következményeként” Bibó napjainkig hatóan sugallja. Valószínűsíthetjük, hogy Darányi zsidótörvényéből utódai egyszerűen azt a következtetéseket vonták le, hogy az ilyen rendelkezésekkel a németeknél jó pontokat szerezhetnek, növelve ezáltal a német katlanba került ország mozgásterét, és ellensúlyozva-fedezve a magyar külpolitikának a német érdekek számára nemkívánatos lépéseit.
Fölvetődik a kérdés, hogy a Kormányzó, akinek elvileg joga lett volna visszaküldeni a parlamentnek a zsidótörvényeket, miért nem élt e jogával? Itt hangsúlyozni kell, hogy esetünkben morális szempontból különbséget kell tenni a törvény beterjesztése, és annak szentesítése között. A zsidótörvényeket nem lett volna szabad beterjeszteni, viszont azok államfői szentesítésének visszautasítása komoly kockázatokat hordott volna magában. Örökre megválaszolhatatlan marad az a sokat feltett klasszikus kérdés, hogy a zsidótörvények késleltették, vagy éppen elősegítették-e a magyar zsidóság tragédiájának bekövetkeztét. De azt látnunk kell, hogy azok után, hogy e rendelkezéseket, melyek a magyar jogalkotás történetének semmiképpen sem válnak büszkeségére, beterjesztették, és elfogadták, az államfői visszautasítás az adott történelmi helyzetben komolyan rombolta volna Magyarország nemzetközi pozícióit. Sőt, az államfői visszautasítás ezen rendelkezések beterjesztésének a belpolitikai következményeket sem biztos, hogy csillapította volna.
A Bárdossy-kormány idején elfogadott zsidó törvények mellett, a teljesség kedvéért, két, a magyarországi zsidókat érintő eseményt is fontos megemlítenünk: a kamanyec-podolszki mészárlást, és az 1942-es újvidéki megtorló akciókat. Főleg az előbbivel szoktak mostanában sokat foglalkozni. 1941 nyarán a Bárdossy-kormány elhatározta, hogy kitelepíti a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidó személyeket Kárpátaljáról (bár egyes kutatók szerint a Kárpátalja és kisebbrészt Észak-Erdély területén élő jiddis anyanyelvű zsidókat toloncolták ki) a megszállt Lengyelország területére. Egy bizonyos mennyiség után a németek közölték, hogy nem hajlandóak több zsidót átvenni, erre Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter leállította a kitelepítéseket. Ezt követően néhány héttel a már kitelepített zsidókat az SS ukrán milicisták segítségével lemészárolta. Az eseménnyel foglalkozó publicisztika azt sugallja, mintha a magyar állam lelkén száradna az esemény (Sebők könyve egyenesen mint „az első magyar pogromot” említi) , holott a tömegmészárlás néhány héttel a kitoloncolások leállítása után történt. Azzal sem vádolható az akkori magyar kormány, hogy szándékosan halálba küldte ezeket a zsidókat, hiszen épp ez a kamanyec-podolszki eset volt a németek részéről az első zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosság. Amit valójában a magyar kormány szemére szoktak hányni, az az, hogy a magyar kormány utólag nem tiltakozott a tömegmészárlás miatt a németeknél, ám a német-magyar viszony ekkoriban is elég terhelt volt ahhoz, hogy ezt szóvá lehetett volna tenni.
Az újvidéki események már elég jól ismertek: a honvédség és csendőri alakulatok akciója kezdetben szerb- és kisebbrészt német-szeparatisták ellen irányult. Ám az akciót irányító, náci-érzelmű csendőri vezetők fontosnak tartották az ügyet „zsidó vonalra átterelni”, és a rendcsinálás ürügyén ezer zsidót mészároltak le, sőt, néhány „kereszténynek” minősülő magyart is kivégeztek. Így nemcsak az utókor szemében mosódtak össze a jogosan kivégzett nemzetiségi szeparatisták az ártatlanul megölt zsidókkal, de a szerbekre áldozatként tekintettek a kortársak közül olyanok is, mint Herczeg Ferenc, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre. A felelősöket végül hadbíróság elé állították, ám azok megszöktek Németországba.
Természetesen hiba volna az 1944 márciusa előtti zsidóságot érintő magyar politikát ezek alapján megítélni. A zsidótörvények ellenére nemcsak a hazai zsidóság élhetett, néhány periférikus államot leszámítva, Európában a legnagyobb biztonságban, de 15-20 ezer, külföldi (lengyel-cseh és német), illetve a vissza nem csatolt területekről magyar zsidó menekült az akkori magyar állam területére. 1942-ben pedig, a hivatalba lépő Kállay Miklós miniszterelnök ugyan nyilvánosan megígérte, hogy a zsidókat el fogják távolítani Magyarországról, azonban ő ezt az ígéretét soha nem tartotta be. Zárt körben pedig kijelentette, hogy nyíltan ugyan szidni fogja a zsidókat, de gyakorlatilag nem fog kezet emelni rájuk, még új zsidótörvényeket sem fog beterjeszteni. 1942-43-ban, amikor a németek elkezdték követelni a zsidók deportálását, Horthy kategorikusan nemet mondott. Az Európa többi részén végbement zsidóirtás következtében 1944 tavaszára Magyarországon élt a legnagyobb zsidó közösség a földrészen.
Sajnos a német megszállással, és a Sztójay-kormány hivatalba lépésével gyökeresen megváltozott a helyzet. 1944. július elejéig 400 ezer zsidó hurcoltak az országból haláltáborokba. Mivel a Kormányzót vádlók a fővárosi zsidóság megmentését veszik alapul a vádhoz, miszerint ugyanezt megtehette volna a vidék zsidósága érdekében is, ezért most megfordítjuk az időbeli sorrendet, és először szemügyre vesszük a budapesti gettó megmenekülésének történetét 1944 augusztusáig, majd ennek fényében vizsgáljuk meg, hogy ugyanezt meg lehetett-e volna tenni korábban a vidéki zsidóság megmentése érdekében is.

A fővárosi zsidóság megmenekülése 1944. július-augusztusában

Két idézettel kezdeném. Az egyik Horthynak az 1944 augusztus 7.-i kormányátalakítási sikereivel kapcsolatban az 1944 júliusát megelőző „magatartására” vonatkozik: „E fellépésnek sikere azonban arra is rávilágít, hogy passzivitása, a hatalomból való kivonulása, félreállása milyen nagy szerepet kapott a vidéki zsidóság pusztulásában”. A másik pedig a fővárosi zsidóság deportálásának a megakadályozására irányuló intézkedésekről szól: „A kormányzó fellépése tehát július végére éppen az ellenkezőjét érte el, mint amire számított. Minden törekvése vakvágányra futott, s különösen a zsidókérdésben vált a helyzet kéthetes viszonylagos nyugalom után ismét problematikussá. Július végén a deportálás ismét fenyegette a budapesti zsidóságot”. A két idézet ugyanattól az embertől származik, és ugyanabban a könyvben található, méghozzá ha rápillantunk a lábjegyzetre, mindössze két oldal választja el őket Sebők János könyvében. Mint jeleztük, az első általunk idézett fellépés három miniszter eltávolítására, (Imrédy Béláéra, Jaross Andoréra és Kunder Antaléra) vonatkozik, de általában szinte szó szerint ugyanezt a fővárosi zsidóság deportálásának megakadályozásáról szokták megállapítani. Hogy a szerző ezúttal, különös módon, Horthy kormányzónak a vidéki zsidóság tragédiájával állítólagos felelősségére miért épp a Sztójay-kormányban bekövetkezett személyi változások alapján próbál rávilágítani, azt nehezen lehet megérteni. Illetve van egy kézenfekvő magyarázat: ha ezt, szokás szerint, konkrétan a fővárosi zsidóság megmenekülése kapcsán írta volna le, ellentétbe került volna a második idézettel. Ugyanis tudni kell a második idézettel kapcsolatosan, hogy Sebőknél a történet vége az, hogy a román kiugrást követően, nehogy a Kormányzót is a román példa követésére provokálják, Himmler, az SS-vezetője maga tiltja meg a deportálások folytatását (ezt fogadjuk is el Sebőktől). Márpedig, ha július vége felé bebizonyosodik az, hogy a Kormányzónak a fővárosi zsidóság megmentésére irányuló erőfeszítései vakvágányra futottak, és újra fenyeget a deportálások réme, és ezt a veszélyt, Horthytól függetlenül, csak egy bekövetkezett váratlan geopolitikai fordulat hárítja el véglegesen, akkor megdől az az elmélet, miszerint korábbi passzivitása járult hozzá a vidéki zsidóság tragédiájához, hiszen a román átállás nélkül az aktivitása is hiába valónak bizonyult volna. Szerzőnk ezen logikai bukfencet talán maga is érzékelhette, azonban valószínűleg úgy érezte, hogy az egymásnak ellentmondó két érv mindegyike oly kedves számára, hogy egyiktől sem kívánja művét megfosztani, ezért ahhoz a cseles dramaturgiai megoldáshoz folyamodott, hogy Horthy „passzivitását” tulajdonképpen nem is a fővárosi zsidóság megvédésével, hanem a Sztójay-kormányban véghezvitt minisztercserékkel szakíttatja meg. Amivel persze nem oldja fel teljesen az ellentmondást – hiszen a vidéki zsidóság „elszalasztott megmentési lehetőségének” az állítása, ellenpélda hiányában, logikailag bizonyítatlan marad – , pusztán ügyesen elrejti az olvasók elől. De vajon a két egymást kizáró megállapítás közül melyik állja meg inkább a helyét? Nézzük meg a fővárosi zsidóság megmenekülésének időrendi eseményeit.
A Kormányzó először június 22.-én a nála megjelenő Faragho Gábor csendőraltábornaggyal közölte, hogy a továbbiakban nem kívánja engedélyezni a további deportálásokat. Június 26.-ára összehívatta a koronatanácsot, ahol a Kormányzó felsorolta deportálások miatti külföldi és belföldi tiltakozásokat, majd követelte a deportálások leállítását, illetve ha a németek nem engednének álláspontjukból, azt hajtsák végre a németek, magyar közegek igénybevétele nélkül, továbbá a deportálásokért magyar részről felelős két belügyi államtitkárt, Baky Lászlót és Endre Lászlót mentsék fel. Faragho a németekre hárította a felelősséget, Sztójay, Reményi-Schneller és Imrédy viszont a németek védelmére keltek. Horthy fellépésének nem lett eredménye, a következő napokban minden változatlanul folyt tovább. Sebők könyve a „csendőrpuccsra” rátérve a következővel vezeti fel a szóbanforgó fejezetet: „Horthy, úgy tűnik, megelégelte a cinikus hazudozást,[…]s korábbi magatartásával szakítva nyílt hadüzenetet küldött a szélsőjobboldal hangadóinak”. A kormányzó „korábbi magatartását”, mint utaltam rá, a következő alfejezetben vizsgáljuk. Ami a „cinikus hazudozást” illeti, két korábbi esetet találhatunk a könyvben. Korábban Horthy a svájci katonai attasé előtt hárította a deportálásokért a felelősséget a Gestapóra, illetve a svéd követség titkára, Per Anger írta háború utáni visszaemlékezéseiben, hogy V. Gusztáv Adolfnak a deportálások leállítása érdekében a Kormányzóhoz írt levelére „szánalmasan” reagált a címzett, miszerint a „magyar hatóságok elképzelhetetlennek tartották, hogy közreműködjenek ezekben a bűntettekben”. Ezekben az esetekben valóban tudhatta Horthy, hogy nem mond igazat, ám neki, mint államfőnek, a deportálások szégyene közepette is kötelessége külföldi diplomaták előtt országának jóhírét megvédenie, így ezeket az eseteket „cinikus hazudozásnak” nevezni erős túlzás.
Baky és köre a Kormányzó minisztertanácsi felszólalására lényegében egy Horthy-ellenes puccs előkészítésével reagáltak, hogy folytathassák a zsidóság deportálását, ebben kulcsszerepet a vidékről a fővárosba felrendelt csendőrség játszotta volna. Erről a puccskísérletről igen hiányosak a források, és egymásnak ellentmondóak a vélemények, így egyes történészek (pl. Dr. Szakály Sándor) a puccs gondolatának puszta felvetését is megkérdőjelezik, holott az események dokumentumai, a benne szereplők nyilatkozatai ha nem is feltétlen bizonyítják, de erősen valószínűsítik annak meglétét. Első lépésként a miniszterelnökségi államtitkárt, bárczyházy Bárczy Istvánt kísérelték meggyilkolni, ám a merénylet nem sikerült, az Államvédelmi Központ nyomozó alosztályának Horthyhoz hű parancsnoka, Kudar Lajos csendőrezredes, aki a Magyar Függetlenségi Mozgalomnak is tagja volt, néhány óra alatt felgöngyölítette a szálakat, és a szálak Baky Lászlóhoz vezettek. Ennek ellenére Baky a helyén maradt, mert az itt állomásozó SS-erők védelme alatt állt. A puccs előkészületeinek híre eljutott Szentiványi Domokos miniszteri tanácsoshoz, a kiugrási iroda ügyvivő vezetőjéhez is, aki az előbb említett Magyar Függetlenségi Mozgalomnak is vezetője volt, és amelynek beépült ügynökei gyorsan ellentámadásba lendültek, egymásnak ugrasztották a szélsőjobboldal kormányzati (és ellenzéki) tényezőit, az így keletkezett zűrzavarral átmenetileg megbénítva a Sztójay-kormány munkáját. Mindez azonban még nem bizonyult elegendőnek, ezt maga Sebők is elismeri: „A politikai szekció beavatkozása mellett szükség volt a katonai szekció mozgósítására is, mert Baky a politikai küzdőtér eseményeitől függetlenül ekkor még mindig megvalósíthatta volna a puccsot a rendelkezésre álló csendőrök segítségével”. Június végén Baky 1500 fős csendőrkülönítményt rendelt fel a fővárosba, ezért a Kormányzó tájékoztatta Vörös János vezérkari főnököt a várható puccsról, és megparancsolta neki, tegyen meg mindent a helyzet normalizálása érdekében. A vezérkari főnök némi felületes vizsgálódást követően úgy ítélte meg, hogy legfőbb hadurának félelmei alaptalanok. Július 1.-én pedig Bakynak parancsolta meg a Kormányzó, hogy a fővárosból haladéktalanul távolítsa el a csendőröket. Az államtitkár ezt megígérte, azonban esze ágában sem volt teljesíteni. Másnap légiveszélyre hivatkozva megakadályozták a csendőrség mozgását, ezzel Horthy időt nyert. Mivel Budapesten csak kislétszámú helyőrség állomásozott, ezért a Magyar Függetlenségi Mozgalom úgy döntött, hogy a Budapestről északra elhelyezkedő I. Páncélos Hadosztályt hívja be Budapestre a csendőrök ellen. Az alakulat parancsnoka Koszorús Ferenc vezérkari ezredes szintén tagja volt a mozgalomnak. Ezt a hadosztályt egy 1943-ban a doni harcokban szétvert egyik hadosztálynak az arcvonalból visszavont maradványaiból kezdték felállítani, a hadrendben nem szerepeltették, és a németek nem is tudtak létezéséről, így 1944 márciusa után sem küldték ki a harctérre. A titkos alakulat eredeti küldetése az lett volna, hogy adott esetben a Kormányzó kiugrási kísérletét támogassa katonailag, ám Koszorús késznek mutatkozott alakulatával elhárítani a puccsot, ha erre parancsot kap. Erről 3.-án jelentést is tett a Kormányzónak, miután meggyőződött róla, hogy a fővárosban a németek mindössze három rendőrzászlóaljnyi erőt állomásoztatnak, a felhozott csendőrség csak géppisztolyokkal van ellátva, nehézfegyverzetnek pedig nyomát sem találta. Másnap Horthy Vörös Jánoson keresztül még megpróbálta a honvédség más alakulatait is bevonni az előkészületekbe, de a vezérkari főnök – saját naplója szerint – nem pusztán az együttműködés elől zárkózott el, de a vonakodott a zsidók deportálását leállítani is. A Kormányzó próbálkozott még más alakulatok parancsnokainál is, de kísérleteit nem koronázta siker. Kulcsfontosságú, hogy maga Sebők állapítja meg e helyen a hivatalos kötelékekről: „a rendelkezésre álló erők nem voltak elegendőek a puccskísérlet meghiúsítására”. Horthy ezután döntötte el véglegesen, hogy igénybe veszi a kiugrási kísérlethez tartalékolt I. Páncélos Hadosztályt, július 5.-én este 23 órakor Koszorús rádión ki is adta a parancsot a fővárosba való bevonulásra, és az alakulatok másnap hajnali 5 órára már birtokba is vették a Budapest stratégiailag fontosabb pontjait. Ezzel egyidőben Horthy testőrsége háziőrizetbe vette a fővárosba felrendelt két csendőralakulat parancsnokát, Paksy-Kiss Tibor és Tölgyessy Győző ezredeseket mindaddig, amíg a csendőrök nem hagyják el a fővárost. Baky, aki minderről tájékozódott, még aznap reggel 9-kor megígérte, hogy csendőrei 24 órán belül visszavonulnak vidéki állomáshelyeikre, ami az elkövetkezendő két napban meg is történt. Még a bevonulás napján közölte Horthy Sztójayval, hogy a deportálásokat le kell állítani, aki ezt továbbította a Veesenmayernaek, a német birodalom teljhatalmú megbízottjának. Ugyanakkor Eichmann a következő két napban az elővárosokból még deportáltatja a zsidókat. Eichmannal Endre László közli július 8.-án a Kormányzó döntését, aki felháborodva reagál, dúl, fúl és fenyegetőzik.
Július 8.-án Horthy magához kérette Lakatost, hogy megtárgyalja vele egy általa alakítandó új katonai kormány megalakítását. Miután Vörös János tájékoztatta őket a katonai helyzetről, Lakatos egyenlőre nem vállalta el a felkérést, Horthy-ék kénytelenek elhalasztani az új kormány tervét. A Kormányzó ennek hatására felkereste Veesenmayert, tájékoztatta az előző napok eseményeiről, és kijelentette, hajlandó hűségnyilatkozatot tenni, továbbá a kikeresztelkedettek kivételével hajlandó hozzájárulni a fővárosi zsidóság deportálásához, csak a deportálás elviselhetőbb körülmények között történjen. Természetesen mindezt Sebők úgy interpretálja, hogy Horthy, miután már biztosan tudott a gázkamrákról, és leállította a deportálásokat, megígéri, a „a jövőben >>humánusabb<< eljárás keretében küldik halálba a zsidóságot”. Csak éppen azt felejti el a szerző, hogy néhány oldallal korábban, amint azt idéztük is tőle, maga állapította meg, „a rendelkezésre álló katonai erők nem voltak elegendők a puccskísérlet meghiúsítására” (194. o.), illetve sem a vezérkari főnök, sem más alakulatok parancsnokai nem mutattak hajlandóságot az együttműködésre a puccs elhárításában, (és ezáltal a fővárosi zsidóság megvédésében), emiatt kellett bevetni a Koszorús-féle páncélos hadosztályt felfedve ezáltal a létezését. Éppen ezért nem állja meg a helyét az a Kormányzó felé hangoztatott vád sem, miszerint Horthy a deportálások júliusi leállítása után hagyta, hogy elvigyék a maradék vidéki zsidóságot a sárvári és soproni táborokból, mert vidéken nem állt rendelkezésére megbízható magyar alakulat, amelyikkel érvényt tudott volna szerezni akaratának. Márpedig, ahogy a Kormányzó kedvenc lovashadosztályát is június elején kiküldték a frontra, úgy biztos kellett hogy legyen abban, hogy az I. Páncélos Hadosztályra is ez a sors vár majd (augusztus 2.-ával meg is történik). Nyilvánvaló, ha az I. Páncélos Hadosztály eltűnik a fővárosból, az itt lévő zsidóság is újra veszélybe kerül. Ilyen körülmények között az egyetlen ésszerű és járható út elébe menni a várható eseményeknek, és a németekkel történő megegyezés útján megmenteni legalább azokat, akiket lehet. Ez sikerült is, a deportálások mihamarabbi folytatása esetén Hitler július 10.-én megígérte, hogy a kikeresztelkedettekkel kivételt tesznek. Ha viszont Horthy, dacolva a németekkel, legalábbis nyíltan, kitart minden zsidó megvédése mellett, az éppen az összes fővárosi zsidó pusztulását eredményezhette volna, ha a román átállás nem hozza kritikus helyzetbe az itteni német pozíciókat.
Azt is szemére veti Sebők a Kormányzónak: „Horthynak tehát volna módja tovább lazítani a német kapcsolatokon, ehelyett azonban visszatáncol, és miután Lakatos nem vállalta el a kormányalakítást, szükséges tartja(sic!) hogy visszaszerezze a németek jóindulatát”. Sebők érdekes módon nem említi az okát Lakatos visszautasító döntésének, nevezetesen hogy meghallgatták Vörös vezérkari főnök jelentését a katonai helyzetről, erről Sakmyster munkája számol be. De e helyen Sakmyster beszámol még valamiről, amit Sebők ugyancsak elhallgat: Vörös beszámolója nemcsak Lakatost és Horthy-t győzte meg a kormányváltás elhalasztásának szükségszerűségéről, hanem az ekkor a várban tartózkodó Bethlent is. Vagyis Horthy a kormányváltás elodázásával Bethlen szellemében jár el. Netán Sebők szerint akkor Horthyhoz hasonlóan Bethlent is egy „gyáva megalkuvónak” kellene tartani? Pedig Sebőknél épp a németekkel való szakítást sürgető Bethlen az egyik ellenpéldája Horthynak.
Tény, azt leszámítva,hogy Eichmann még a magyar hatóságokat és a zsidó tanácsot kijátszva, (és csak második nekifutásra) az Eicmann-különítmény július 19.-én kistarcsai internálótáborból mintegy 1500 zsidót saját kezűleg deportál az országból, a németek részéről egyfajta pangás észlelhető a magyarországi zsidókérdést illetően, az Eichmann vezette „Sonderkommandó” tisztjei szabadságra mentek. . Ennek a pangásnak az okát elsősorban német források alapján kellene tisztázni, bár egyik fontos oka lehet, hogy július elejétől a fővárosban nem tartózkodott a németek számára megbízható csendőralakulat, illetve az, hogy aztán Ferenczy László, a korábbi deportálásokért felelős csendőr alezredes átállt Horthyhoz. A Kormányzóval egyeztetve, Ferenczy elképzelései szerint, látszólag együttműködve a németekkel, megígérte nekik a deportálás folytatását, felhozatott ötezer csendőrt a fővárosba, majd augusztus 22-én közölték a németekkel, hogy a deportálás elmarad. Sajnos Sebők itten egyetlen forrást sem jelöl meg, mindössze Ferenczy idézett népbírósági vallomásából annyi derül ki, hogy emlékezete szerint július végén, augusztus elején tárgyalt először a Kormányzóval. Pedig az időpont tisztázása azért sem lenne jelentéktelen, mert onnantól számítva Horthynak a németek irányában a deportálásokkal kapcsolatban tett engedményeit blöffnek kell tekintenünk.
Azonban tisztán kell látnunk azt, hogy Ferenczy helyzetmegítélésével ellentétben, mindez a fővárosi zsidóság megmentéséhez végeredményben kevés lett volna. A németek részéről tapasztalható, a Ferenczy-vallomásban is jelzett „stagnálási időszak” korántsem jelentette azt, hogy letettek volna a deportálás folytatásáról, és jelezték, hogy ebből a célból egy külön SS-hadosztályt fognak Magyarországra vezényelni, és ha szükség lesz rá, ezek a magyarok segítsége nélkül is végre fogják hajtani a deportálást. Hogy mennyire nem blöffnek szánták ezt a németek, azt Sakmystertől tudjuk, Hitler fenyegetéseinek nyomatékot adva két újabb páncélos hadosztályt vezényeltek Budapestre, érdekes, hogy Sebők könyve erről is mélyen hallgat, ahogy arról is, hogy augusztus 17.-én, azzal egyidőben, hogy Eichmann ismét letartóztatta a zsidó tanács elnökét, Stern Samut, SS-csapatok vették körül a belvárost, és hatalmas díszszemlét rendeztek. Hogy végül a németek mégis tudomásul vették Horthy és a kormány augusztus 22.-i döntését a zsidóság deportálásának leállításával kapcsolatban – s itt szintén egyetérthetünk Sebőkkel – , az annak köszönhető, hogy – amint már utaltunk is rá – Himmler a román kiugrást követően nem kívánta a húrt tovább feszíteni Horthyval, ezért letett a főváros „zsidótlanításáról”.
Persze mondanom se kell, hogy Sebők nem habozik mindebből azt a következtetést levonni, lám-lám, a budapesti zsidóság megmenekülése nem is Horthynak, hanem Himmlernek, illetve rajta keresztül a román kiugrásnak köszönhető. Csak éppen ha korábban Horthy nem lép fel a Koszorús-féle páncélos-hadosztállyal, majd a német erőfölényt belátva nem igyekszik kompromisszumokra a németekkel, illetve eközben Ferenczy csendőralakulataira támaszkodva nem tagadja meg teljesen újra a deportálások folytatását, akkor Himmlernek még a román átállás hatására sem jutott volna eszébe elállni a fővárosi zsidóság megsemmisítésétől. Ezen alfejezetet bevezető, két egymásnak ellentmondó Sebők-idézet közül tehát a második állja meg a helyét: Horthy legjobb szándékai – a kikeresztelkedettek kivételével – bizony vakvágányra futnak, ha nem jön a román kiugrás.
Önmagában a Kormányzó lépései nem megakadályozták – hiszen azt nem is tudták volna – pusztán késleltették a deportálások megkezdését, de már önmagában ez is kulcsfontosságúnak tekinthető. A sors fintora, hogy a fővárosi zsidóság megmenekülése egyaránt köszönhető a Kormányzó akadékoskodásának, és egy Hazánkkal ellenséges ország árulásának. Szeretném harmadszor is idézni Sebőknek a júliusi fővárosi eseményekre vonatkozó megállapítását: „a rendelkezésre álló erők nem voltak elegendőek a puccskísérlet meghiúsítására”. Ha ez egyúttal helytálló a fővárosi zsidóság megmentését illetően, akkor még nagyságrendekkel inkább igaz a vidéki zsidóság megmentési lehetőségeire. Vagyis kimondhatjuk: a vidéki zsidóság hasonló eszközökkel történő megmentésének (egészen pontosan a deportálások késleltetésének) az esélye közelített a zérushoz, tehát a Kormányzó nem követett el mulasztást, egyszerűen reálisan átlátta, hogy nem tehet semmit. Ennek nyomatékosítására had hozzak ismét két idézetet Sebők könyvéből, az egyik a Kállay-kormány utolsó minisztertanácsi jegyzőkönyvéből való, azon belül is Keresztes-Fischer belügyminisztertől származnak: „Egy Gestapo-ezredes parancsot adott ki, hogy Budapest körülzárandó, és egy zsidó sem engedhető ki. Amennyiben a magyar rendőrség visszautasítja a Gestapo-parancsokat, a Gestapo maga fogja végrehajtani az utasításokat”. A másik így hangzik: „A németek máris kivették a belügyminisztérium hatásköréből az összes rendőrségi funkciókat… Megszállták a budapesti főkapitányság épületét, ott három szobában berendezkedtek, a telefon összeköttetéseket megszakították”. Tehát a németek megoldották volna a magyar kormány nélkül is a „zsidókérdést”, amivel lehet ugyan, hogy a deportálás némileg lassabban folyt volna, viszont így nem maradt volna magyar befolyás az eseményekre, nem lettek volna kivételezettek, munkaszolgálatosok, és nem maradt volna lehetőség a fővárosi zsidóság megmentésére sem. Horthy a leköszönő Kállaynak többek között a zsidókra és a külföldi menekültekre utalva így indokolta helyén maradását: „Lehet, hogy nem tud megvédeni mindenkit, de sokat, nagyon sokat tehet”. Valószínű egyébként, hogy ekkor még ezalatt nem a fővárosi zsidóságra gondolt, hanem a mentesítettekre. A Kormányzó sokkal inkább tisztában volt lehetőségeinek korlátaival, mint utólagos bírálói. Mindezzel persze nem intézhetjük el a vidéki zsidóság tragédiájával kapcsolatos vádakat, azokat külön tisztáznunk kell.

Bűnrészes volt-e Horthy 1944 márciusa és júniusa között?

Az alábbi pontokban gyűjtöttük össze a könyv által a Kormányzó ellen felhozott vádakat, és azok vizsgálatát.

- Helyén maradásával legalizálta a megszállást. Ezúttal teljesen helytálló Horthy érvelése, miszerint „nem hagyja el a süllyedő hajót”. Ha lemond, és helyébe egy németeket kiszolgáló államfő kerül, az nemcsak minden téren sokkal nagyobb katasztrófába taszította volna az országot, de a kibontakozás minden további lehetőségét is elzárta volna. (Egyebek mellett azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a németek – legalábbis Sebők szerint – családja biztonságát sem garantálták volna, ha lemond).
- Saját hatalmának (úgymond a „Horthy-dinasztiának”) az „átmentése”, illetve az „irredenta álmok beteljesülése” érdekében maradt a helyén. Ezt cáfolja az a tény, hogy Klessenheim-ben a lemondás gondolatával foglalkozott, és ettől Szombathelyi rábeszélésére állt el. Nagyon jól tudjuk, hogy júliusban ismét felmerül benne a lemondás, ekkor Bethlen és Lakatos rábeszélésére áll el ettől. Továbbá semmi jel nem utal arra, hogy Hitler bármiféle újabb területi gyarapodás lehetőségét megcsillantotta volna Klessheimben.
- Megpróbálhatott volna alkudozni a németekkel, ehelyett kinevezte a Sztójay-kormányt: Meg is próbálta. Annyit tudott elérni, hogy Imrédy helyett Sztójay-t nevezték ki miniszterelnöknek, de a németek türelme már így is fogytán volt. Egyébként ez is eredménynek számít, tekintve, hogy Sztójay öreg volt, és szenilis. Ha az energikus Imrédy kezébe kerül a kabinet, akkor még szűkebb lett volna a mozgástér, például a megmenthető zsidók tekintetében is. És azt is tegyük hozzá, a Sebők által annyira dicsért Kállay önkéntes lemondásával csak siettette a bábkormány kinevezését.
- Emlékiratival ellentétben nem volt fogoly a várban: Valóban, a Kormányzó a svájci követ előtt cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint ő fogoly lenne. Azonban a Kormányzó tevékenysége valóban csak protokolláris tevékenységekre korlátozódott, azonban egy államfő nem államfő, ha ezt bevallja egy diplomatának, mert az rombolja az általa vezetett ország tekintélyét.
- Kinevezte a deportálásokért felelős főispánokat. Bár Veesenmayer egyik jelentésében számolt e kérdésben Horthy ellenállásával, valójában miből gondoljuk, hogy a kinevezendő személyek mindegyikét, pláne azoknak a „zsidókérdéshez” való hozzáállását ismerte? Ha ebben ellenáll, elé terjesztenek egy másik listát, ami nagyrészt ugyancsak általa ismeretlen, de nagyrészt megbízható németbarát niemandokból áll. Ha pedig úgy húzza az időt, hogy nem nevezi ki a főispánokat, a németek, akár a kormánylalkítási tárgyalásoknál, elvesztik a türelmüket, és a Kormányzót mondatják le, a további kibontakozás minden további útját elzárva. A németek ragaszkodtak Horthy maradásához, de október 15. példája mutatja, hogy nem mindenáron. - Kivonhatta volna magát az ügyek intézése alól, vagy más módon fejezhette volna ki tiltakozását a megszállás, és a foganatosított német intézkedésekkel szemben: Figyelembe véve az ország közhangulatát, politikai megosztottságát, sajnos nem lett volna hatása, ahogy Bajcszy-Zsilinszky elhurcolásának, vagy az októberi kiugrási kísérletnek sem. Egyébként a zsidóellenes rendelkezésekkel kapcsolatban ezt meg is tette, ragaszkodva ahhoz, hogy az rendeletek formájában jelenjen meg, mert nem volt hajlandó azokat szentesíteni, de Sebőkék számára érdekes módon ez nem a tiltakozás, hanem a felelősség-elhárítás jele.
- Tudott arról, hogy mi történik deportáltakkal: Ezzel egy egész külön fejezet foglalkozik a könyvben, miszerint tudnia kellett, hogy nem munkára viszik a zsidókat, hanem elpusztítják. Nyilván számos, a kamenyec-podolszki esethez hasonló tömeggyilkosságról értesülhetett a Kormányzó. Viszont 1944 márciusában a németek ígéretet tettek arra, hogy kifejezetten munkára viszik őket. És különbséget kell tennünk aközött, hogy egy állam politikájának jellemző vonása egy népcsoporttal szemben elkövetett tömeggyilkosságok, vagy aközött, hogy egy állam politikájában egy népcsoport megsemmisítése oly áltudományos nézetekkel is alátámasztott, elsőrangú célkitűzés, hogy annak véghezvitele érdekében akár saját diplomáciai tekintélyét is képes jelentősen csorbítani. Persze morálisan nincs különbség a kettő között, de abban a tekintetben igenis van, hogy egy másik érintett állam döntésképes közjogi méltósága hihet-e az adott állam ígéretének, vagy sem. Horthy tudta, hogy a Német birodalom területén általában véve milyen sors vár a zsidókra, de mivel nem volt tisztában – ekkor még – a náci faji politika, az „Endlösung” lényegével, (hiszen Heller Ágnes is megállapította, hogy a zsidók elgázosítása egy történelmi abszurditás, amire nincs racionális magyarázat) joggal gondolhatta azt, és joggal hihette hónapokig, hogy azért a németek mégis adnak magukra annyira, hogyha tesznek valamilyen ígéretet egy másik államnak, azt be is tartják, és a magyar zsidókat az általánostól eltérő bánásmódban részesítik. És emellett több érv is szól.
1.: A Kormányzó két alkalommal is megpróbált gátat vetni a zsidóellenes intézkedésekkel és deportálásokkal együttjáró kegyetlenkedéseknek, először április 12. után, aztán június elején,(sajnos eredménytelenül) ugyanakkor még szóba sem ejtette a deportálások leállítását. Ha valaki tudja, vagy akárcsak sejti, hogy mi történik valójában a „munkára kiküldött” emberekkel, de sorsukba beletörődik, és közönnyel viseltet irántuk, akkor nem elsősorban a deportálások körülményei fogják felháborítani, és nem tesz lépéseket a deportálások körülményeinek enyhítése érdekében. Hiszen a közeljövőben halálra szánt emberek életkörülményeiért aggódni, azokon javítani, az ellenük elkövetett atrocitásokat meggátolni teljesen értelmetlen és ésszerűtlen dolog.
2.: Van forrás arra, hogy Horthy kormányzóban májusban ébredtek először kétségek afelől, hogy a németek betartják ígéretüket, és a kiszállított magyar zsidók sorsa eltérhet az európai zsidóságtól. Május közepén a fővárosban terjedő mendemondák miatt a Kormányzó felrendelte magához Otto Winkelmannt, a magyarországi SS- főfelügyelőjét, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsa a kiszállított zsidóknak. Winkellmann Eichmanntól kért felvilágosítást, mert mint ahogy mondta: „A kormányzó végre tudni akarja, hová viszik ezeket az embereket. Valamit nekem is kell mondani neki, mert az öregúr ezzel nem hagy minket nyugton”. Végül Eichmann utasítására felelte Winkellmann a Kormányzónak: „Dolgozni Őfőméltósága. Az új német fegyverek gyártásához kell a munkáskéz”. Mi értelme van a kiszállított zsidók sorsa felől érdeklődni, pláne az SS magyarországi főfelügyelőjétől, ha úgyis tudja valaki, mi vár az kiszállítottakra? Természetesen itt Sebők részéről nem az a vád, hogy tudta mi történik velük, hanem hogy jobban hisz „becsületére oly kényes” tisztnek, mint az innen-onnan jövő híreknek, és hogy „csak meg akarja nyugtatni saját lelkiismeretét”.Persze azok szerint, akik eleve abból hajlandóak csak kiindulni, hogy volt oka lelkiismeret-furdalásra. Ha Horthy alibit kívánt volna biztosítani, elég lett volna feltennie a kezét, és beismernie a valóságot: tehetetlen a németekkel szemben, és így még arra sem szorult volna rá, hogy a fővárosi zsidóság érdekében tegyen lépéseket. A Kormányzó az emlékirataiban is azt állítja, nem tudott a deportáltak valódi sorsáról, viszont ne feltételezzük a Kormányzóról, hogy annyira ostoba lett volna, hogyha úgy érzi, vaj van a füle mögött, ilyen gyenge alibit találjon magának.
3.: A német film, amit 1944 június második felében vetítettek a világ német követségein a magyar csendőrök kegyetlenkedéseiről. Sebők könyve is említést tesz arról a két részes filmről, amit a Tobis-Klang német filmvállalat Göbbels szakértőjének, Eberhard Taubernek az irányításával készítettek a nagyváradi zsidók deportálásáról. A film első részében a magyar csendőrök puskatussal verik a nőket, korbáccsal hajtják a gyerekeket, a bevagonírozás előtt kirabolják az áldozatokat. A második részben egészen más kép tárul a nézők elé: német vöröskeresztes nővérek üdítőt és élelmet osztanak a Kassa melletti „szlovák-magyar” demarkációs vonalra, illetve a bécsi Theresienstadt-ba megérkező zsidóknak, megfürdetik őket, fertőtlenítik a betegeket, majd könnyű munkára kísérik őket. Bár a film, aminek egyetlen kópiája sem maradt fenn, jól ismert a magyar holokauszt-irodalomban, mégsem jutott eszébe senkinek feltenni a kérdést, mi motiválhatta a náci propaganda-gépezetet a film elkészítéséhez. Miért volt a náciknak olyan fontos a saját szövetségesüket – egyébként tegyük hozzá, valós tényekkel – lejáratni a nagyvilág előtt, éppen egy olyan gyalázatos ügyben, amiben maga a propagandafilmet készítő állam a főkolompos? A németek addig sosem adtak arra, hogy az általuk megsemmisítendő zsidók sorsáról a nagy nyilvánosság előtt, propaganda-szinten hamis képet fessenek, arra meg pláne nem, hogy az „endlösung” terén velük szorosan együttműködő államról épp a zsidókkal való bánásmód terén rántsa le a leplet. Ez még göbbels-i logikával is teljesen fölfoghatatlan, hacsak nem léptetjük be a képbe Horthy-kormányzót. Május-június végén, mint már említettük, Horthy meg kívánta szűntetni a deportálásokkal járó kegyetlenkedéseket, de leállítani azokat ekkor még nem kívánta, bár az SS főfelügyelőjénél már kezdett érdeklődni a deportáltak külföldi sorsa iránt. Beláthatták a németek: a Kormányzónak feltűnik, hogy a deportálások felháborító, embertelen körülmények közt zajlanak, és sejteni kezdi azt is, hogy mégsem munkára viszik őket. Nem is elsősorban attól félhettek, hogy megakadályozza a további deportálásokat, mert erre nem számítottak, hanem, például, lemond, amit semmiképpen sem kívántak.
Azért lehetett szükség a film elkészítésére, hogy közvetett úton elaltassák a Kormányzó gyanakvását. „Ország világ előtt” kellett demonstrálni Horthy felé: a magyar belügyi szervek kegyetlenkedései még véletlenül sincsenek semmiféle összhangban a deportálások végállomásán rájuk váró sorssal, a német fél valóban betartja a klessheim-i ígéretet, dolgozni viszik a magyar zsidókat. Ezt célozhatta az a megtévesztő célzatú német-magyar kormányközi szerződés is, amelynek értelmében a kiszállított zsidó „munkások” élelmiszer fejadagjait a magyar állam állta. Ha a holokauszt története a kamanyec-podolszki mészárlással kezdődik, akkor a holokauszt-tagadás története viszont Horthy-kormányzó félrevezetésével.
- Klessheimben megállapodott a magyar zsidók németországi munkára szállításáról. Tény, a „megállapodásra” mind a zsidók kiszállításával kapcsolatban, mind más vonatkozásban többször hivatkoznak mind német, mind hivatalos magyar dokumentumok, Hitler július 7.-i levele a zsidókérdéssel kapcsolatban a Klessheimben elhatározott módszerekről” beszél, és Eichmann is erre hivatkozva dühöng, amikor értesül a zsidók további deportálásának leállításáról: „Ez nem járja, nem ez volt a megegyezés”. Azonban a németek – és az őket kiszolgáló Sztójay-kormány – a „megállapodás” „megegyezés” fogalmát igen tágan értelmezték. Álláspontom szerint, a Sebőkék által sugallt koncepcióval ellentétben, a Kormányzónak minimálisnál is kevesebb befolyása volt az események menetére (más kérdésekben is), ezért pontosabban fogalmazunk, ha a Klessheimben, illetve a március-április folyamán kötött „megállapodásokkal” történtekkel kapcsolatban egyoldalú, és sokféleképpen értelmezhető, valószínűleg homályos általánosságokat tartalmazó diktátumokról beszélünk.
- Ha nem tudott a megsemmisítő táborokról, miért nem volt hajlandó szentesíteni a zsidóellenes rendelkezéseket? „Mosta a kezeit”? Ezzel Horthy nyilván nem a deportálásokkal szembeni ellenérzését fejezte ki, hanem a zsidókat teljes jogfosztottság állapotába helyező, várható zsidóellenes rendelkezések elleni passzív tiltakozását. Még ha a mai ismereteink alapján tudjuk, hogy e kettő szervesen kiegészítette egymást, mégsem ugyanazt jelenti.
- Nem emelte fel szavát a zsidókat érő atrocitások ellen. Mint már említettük, ezt két alkalommal megtette, áprilisban, és június elején, és egyik sem vezetett eredményre.
- A Horthy-család visszaemlékezéseiben az „Auschwitzi”-jegyzőkönyvnek (helyesen Oświęcimi-jegyzőkönyv, mert például Kolozsvár se „Cluj-napoca”, vagy Pozsony se „Bratislava”, vagy éppen Zsolna se „Zilina”, mint Sebőknél a 144. oldalon) a Kormányzó általi ismertté válásának a dátuma egyre hátrébb vándorol . Sebők felhozza, hogy a Kormányzó 1953-ban megjelent emlékirataiban arról számol be, hogy csak 1944 augusztusában értesült a haláltáborokról, majd csak az 1990-es magyarországi kiadás jelöli meg a helyes hónapot, júliust, ám az özv. Horthy Istvánné 2001-ben megjelent emlékirataiban már júniusra datálja a lelepleződést. Sebők persze levonja a következtetést: „a Horthy zsidókérdéssel kapcsolatos emlékeinek a hátterében valami titok lappanghat, ami feltehetőleg összefügg a deportálásokkal, illetve azok valódi úticéljával, a haláltáborral”. A két Horthy-emlékiratban szereplő dátum eltérésére maga Horthy István özvegye ad magyarázatot az említett visszaemlékezéseiben: „Ezzel kapcsolatban tisztázni szeretnék valamit, amit apósom írt 1953-ban kiadott emlékirataiban. Azt írta, hogy >>csak augusztusban tudtam meg, titkos hírvivő útján, a szörnyű valóságot a megsemmisítő táborokról<<. Ezt apósom akkor, nyolcvanöt éves korában, emlékezetből írta, és világos, hogy tévedett. De ez inkább az én hibám, mint az övé, mert az Emlékiratok kéziratát én gépeltem, és ahol tudtam, segítettem adatokat felkutatni, azonban ennek a dátumnak nem néztem utána naplómban, mert akkor fogalmam sem volt arról, hogy ennek milyen nagy jelentősége van. Mi sem lett volna könnyebb, mint a naplómban megkeresni a pontos dátumot”. Az más kérdés, hogy ugyanennek a visszaemlékezésnek a 234. oldalán a haláltáborokról való értesülés, illetve a deportálások leállítása július helyett június elejére kerül, azonban lévén, hogy a két egymást követő hónap neve között egyetlen betű a különbség, úgy gondolom, esetünkben sajtóhibáról van szó, és nincs jelentősége.
- A Kormányzó már májusban tudhatott az Oświęcimi-jegyzőkönyvről. Sebők egy egész fejezeten keresztül többrendbelileg állítja, miszerint a Kormányzóhoz már június előtt többször is eljutott a dokumentum. Első ízben a 145. oldalon állítja, miszerint már május 10. környékén a Magyar Függetlenségi Mozgalom már kipostázta a történelmi egyházak és a zsidóság vezetőihez, de a „felsőbb körökben tájékozott” Soos Géza jogász azért beszéli le a mozgalmat arról, hogy a Kormányzónak és a kormány tagjainak is eljuttassák, mert szerinte „a kormányzótól lefelé a miniszterek többségéig valamennyien tudtak Auschwitzról és szerepéről”. Ez alapján már a következő oldalon feltételezi Sebők, hogy már májusban eljuttatták a jegyzőkönyvet ifj. Horthy Miklóshoz, majd a 147 oldalon, a Kormányzóhelyettes özvegyének a jegyzőkönyvet eljuttató Török Sándor visszaemlékezéseiből idéz: „1944 kora nyarától, mi, a palotában összejövők már úgy beszéltünk a dolgokról, hogy mindannyian tudtunk az Auschwitzi jegyzőkönyvről”. Majd a 153. oldalon Pető Ernő, a Központi Zsidó Tanács tagja már május végén feltárja ifjabb Horthy Miklósnak az Oświęcimi-jegyzőkönyv borzalmait. Csak Sebők állításaival, illetve az általa alapul vett két munkával egy a bökkenő. Mint említettük már, az előbbi azt írja, hogy a Magyar Függetlenségi Mozgalom már májusban eljuttatta a jegyzőkönyvet a történelmi egyházak, illetve a zsidóság vezetőihez. Június folyamán mind Ravasz László püspök, mind Angello Rotta pápai nuncius, mind a Központi Zsidó Tanács Intéző Bizottsága elküldte a deportálások leállítását sürgető memorandumát a Kormányzó felé, és ezeket közli is. Ravasz arról ír, hogy mind a deportáltak, mind hozzátartozóik meg vannak győződve arról, hogy útjuk a végső megsemmisítésre vezet. A nuncius levele sajnos nem maradt fönn, a Zsidó Tanácsnak a „keresztény magyar társadalomhoz” címzett kiáltványában a gettóbazárás és deportálás embertelen körülményeinek részletezése mellett az áll, hogy válogatás nélkül mindenkit elszállítanak, és megállapítja „Ezeket nem munkára vitték”. Ugyancsak az Intéző bizottságnak a Kormányzóhoz június 23.-án eljuttatott ötrészes beadványában azt találjuk, hogy a munkára szállítással aligha egyeztethető össze, miszerint „mindenkit korra és nemre való tekintet nélkül kivittek az országból”, „összezsúfolva indulnak a végzetes útra, melyről aligha van visszatérés”. De „Auschwitzról”, gázkamrákról, krematóriumról egy szó sincs bennük, pedig a Sebők által idézett források szerint mind Ravasz, mind a zsidóság vezetői már májusban tudtak a jegyzőkönyvről. A Sebők által idézett forrásokkal Sakmyster is találkozhatott, mert a Zsidó Tanácsnak egy korábbi, május 25.-én a Kormányzóhoz eljuttatott memorandumát illetően érzékeli is az ellentmondást: „a május 25.-i irat szerzői, akik pedig minden bizonnyal ismerték a teljes igazságot, jobbnak látták nem beszámolni a deportáltak sorsáról”. Miért nem? Tudjuk a választ, a Zsidó Tanács is kollaboráns volt, és sorsára hagyta a zsidóságot – de akkor miért van bátorságuk követelni a deportálások leállítását? Van erre logikus magyarázat? És Ravasz? Valamiért ő is amolyan „szelektív bátorsággal” bírt csak? Volt bátorsága felszólalni a deportálások leállításáért, de ahhoz már gyáva volt, hogy az Oświęcimi-jegyzőkönyv által feltárt borzalmas valóságra felhívja a Kormányzó figyelmét? A Sebők által felhasznált visszaemlékezések tartalmát illetően valami nagyon nem stimmel.
- Június 6-án Hitlernek írt levelében nem tesz említést a zsidókról. Június 6.-án Horthy levelet írt Hitlernek, melyben kéri a megszállás megszüntetését, felsorolva a megszállás következményeit. A felsorolásban nem tesz említést a zsidók sorsáról. A szerző természetesen rögtön megtalálja a megfelelő választ: ez volt a klessheim-i „megállapodás” „legsötétebb pontja” amit még maga az államfő „sem mert szóba hozni”. Szerintünk meg nem látta értelmét, mert az egy évvel korábbi klessheim-i tapasztalatai alapján pontosan tudta, hogy ebben a kérdésben teljesen hatástalan Hitlerrel és a náci vezetőkkel szemben minden ellenvélemény.
- A nácik és hazai kiszolgálóik előtt gyakran hangoztatta azon véleményét, hogy egyetért a deportálásokkal. A résztvevők visszaemlékezéseiben, bíróság előtti vallomásaiban jócskán találhatóak ilyenek. Például Sebők is innen vette könyve címét, Endre László egyik népbírósági vallomásában állította, a Kormányzó felhívta figyelmét, amíg nem tesznek mindenben eleget a zsidókérdésben a német kívánságoknak, az ország szuverenitása nem áll helyre, azaz a Kormányzó sürgette a deportálásokat. Sakmyster azzal magyarázza e megnyilvánulásokat, hogy „régi szegedi tisztjeinek társaságában Horthy visszatért a szegedi napok vulgáris antiszemita nyelvezetéhez”. Én azt gondolom erről, hogy Horthy ezekben az esetekben azt hajtogatta ezen személyek előtt, amiről azt gondolta, hogy hallani akarják tőle, épp azért, hogy valamit elérjen. Csak az elhangzottak mögött rejlő valódi szándék legtöbb esetben nem rekonstruálható, mert ahhoz a visszaemlékezők vallomásában idézett Horthy-megnyilatkozásokat eredeti, elhangzott formájában kellene ismerni. E helyen éppen jó példát hoz Sakmyster Baky László vallomásából: „A németek becsaptak engem. Most deportálni akarják a zsidókat. Nem bánom. Gyűlölöm a galíciai zsidókat és a kommunistákat. Ki velük az országból. De be kell látnod, Baky, hogy vannak zsidók, akik éppolyan jó magyarok, mint te vagy én. Például itt a kis Chorin és Vida – nem jó magyarok ők? Nem engedhetem meg, hogy elvigyék őket. De a többit elvihetik”. Itt világos a Kormányzó mögöttes szándéka: azért hangoztatja a véreskezű államtitkár céljaival azonosulni látszó álláspontját, hogy hatást gyakoroljon az általa mentesíteni kívánt zsidók érdekében. Valószínűsíthető, hogy a többi, Veesenmayer-, Endre László, Ferenczy László-vallomásokból és visszaemlékezésekből visszaköszönő, antiszemita nézeteket és a deportálásokkal egyetértő nyilatkozatok esetében is ilyesmiről lehet szó, csak a Kormányzó verbális taktikájának céljaira a visszaemlékezők már nem tértek ki. Úgy vélem, Sebőkék következtetésével ellentétben, Baky vallomása éppen arra világít rá, hogy valójában a Kormányzó mennyire eszköztelen volt akárcsak kisebb volumenű céljai elérése terén, ezért kényszerülhetett ilyen megnyilatkozásokkal próbálkozni.
- Veesenmayer jelentései. A Kormányzó személyét befeketíteni igyekvők érvelésének egyik gerincét Veesenmayer jelentései képzik, amelyek alapján valóban egy rendkívül lesújtó Horthy-kép rajzolódik ki. A német birodalmi megbízottól megtudhatjuk, hogy „siralmasak a politikai képességei, […] sem bel, sem a külpolitikából semmit nem ért meg”, „fizikailag képtelen feladatainak ellátására”, „Állandóan ismétli önmagát, néhány mondaton belül ellentmondásba keveredik, és időnként elakad a szava”. Amikor pedig Horthy bejelenti deportálások leállítását, Veesenmayer megnyugtatja feletteseit: „A kormányzónál mindig ugyanígy mennek a dolgok – Mindig annak ad igazat, akivel utoljára találkozik”. 1943—ban, miután a Kormányzót van alakalma megismerni, instrukciókat is ad arról megbízóinak, hogyan lehetne a Kormányzót megnyerni a német céloknak, és vele együtt politikai megoldást találni, melynek lényege „a mézeskalács és korbács módszerét kell alkalmazni”. Egy másik, 1943-as jelentésében pedig már saját leendő feladatát is vizionálja Horthyval kapcsolatban: „Ha a német politika porondra lép, véleményem szerint arra kell törekednie, hogy a kormányzót – indirekt úton – a Führer katonájává tegye, és ezt véghez is tudja vinni, ha a lehető legnagyobb ügyességgel és rugalmassággal jár el. Ha a kormányzót megszabadítjuk környezetétől, annak helyére a Führer lép, a birodalom és egy erre a feladatra termett birodalmi megbízott, akkor a magyar kérdés lényegében megoldódott…Meg vagyok győződve arról, hogy a kormányzó minden miniszterelnököt ellenállás nélkül elfogad, akit a Führer követel, vagy akárcsak kíván, csakhogy saját magát és házi dinasztiáját megmentse, és csakhogy ne kelljen eltemetnie azt a vágyálmát, hogy még halála előtt herceg lehessen”. Aligha tévedünk abban, hogy a Sebők által is képviselt „Horthy-bűnösség” koncepciójának a kulcsát részben ez az idézet adja. Valószínűleg Veesenmayernek valóban alkalma lehetett a Kormányzó személyiségét, és annak gyengébb oldalait alaposan megismernie, és minden bizonnyal igyekezett azokat a lehető legteljesebb mértékben ki is használni. Azonban egyrészről látnunk kell, hogy már a német megszállás kezdetén például a miniszterelnök kinevezését illetően számításai nem teljesen jöttek be, másrészt feltűnő az is, hogy minél inkább megrendül a német birodalom pozíciója a térségben, Veesenmayernek a Kormányzóval szemben bevetett pszichológiai „csodafegyverei” egyre hatástalanabbnak bizonyultak. Fogalmazzunk úgy, Veesenmayer képességei egyenes arányban álltak a német tankok számával. Nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy Veesenmayer erősen feltupírozta saját szerepét és jelentőségét a Kormányzót illetően, hogy ezáltal saját rátermettségét és nélkülözhetetlenségét bizonyítsa főnökei előtt. Ehhez viszont minél jobban le kellett degradálni Horthy-t, hogy elhiggyék Veesenmayer-ről, képes megbirkózni a (saját maga számára kijelölt) feladattal. Például amikor júliusban megszakítják a deportálásokat, a „kötelességtudó” Eichmann dúl-fúl, és ellenintézkedéseket sürget Berlintől. De Veesenmayer nem veszti el a fejét, megnyugtatja feletteseit ő „ismeri a dörgést”, el tudja simítani az öregnél a dolgokat. Nem járunk szerintem messze a valóságtól azzal, hogy valójában a nácik itteni helytartójának nem kevesebb idegeskedést okoztak a július eleji fejlemények, mint Eichmannak, és hozzá hasonlóan ő is kérhetne Berlintől segítséget, rövidre zárva ezáltal Horthyék ellenállását. Azonban ez egyúttal azt is jelentené számára, hogy ő háttérbe szorul, nem csak ő tartja kezében a magyarországi eseményeket, többé „nem kukorékolhat a saját szemétdombján”. A jó előadó-képességekkel ellátott helytartóban pedig bíztak főnökei, és elhitette velük, jobb politikai megoldást találni, engedték, hogy dűlőre jusson a zsidókérdésben a Kormányzóval (ezért is utasíthatták helyre Berlinből az „ugráló” Eichmann-.t). Ez viszont értelemszerűen lassabban ment, mintha a németek egyből az erőhöz nyúlnak. Úgy gondolom, nemcsak hogy Veesenmayernek Horthy-t illető lesújtó véleményét kell ennek megfelelően kezelnünk, de talán épp az ő egyéni karrierizmusában kell keresnünk a kulcsát annak is, miért bénult meg 1944 júliusában Magyarországon a német halálgépezet. Lehet, hogy Horthy fellépése és a román kiugrás mellett – különös és indirekt módon – éppen a német birodalmi megbízott becsvágya a harmadik tényező a fővárosi zsidóság megmenekülésében.
- A tiltakozások hatására, és a főváros kilátásba helyezett brit szőnyegbombázásának a hatására állította le a deportálásokat. Kétségtelen, júniusban felerősödtek a magyarországi deportálások miatt a nemzetközi tiltakozások, erre maga Horthy is hivatkozott a felszólalásaiban. Azonban egyenlőre semmilyen forrás nem támasztja alá, hogy ennek, illetve a szőnyegbombázásról terjedő rémhírnek a hatására döntött volna a deportálások leállítása mellett, így egyenlőre ezt is kezeljük puszta fikcióként. A Kormányzó saját emlékiratai szerint az Oświęcimi-jegyzőkönyv volt a kiváltó ok, persze már a kortársak is megfigyelték, és amint idéztük Horthy Istvánné emlékiratait is, Horthy nyolcvannégy évesen finoman szólva is sok tévedés található visszaemlékezéseiben, így elképzelhető, hogy erre is pontatlanul emlékezett, és a jegyzőkönyv megismerése mellett szerepet játszhattak-e más momentumok is.
Azonban egyvalami mindenképpen a Kormányzó által leírtakat támasztja alá. Az előző alfejezetben már megállapítottuk, hogy a fővárosi zsidóság védelmére indított katonai fellépés csak késleltette az eseményeket, de önmagában nem akadályozta még meg a fővárosi zsidók elszállítását. Amennyiben tehát ezt az akciót úgy indította a Kormányzó, hogy az az indulása pillanatában katonai szempontból hosszabb távon egy bukásra ítélt, mondhatni kalandor jellegű vállalkozás, akkor fel kell tennünk a kérdést, miért kezdett bele. Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy ugyanarról a Horthyról van szó, aki hirtelen felindulásában képes átgondolatlan tettekre ragadtatni magát, aki egy ezrednyi erővel kívánta a húszas években Erdélyben egy Szent-bertalan-éjhez hasonló módon „az összes büdös oláhot” lemészárolni, aki Benessel párbajban akarta elintézni a Magyarország és „Csehszlovákia” között fennálló területi vitákat, akiben a második klessheim-i látogatás alkalmával felmerült, hogy Hitlerrel való nézeteltéréseit revolverével rendezze. De ezekben az esetekben Bethlen, Teleki, Kállay vagy éppen Szombathelyi személyében meg volt az a személy, aki lefogta a Kormányzó kétségtlenül nemes szándékoktól vezérelt, ámde bárminemű felkészültség nélkül, spontán aligha keresztülvihető célok felé elmozdulni készülő kezét. Ám 1944 június-júliusában nem állt mellette senki, Horthy ezúttal ment a saját feje után, és épp ez volt a szerencse. Persze, nem győzzük hangsúlyozni, a katonai fellépés önmagában kevés lett volna, Vörös felvilágosítása után maga is belátta fellépésének irracionális mivoltát, ezért is kötött kompromisszumot a deportálások folytatását illetően Hitlerrel. De késleltette a deportálások folytatását, ami az augusztus utolsó hetében bekövetkezett geopolitikai fordulat következtében a Hitlerrel kötött kompromisszumot időszerűtlenné tette. A legpontosabban fogalmazva, Horthy fellépése korántsem elegendő, de mindenképpen elengedhetetlen feltétele volt a fővárosi zsidóság megmenekülésének.

Összegzésképpen látnunk kell azt, hogy azzal, hogy a németek 1944 márciusában megszállták Magyarországot, Horthy-kormányzótól függetlenül, a magyar zsidóság sorsa megpecsételődött. És nem is elsősorban azért, mert a németek túlerőben voltak, hanem azért – és ez a legtragikusabb – mert Magyarországon a „zsidótlanításra” sajnos megvolt a kellő társadalmi és politikai akarat, de rögtön hozzá kell tennünk, hogy Horthy-kormányzó magatartásától, sőt magától a Horthy-rendszertől, de még talán a zsidótörvények nélkül is meg lett volna. A dán királynak könnyű volt megóvnia a dán zsidókat, hiszen őmögötte egy egész ország állt ebben a kérdésben, és ugyanezért is volt jóval kisebb mértékű a holokauszt az olasz, francia, belga és holland területeken, mert a nácik pontosan tudták, hogy Magyarországról a zsidók eltávolítása nemcsak, hogy nem ütközne össztársadalmi ellenállásba, de tisztában voltak a szélsőjobboldalon azon politikusoknak szomorúan széles skálájával is, akik lelkes és elszánt partnerek ezen gaztett véghezvitelében. A nyugat-európai megszállt területeken egy kelet-európai szabású „zsidótlanítás” az ellenállás fokozásának, és egy felkelés kirobbantásának a veszélyét hordozta volna magában, amit ugyan a Wehrmacht és az SS könnyen le tudott volna verni, de mivel a kollaboránsok száma jóval alacsonyabb lett volna, a keleti-frontról sokkal nagyobb erőket kellett volna elvonni. Az akció-rádiusz nagysága pedig legalább annyira politikai, mint amennyire logisztikai kérdés. A németek tisztában voltak vele, és valószínűleg tisztában volt vele Horthy is, hogy amit a nácik „zsidókérdés” terén megengedhetnek maguknak Magyarországon, vagy máshol Kelet-Európában, azt már nem engedhetnék meg mondjuk Franciaországban. Hogy mennyire így van ez, azt nagyon jól szemlélteti az itthoni húszezer lengyel menekült példája. Mialatt Magyarországról a németek bábkormányuk segítségével félmillió zsidót deportáltak a haláltáborokba, a húszezer lengyel menekült – azt leszámítva, hogy néhány prominens vezetőjüket a Gestapo letartóztatta, és haláltáborokba hurcolta – Szálasi hatalomátvételéig biztonságban, és a politikai helyzethez képest viszonylag zavartalanul élhette tovább életét. És ez nem azon múlott, hogy mondjuk Horthy „jobban szerette a lengyeleket, mint a zsidókat”, hanem azon, hogy Magyarországon a lengyel menekültügy, és általában a lengyel ügy – ellentétben a zsidókérdéssel – társadalmi és politikai közmegegyezés tárgyát képezte. Például jobboldalon gyakran hallani olyan véleményeket, amelyek felmentik a csendőrséget, mondván, „csak parancsot teljesítettek”. Pedig számukra valóban nincs mentség, a csendőrség, és általában a belügyi apparátus ellenállása valóban sokat tehetett volna a zsidóság érdekében, azonban még a németeket is meglepte a magyar hatóságok példanélküli hatékonysága, rekordidő alatt teljesítették a kiszállításokat (rögtön hozzá kell tenni persze, ebben a tényben nem feltétlenül valami fanatikus ügybuzgóságot kell látni, hanem azt, hogy általánosságban a Magyar Csendőrség munkamódszerei Európai viszonylatban is kimagaslóak voltak).
Nyomatékosan le kell szögeznünk, hogy ez az adottság, a Magyarországon mind társadalmi, mind politikai szinten rendkívül erős zsidógyűlölet, ami a német megszállással együtt elengedhetetlen feltétel volt a tragédia bekövetkeztéhez, nem valamiféle kollektív megbélyegzés a magyarság számára. Maga Karsai László írta: „Az Endre Lászlóhoz 1944 tavaszán írott […] levelek is bizonyítják, hogy a magyar társadalom igen jelentős része, még az antiszemita beállítottságúak jó része is megdöbbent, felháborodott, undort érzett akkor, amikor 1944. április 5-én szemük láttára vezették be a sárga csillagot, majd gettóba kezdték zárni a zsidókat.[…] Németektől hallott, semmiféle dokumentummal alá nem támasztott pletyka csupán az, hogy 1944-ben a nácik magyarországon kapták volna a legtöbb följelentést. De ha igaz lenne is, akkor sem csak arról volna szó, hogy lám-lám, ilyenek a magyarok, hanem arról, hogy a bizonyított feljelentések zöme zsidómentő magyarokat juttatott a hatóságok kezére. Ebben az esetben a feljelentések nagy száma a zsidómentők nagy számáról tanúskodik”. Akkor vagyunk a legobjektívebbek, ha azt mondjuk: a II. világháború idején a magyar társadalom a zsidókhoz való viszonyulás tekintetében erősen megosztott volt – és ez elég volt a tragédiához.
Persze ezzel nem azt kívánjuk állítani, hogy történelmi távlatban a magyar zsidóság pusztulása valamiféle elrendelt fátum lett volna. 1944 márciusában persze már késő volt, akkor már a tragédiának elkerülhetetlenül be kellett következnie, mert a német megszállás felkészületlenül érte Magyarországot. Nem váratlanul, hanem felkészületlenül. A zsidóság tragédiájának megelőzésére már a megszállás kezdete előtt hónapokkal, sőt évekkel gondolni és készülni kellett volna. És itt nem a zsidótörvények beterjesztésére gondolok, hanem például a magyar honvédség nem kellő időben elkezdett, és nem kellően folytatott fejlesztésére. Egy erősebb, és a Legfőbb Hadúr számára megbízhatóbb haderővel nagyobb nyomást lehetett volna gyakorolni a németekkel szemben, és országszerte több „Koszorús-akciót” végrehajtani. De például a német megszállás előtti hónapokban, amikor lehetett látni a német megszállásra utaló jeleket, terveket lehetett volna kidolgozni arra vonatkozóan, hogy miként lehetne két-három hét alatt légi úton megszervezni a magyar zsidóságnak egy semleges országba történő evakuálását. Minderről azonban nem gondoskodtak, de ezt, tekintve, hogy Magyarországon az államfőnek sokkal inkább reprezentatív, és nem irányító funkciója volt, ezt nem rajta kérhetjük számon. Ez a miniszterelnökök dolga lett volna, vagy például a Magyar Függetlenségi Mozgalomé, amely már hónapokkal előre sejtette a megszállás bekövetkeztét. 1944 márciusa után Horthy kormányzó minden tőle telhetőt megtett a zsidóság érdekében, de azt is jól tudta, nem tud mindenkit megmenteni. A fővárosi zsidóság megmentése azonban mégsem csupán az ő bravúrja, hanem a véletlen műve is.

*

A Horthy bűnösségét valló, vagy azt alátámasztani igyekvő történészek, habár számtalan dokumentumot tudnak felvonultatni nézeteik alátámasztására, mégsem objektívek. Helyzetelemzésnek és forráskritikának vagy híján vannak, vagy azokat önkényesen gyakorolják, semmi nyoma annak, hogy a Koszorús-akció és egy hasonlónak korábbi esélyit illetően a hadtörténész kollegák véleményére egyáltalán kíváncsiak lettek volna, szubjektív nézőpontokat pedig tényként közölnek. És nem pusztán arról van szó, hogy fatális szakmai bakikat követnek el, vagy felületesek lennének, hanem ténykedésükben tendenciózusság figyelhető meg: ha Horthy kormányzó személyét erkölcsileg megsemmisítik, akkor tagadni lehet mindazt, ami a nevével fémjelzett korszak képviselt. Elgondolkodtató például, hogy Karsai László újabban azt kívánja alátámasztani, hogy Szálasi nem akarta kiirtani a zsidókat. Épp egy olyan valaki jelenti ezt ki, akitől a legkevésbé várnánk. Amikor a Népszabadság 2007 nyarán interjút készített vele, hangsúlyozta: „a Szálasi kormány zsidópolitikája nagyságrendekkel jobb volt, mint a Sztójay-kormányé”. Az ő koncepciójában pedig a Sztójay-kormány minden bűne egyben Horthy bűne is. Márpedig Karsai nagyon jól tudja, hogy Szálasit hiába rehabilitáljuk a zsidópolitika tekintetében, attól még szalonképtelen történelmi figura marad. Viszont így lehet állítani: „még a szalonképtelen Szálasi is emberségesebben bánt a zsidókkal”, vagyis „még a szalonképtelen Szálasi is jobb ember volt, mint Horthy”.
1990 után a politika Magyarországon gátlástalanul szabad prédának tekintett mindent, ami útjába került, és ez alól a szellemi tér és a történelem sem volt kivétel. A politika jobboldali térfele is automatikusan igyekezett a történelem tablójáról kihasítani mindent, amiről úgy gondolta, hogy jár neki, noha a szereplők – nem is elsősorban a személyi adottságok, hanem a rendszerváltás utáni korszak politikai kereteiből adódóan – a néhai Kormányzónak csak törpe utódai lehettek, (lehetnek). Horthy személyét – mint annyi más történelmi nagyságunkkal is megtörtént már – bearanyozta a jobboldali emlékezet, és mint ilyenkor lenni szokott népszerű történelmi nagyságokkal, érdemeit, történelmi nagyságát a valóságosabbnál is kedvező fényben tüntették fel. Ilyen érdemek egyike volt a fővárosi zsidóság megmentése érdekében tett erőfeszítései. Ahelyett, hogy óvatosan a szakmára bízták volna az értékelést, az események és annak hátterének feltárását, pontos ismeretek hiányában, jó magyar huszáros virtus szerint Horthy kormányzót egyszerűen kikiáltották a fővárosi zsidóság egyedüli megmentőjének.
Az éter baloldali térfele, akinek egyáltalán nem volt ínyére az a Gosztonyi Péter Szakály Sándor és mások fémjelezte objektív, de ugyanakkor pozitív előjelű Horthy-kép, ami már a nyolcvanas évek vége felé kezdett kialakulni a szakmában, minderre úgy reagált, hogy összekaparta magának a marxista történetírás romjaiból mindazt, ami megmaradt, hogy e folyamatot megakadályozza. Erre kapóra jött a fővárosi zsidóság megmentéséről felületesen alkotott kép, hiszen Horthy minél inkább a budapesti zsidók megmentője volt, a másik oldalon annál nagyobb lett a hamis kérdőjel: ha megmentette a fővárosi zsidóságot, miért nem tett semmit a vidék zsidósága érdekében. Az első Orbán-kormány idején, amikor a baloldal a keresztény kurzus visszatérésének rémét látta, rendezte sorait, és pénzével kapcsolatrendszerével a szakma jelentős részét is a maga oldalán állította csatasorba, megnyerve magának számos, addig az objektivitás mezsgyéjén ténykedő kollégát – neveket szándékosan nem említek. A Horthy-ellen virtuálisan folytatott koncepciós pernek semmi köze nincs sem a zsidóság tragédiájához, sem a valódi bűnök leleplezéséhez, hanem a baloldal holdudvarán keresztül annak a burkolt játszmának a része, amely a Hazánkkal szomszédos kisantant-utódállamok és Magyarország közt a Kárpátmedence végleges birtoklásáért folyik. Néhai Kormányzó urunk becsületének utóélete a hatalomért vívott politikai harc áldozatául esett.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem végzős hallgatója.

2012 05. 19.