Történelemhamisító ellen-Trianon-film – Gulyás Márton "Közös ország mozgalma" lehet az új szadesz?


"Vesszen Trianon?!" címmel készített Trianon idei évfordulójára négyrészes(!) propaganda-"dokumentumfilmet" Gulyás Márton, a "Közös ország mozgalom" vezetője. Ez a szinte nevesincs politikai alakulat tán első megközelítésre jelentőségét tekintve valahol az Együtt, a Párbeszéd, a Momentum, és a Clinton- és Soros-alapítványok egyéb feltűnési viszketegségben szenvedő "civil" kitartottjai, valamint olyan "fajsúlyos" mozgalmak közé lenne helyezhető, mint a "Város mindenkié!", a "Ligetben a fákat védjed meg!" stb. Még éppenséggel a köztudatbedobó-pirulájuk jellege is nagyon hasonszőrűnek tűnik ezekéhez: ők éppen nem az olimpiai népszavazással, hanem a választási rendszer reformjának ötletével álltak elő. Ami viszont kiemeli őket a jelentéktelenségből, hogy ez a választási rendszer-reform ötletük látszik közös platformra hozni a baloldali (ál)-demokratikus ellenzéket. Na de erre majd még a végén visszatérünk.
Nade most nézzük azt a gusztustalan ellen-Trianon förmedvényt, amivel Gulyás Marci barátunk volt szíves kedveskedni a félművelt magyar közönségnek. A film követi a Koltay Gábor féle film metodikáját, történészek eszmefuttatása (illetve azok megszerkesztett-összevágott részei) és különböző korabeli idézetek váltják egymást. Amiben viszont az "alkotó" módszerben újított, hogy műsorvezetőt is alkalmazott a saját személyében, aki a megszólaltatott "szakértő gárda" szerkesztett eszmefuttatásait összekötendően osztja az észt – a film ezen a Koltay-műhöz képesti újítására úgyszintén visszatérünk.
Hogy a félköltségvetésen készült, félbátorság, filmkészítési félszakmaiság és félamatörség határán elhelyezhető Koltay-féle Trianon-féldokumentumfilmet mennyire tartjuk jónak vagy rossznak, abba ne menjünk bele, mert az nem ennek az írásnak a témája. Viszont Gulyás Márton fimjének koncepciózusságát az általa megszólaltatott "szakmai"-kánon mutatja: többnyire olyan történészek és álértelmiségieket vesz be a filmjébe, akiknek balliberális politikai elkötelezettsége, elfogultsága aligha megkérdőjelezhető. Talán az egyetlen üdítő, ha nem is magyar szemmel és szívvel világot szemlélő, de viszonylagos tárgyilagos távolságot tartó kivételnek Bárdi Nándor akadémikus tekinthető. Nomeg kevésbé üdítő kivételnek az alkotók által elrettentő példának szánt Bayer Zsolt húgyagyú és álmoralista publicista, aki szokásához híven jó nagy hülyeségeket beszélt, és valószínűleg sejtelme sincs róla, mekkora szívességet tett a film készítőinek, hogy hagyott magából bohócot csinálni.
Talán mindjárt a film történész-szakmai hitelességéről sokat elárulnak az olyan súlyos tárgyi tévedések, hogy az 1866-os köenigraetzi-csatát 1859-re teszi, hogy az első bécsi döntés visszacsatolta Nyitrát és Pozsonyt, amikor pedig Bethlen Istvánról beszélnek, Teleki Pál fényképét vágják be. Ha egy általános iskolás állítja, hogy 1526-ben szakadt három részre az ország, az (egyéb tévedés híján) még csak négyesre, egy középiskolás esetén már hármasra ronthatja le a feleltét/dolgozatát – a filmben megszólaló Hajdú Tibor történész szakmai felkészültségéről viszont súlyos szegénységi bizonyítványt állít ki (valójában 1541).
Ezek után azon se lepődjünk meg, ha a filmben megszólalók rendre Kossuthnak tulajdonítják az 1862-es konföderácó tervét, noha Borsi Kálmán Béla legújabb kutatásai bebizonyították, hogy az valójában Klapkáé volt, aki egy olasz újságírót megbízva, csalással szerezte meg rá Kossuth aláírását, de abban a formában, ahogy azt Kossuth terveként napvilágot látott, és beépült az utókor tudatába, valójában ő maga soha nem fogadta el és vallotta magáénak. De komikus "jelenete" a filmnek, amikor a szekus Tamás Gáspár Miklós (TGM) kijelenti, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság ragaszkodott az ország területi egységéhez, majd szinte rákövetkezően Hajdú Tibor ugyanezt az állítást lényegében megcáfolja. (TGM ugyanezt állítja a Károlyi-és Berenkey-kormányokról is, melyek formálisan ugyan valóban nem nyílvánították ki a területi integritásról való lemondást, de ezt nem is tehették meg, hiszen ez azonnali bukásukhoz vezetett volna – viszont minden tettük erre irányult : hadseregleszerelés, pacifizmus, belgrádi fegyverszünet, nemzetiségi szeparatizmus támogatása).
Ugyanakkor Hajdú Tibor egy alkalommal el is kottyantja, hogy Jászi nem (vagy nemcsak) Nagy-Magyarországot, de az egész Habsburg-birodalmat akarta föderalizálni, vagyis nem Nagy-Magyarország, hanem a Habsburg monarchia fenntartásán fáradozott. Ez az állítása egyébként meg is felel a valóságnak, lévén, hogy Jászi a századforduló óta a Ferenc Ferdinánd trónörökös által a bécsi udvarban létrehozott, és tót. szerb és román szeparatistákat tömörítő Belvedere-kör aktív tagja volt. Kár, hogy annak magyarázatával adós maradt Hajdú Tibor, hogy akkor mi köze volt a vele politikai szövetségben tömörülő Károlyi Mihály által képviselt "függetlenségi eszméhez". Mert ugyanis innentől kezdve a Károlyi Mihály-féle függetlenségi párt semmiben sem különbözik 1910 elötti mivoltától, legalábbis közjogi kérdések tekintetében semmiképp, vagyis Kossuth legfontosabb történelmi örökségét, a trónfosztást egészen 1918 október 31-ig még burkolt formában sem kívánta felvállalni. (Arról már nem is beszélve, hogy utána meg avval a ténnyel, hogy a "független" Magyarország miniszterelnökeként fegyverszünetet kért az antanttól, azaz Magyarországot hadviselő félként léptette föl, visszamenőleg de jure elimerte a kiegyezést, megtagadva evvel Kossuth alapállását, hogy a nemzetközi jog értelmében Magyarország 1867 után sem vált állammá).
Hajdú Tibor egy másik, a szakma által már megcáfolt tételt hoz fel a Károlyi-kormány hazaáruló tevékenységének a védelmére: 1918-ben "a románok sokkal erősebbek voltak". Nem iagz, az 1916-os bukaresti béke teljesen leszerelte a román hadsereget. Az Erdélybe beözönlő románoknak nemhogy fegyverük, de lábbelijük se volt, a Monarchia Dél-Erdélyben őrizetlenül hagyott fegyverraktárait fosztották ki (hasonlóan a szintén az országra törő cseh és délszláv bandákhoz – az egyetlen komolyabb haderőt a térségben a Frache D’Esparey által vezetett, nagyobbrészt szenegáli fekete-afrikaiakból álló balkáni hadtest jelentette, velük a le nem szerelt magyar haderő simán felvehette volna ütőképesség tekintetében a versenyt), Fráter Olivér ezirányú kutatásai ezt egyértelműen alátámasztják. A román (és délszláv és cseh) haderőt a kommunista veszély okán csak a Kun Béláéknak való hatalomátadás után kezdi felfegyverezni a nagyantant. Ide kapcsódik viszont Bárdi Nándor egy figyelemre méltó megjegyzése: azt állítja, hogy az 1916-os betöréstől kezdve Dél-Erdélyben és a Székelyföldön nem magyar, hanem katonai (azaz osztrák) közigazgatás volt érvényben. Vagyis 1918 novemberében Károlyiék ezeket a területeket, ahelyett hogy visszaállították volna rajtuk a magyar közigazgatást, lényegében a belgrádi fegyverszünettel odadobták az Antantnak, azaz a románoknak.
Az viszont már egyértelműen a filmben elhangzott koncepózus hazugságok körébe tartozik, amit Ignácz Károly és Egry Gábor fejt ki, hogy Trianonra 1920 után "szélsőségesen hazug magyarázatok születtek", és eszerint a Trianonban "vétlen" Károlyi-kormány hazaárulónak tekintése egyenesen a német tőrdöfés-elméletből származik. Ezzel szemben a valóság az, hogy már a Károlyi-kormány dicstelen uralma alatt sokan felismerték, de 1919-től Magyarországon egy szűk értelmiségi elit kivételével – melynek egyébként maga a Károlyi-kormány részese volt, és amelynek utódaihoz Ignácz Károly és Egry Gábor is tartoznak – mindenki számára egyértelmű vált a Károlyi-kormány hazaáró mivolta. Magyarán, aki árulónak merészeli tartani Károlyiékat, az náci, de minimum náci hatás alatt áll, tehát negligálandó, támadható, sőt, akár kriminalizálandó, de legjobb esetben is elhallgatandó. Az más kérdés, hogy Károlyi kormányzása nélkülözhetetlen, de önmagában nem elegendő feltétele volt Trianonnak, mert szükséges volt hozzá még a Habsburgok évszázados nemzetiségbetelepítése és körükben magyarellenes uszítása. Mint ahogy az is más kérdés, hogy a Károlyi-kormány dicstelen tevékenységéből téves következtetéseket is levontak, (és itt már esetleg lehet vizsgálni a német tőrdöféselmélet késöbbi hatását) pl. az októbrista értelmiség zsidó származásából, holott a lényeg nem a származási, hanem a politikai kötődés volt, mely elsősorban a tótokhoz, szerbekhez, románokhoz kapcsodott – ahogyan kapcsolódik hozzájuk a balliberális oldal mind a mai napig. Ignácz Károly egyenesen átveszi Tamás Gáspár Miklós idiotizmusát, miszerint Károlyi bűne az "osztályárulás" lett volna – ilyen legfeljebb az arisztokrata körökben foiglamazódhatott meg – Károlyit alapvetően a korban nem "osztályárulása", hanem országvesztő pacifizmusa, és kormányának ilyenszellemű dicstelen tevékenysége miatt tartották JOGGAL hazaárulónak. (Egy kicsit ez az állítás a farok csóválja a kutyát esete: egy szekus filozófus idióta megállapítását magukat történésznek mondó emberek kész tényként átveszik).
Többször elhangzó koncepciózus hazugság a filmben, hogy a magyarok nem voltak Trianon elött többségben Magyarországon, sőt, egy alkalommal az 1910-es népszámlálás 54%-os magyar többségét megfordítva közli a nemzetiségek javára (Horvátoszág nélkül). Igaz, hogy az ezt megelőző népszámlálásokon még csak relatív többséget alkottunk, de a film természetesen mélyen elhallgatja, hogy ez a nemzetiségi abszolút-többség hogyan és mikor alakult ki (igaz, ezt a kérdéskört a Koltay-féle film sem érinti): a XVIII. századi Habsburg udvar által véghezvitt betelepítéseknek köszönhető. TGM egy helyen egyenesen arról beszél, hogy a középkor óta nem volt magyar többség, ami úgyszintén szemenszedett hazugság: a középkor utolsó századában, a XV.-ben a magyarság számaránya elérte a 80%-ot mind lélekszámban, mind nyelvterületileg, és a török pusztításokat atvészelve is csak a XVIII. században billent át a mérleg a nem magyarok javára.
Az ezekhez hasonló szándékos hazugságoktól és csúsztatásoktól hemzseg a film, amelynek minden második mondata a "szegény nemzetiségek" (sajnálatosan nem létezett) elnyomásáról szól, és amihez a tárgyalt korban vitathatatlanul meglévő, és Trianonhoz alapvetően hozzájáruló, de a marxista-balliberális történelemszemlélet által hagyományosan és előszeretettel hangoztatott égbekiákltó társadalmi különbségek, a "magyar ugar" ezúttal csak statiszta szerepet kaptak. Tamás Gáspár Miklós egyenesen "erőszakos beolvasztásról" beszél (bárcsak igaz lett volna), és ezt a csángók hazatelepítésével kívánja alátámasztani (vagyis a csángók hazatelepítése is már önmagában bűn), de a film ugyanígy magyarosító bűnnek állítja be a magyar görög katolikus püspökség 1912-es felállítását is, (amelyre egyébként a román görögkatolikus egyház románosító hatásának megakadályozása miatt volt szükség: 1850 és 1910 között főként Észak-erdélyben 300 magyartöbbségű falu románososdott el a román görögkatolikus egyház miatt).
Egy másik ehhez fogható hazugság a sok közül, amit Szarka László követ el, hogy a dualizmus idejében a magyar közigazgatás a Trianon utáni településnév-cserékhez mérhető mértékben, tömegesen magyarosított volna településneveket, holott ez valójában csak a nem magyar többségű települések 10-20%-át (az összes település nagyjából 5%-át) érintette, olyan településekét, melyet nem magyar jövevények alapítottak a koraújkor óta.
Természetesen a nemzetiségek messze nem kaptak annyi "kultúrális és közösségi jogot", mint amennyit szerettek volna, de a film készítői úgy tesznek, mintha ezek a követelések az adott korszakban "maguktól értetődőnek" számítottak volna. Holott a nemzetiségi kérdést Svájcon és Belgiumon, valamint a Lajtán-túli területeken kívül Európában mindenütt rendőrségi-ügyként kezelték, és sehol nem biztosítottak kollektív jogokat. Így az adott korban a magyar nemzetiségi politika a Steton-Watson-Benes nyomdokait követő film sugallatával ellentétben nem kirívónak, hanem inkább kivételesnek számított. Ha a magyar politika az akkori többségi Európa által alkalmazott normákat követte volna, valóban nem következhetett volna be Trianon, mert a nemzetiségi értelmiség igen hamar elsovadt, a tömegek pedig asszimilálódtak volna.
Sajnos nem így történt. Az 1868-as nemzetiségi törvény nem volt elég a nemzetiségeknek, de annyi mozgásteret mégis lehetővé tett az akkori magyar közjog, hogy szeparatista tevékenységüket lényegében zavartalanul folytassák. Így a film által sugallt "nemzetiségi elnyomás" alátámasztásaként hozott Bánffy Dezső miniszterelnök által képviselt sovinizmus sem volt egyéb, mint a nemzetiségi szeparatizmusra adandó, még a kíséletézés fázisába sem eljutó bátortalan gondolatfelvetés, amely egyébként teljesen összhangban állt a korabeli európai szellemmel. Mondanunk se kell, a film nem említi, hogy a magyar sovinizmusnak (vagyis a törvény által kötelezővé tett szzimilációnak) Bánffy Dezsőnél sokkal korábbi és jelesebb képviselői voltak: Petőfi, Vasvári, Táncsics. És persze elhallgatja azt is, hogy miniszterelnöksége idején a késöbb szabadkőművessé lett, Jászi Oszkárék szolgálatába szegődött, és azok antisoviniszta szócsövévé vált Ady Endre még piblicisztikában dicsérte Bánffy Dezső sovinizmusát. Mint ahogy azt is, hogy Bánffy követte korábbi méltatóját a baloldalra, amikor 1912-ben sovinizmusát szegre akasztva maga is csatlakozott a Jászi féle "választójogi blokkhoz".
Ha már ideérkeztünk, a film azt sugallja, hogy a korabeli magyar uralkodóosztály azért nem adta meg az általános, titkos és egyenlő választójogot, mert félt attól, hogy ezáltal a nemzetiségek számarányuknak megfelelő politikai szerephez jutnak. Kétségtelen meglehet, hogy a korban voltak, akik evvel érveltek az általános választójog bevezetése ellen, és tegyük hozzá a teljes igazsághoz, hogy az egyébként kiváló történész, Raffay Ernőnél is megtaláljuk ezt az érvet. Tagadhatatlan, hogy az általános választójog elsikkasztása – a bécsi udvar, a nemzetiségi szeparatisták és Jásziék közös alantas szándékaitól függetlenül – súlyos bűne volt az adott kornak. Viszont az általános választójog még nem feltétlenül hozza magával a nemzetiségi szeparatizmus felerősödését – a két világháború közötti, a mienknél rosszabb nemzetiségi arányokkal rendelkező Csehszlovákia vagy a szintén a mi Trianon elöttieinkhez hasonló nemzetiségi és társadalmi probkémákkal küzködő Lengyelország 20 éven át kiválóan megvolt az általános választójoggal is – tehát csak attól függ az általános választójoggal rendelkező, de soknemzetiséggel súlytott állam stabilitása, hogy a demokrácia mennyire nyugszik nacionalista alapokon. Vagyis ez az állítás szintén a film egyik meghaladott állításának tekinthető.
De a legnagyobb hazugsága a filmnek talán az a sugallata, hogy a törvényhozás szintjére valójában soha nem is jutott magyar sovinizmust egyfajta történelmi zsákutcának próbálja meg beállítani. A nemzetiségek elmagyarosítása valójában azért nem volt lehetséges, mert a reformkori erényeit elvesztő, lefelé zárt, és fölfelé, az arisztokrácia felé nyitott kisnemesi eredetű középosztály erre a feladatra alkalmatlan volt, nem pedig azért, mert ez egy eleve végrehajthatatlan feladat lett volna – és ez hatalmas különbség! A kor egyik legnagyobb tragédiája, hogy az ország el, azaz visszamagyarosítása pillérének a Nemzet két legértékesebb rétegének, a parasztságnak és a munkásságnak kellett volna lennie, de ezt a stafétabotot – érdemes politikai vezetők híján – a hanyatló és történelmi halálra ítélt dzsenrirétegtől nem tudta átvenni.
A harmadik résznél elérkezünk Trianonhoz. A narrátor – műsorvezető, Gulyás Márton minden megszólaltatott hivatásos hazudozót felülüberel: megtudhatjuk tőle, hogy Nagy-Magyarország valójában csak Trianon óta létezik – a képzeletünkben. "Ekkor, ezekből a mítoszokból születik Nagy-Magyarország, ekkortól szőröstalpú a román". Majd egy másik helyen tovább finomítja mondandóját: "Olyan Nagy-Magyarország kép alakult ki, amely abban a formájában sosem létezett". Persze hogy nem, minthogy négyszáz éve nem volt független az ország. de a magyarok szívében mindig ott élt, hiszen erről szóltak a függetlenségi harcok. Meg persze néhány hónapra meg is valósult, az 1849-es Kossuth-féle trónfosztást követően. Nomeg a Rákóczi-szabadságharc közel egyévtizedét is idevehetnénk – de hát a kuruc állam még feudális volt, meg a Temesköz ugye még török fennhatóság alatt állt – de Kossuth Lajos négyhónapos kormányzóságának semmiképpen sem lehet letagadni megvalósult Nagy-Magyarország mivoltát. Kérdés, hogy Gulyás Márton valóban nem ért-e semmit az elmúlt évszázadok magyar történelméből, vagy szándékosan akarja félreértelmezni.
A műsorvezető szerint Trianonra adott - szerinte rossz - magyar válasz a nacionalizmus, az irredentizmus és a "sovinizmus". Az a sovinizmus, ami valójában Bánffy Dezső bukásával végleg eltűnt a magyar közgondolkodásból. Sajnálatosan. Nemcsak önmagában azért, mert égbekiáltóan hiányzik a mai napig, hanem azért is, mert helyét a faji ideológia vette át (a nemzeti oldalon mind a mai napig meghatározóan). Egy klasszikus soviniszta politika például nem engedte volna meg a zsidók deportálást, csökkentve ezáltal a magyarság számarányát, és az elkobzott vagyonukból nem a korábbi magyar kormányok által jogosan kitoloncolt, de aztán Észak-Erdélybe mégis visszaengedni kívánt románokat kárpótolta volna – mint ahogy azt a Sztójay-kormány tervezte. (A teljes igazság kedvéért: a sovinizmus primitív, faji ideológiával kevert változata a II. világháború küszöbén még a honvédség vezérkai irataiban felbukkan ugyan, de mivel sem a korabeli magyar kormányzat, sem a magyar politikai szélsőjobb nem volt soviniszta, sőt utóbbi még deklarálta is antisoviniszta mivoltát, ez sem maradt több puszta gondolatkísérletezésnél).
Gulyás Márton szerint Horthynak, ahelyett, hogy az ország 99%-ával együtt irredenta és nacionalista lett volna, ki kellett volna állnia, és elmagyaráznia az embereknek, hogy Trianont saját magunknak köszönhetjük, és béküljünk meg a szomszéd népekkel. De mivel Horthy Miklóst nem Károlyi Mihálynak, Tildy Zoltánnak, Göncz Árpádnak vagy Sólyom Lászlónak hívták, ezért merészelt a magyar érdekeket államfőként képviselni. Már amennyire reprezentatív szerepe engedte. Gulyás megfogalmazásában Horthy: "teszetosza, együgyű, azaz kizárólag a kreált, Trianonra fölfűzött zavaros, sovén és antidemokratikus politikája egyre inkább taszította bele külső és belső tragédiába az országot, ami a II. világháborúban a Hitler oldalán vállalt szerepben csúcsosodott ki". Nem tudom eldönteni, hogy Gulyás Márton ezt egy Rákosi- vagy Kádár-kori marxista történelmi munkából egy az egyben vette át, vagy sok ilyet olvasott és azokból gyűrte össze. Mindenesetre ilyet valamit is magukra adó történészek már a hetvenes évek második felében sem írtak le, mint amit Gulyás egy snittre képes volt lekanyarítani. Nincs tisztában azzal az alapvető ismerettel sem, hogy a külpolitikára az államfőnek igen korlátozott befolyása volt, az ország külpolitikáját elsősorban a (sajnos cenzussal) választott országgyűlés által állított miniszterelök és külügyminiszter határozta meg. Így nem csoda az sem, ha Gulyás azt állítja, hogy az 1938 őszi komáromi tárgyalások során Horthynak le kellett volna mondania a magyar delegáció által követelt öt városról: Pozsonyról, Nyitráról, Kassáról, Ungvárról és Munkácsról, (hogy miért, azt nem fejti ki).
Állításával csak két alapvető probléma van: a magyar delegációt nem Horthy Miklós kormányzó vezette, (hiszen ez egyszerűen nem az államfő feladata volt, a tárgyalással megbízott delegációnak – mint általában - nem is volt tagja), hanem Kánya Kálmán külügyminiszter. A másik az, hogy a magyar delegációnak nem egyszerűen az öt magyar városról kellett volna lemondania, hanem első körben – az autonómiáért cserébe – az egész csehszlovák uralom alá került magyarlakta területekről, majd a Csallóköz kivételével (a magyarlakta területek kb. 10%-a) az összes felvidéki magyartöbbségű területről. A Tiso féle szlovák szeparatista bábkormány részéről ugyanis ez volt a végső engedmény. Az öt magyar város nélküli verzió egy német-olasz diplomáciai tárgyalás során vetődött fel német részről, a magyar kormány felé közvetlenül nem is artikulálódott ez a változat.
Természetesen, mivel Gulyás Márton nem történész, hanem politikus, nem kötelessége, és nem is elvárás, hogy naprakész ismeretekkel rendelkezzen a témáról. A felvetődő kérdés csupán az, hogy akkor miért adja a fejét történelmi "dokumentumfilm" elkészítésére. Arról nem is beszélve, hogy a korabeli magyar politikai vezetést számtalan kritika érte amiatt – és tegyük hozzá joggal – hogy csak szavakban áll a teljes revízió oldalán, a valóságban megelégszik az etnikai revízióval. Egy ilyen helyzetben egy olyan megállapodás, amely több magyar városról is lemond, mekkora jogos közfelháborodást eredményezett volna (és micsoda muníciót jelentett volna a szélsőjobboldali ellenzék számára).
Természetesen a Horthy-korszak "tárgyalásánál" kihagyhatatlan figura a történész szakma hivatásos hazudozója, Ungváry Krisztián. A többi megszólalónál az alapállása tárgyilagosabbnak tűnik, amikor azt állította, hogy a szomszédos államok azért nem támadták Horthy-rendszer visszásságait, mert maguk sem voltak demokratikusak, ahogy polkorrekten fogalmaz: "senki sem talált a problémákra nem rasszista választ". Azonban Ungváry Krisztiánról tudni kell, hogy a többi megszólalótól eltérően nem kisantant-, hanem német vonalon mozog (bár a kisantant vonallal jórészt megegyeznek az érdekei), így ő német szemszögből jogosan bírálhatja a kisantant államokat.
A Horthy-korszakot illetően a legnagyobb hazugságot Trencsényi Balázs engedi meg magának: azt állítja, hogy az elcsatolt területeken Magyarország csak a középosztály számára volt vonzó, majd ezt az állítását is továbbpontosítja: csak az értelmiség egy szűk része számára. Akkor nem tudom, miről szólnak azok a filmhíradós felvételek az erdélyi bevonulásról, amelyeken síró falusi parasztasszonyok megcsókolják a bevonuló harckocsi gumikerekét. (Ezek nem megrendezett felvételek, és nem egy ilyen van). Nagyjából evvel a hazugsággal annyit lehet kezdeni, mint avval a korabeli Reuters-tudósítással, amely a nagyváradi bevonulásról, amelyen a felszabadult lakosság örömmámorban ölelgette bevonuló honvédeinket, azt bírta tudósítani, hogy a dühödt román lakosság kishíjján agyonverte a bevonuló magyar katonákat. Ez a Trencsényi nevű fehérjehalmaz felemlegeti a korszak kapcsán az úgynevezett "Volhínia jelenséget," amely az elcsatolt nemzetrészeknél is szerinte jellemző volt, miszerint a lakosság egy jelentős része szovjet vagy ukrán uralom alatt ukránnak, míg lengyel uralom alatt nagyrészt lengyelnek vallotta magát. Ez igaz is lenne, ha Trencsényi hozzátette volna, hogy ez csak a kommunizmus idején vált divattá az ecsatolt magyarok egy részénél. Egész pontosan 1956 után, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a hidegháborús megosztottság, és benne a Trianon párizsi reinkarnációját magában hordozó szocialista világrend tartós marad Európa keleti felén (ugyanezért a vegyesházasságok is 56 után kezdtek divatba jönni). De mivel ezt Trencsényi nem a kommunista-korszak, hanem a Horthy-korszak tárgyalásánál hozza szóba, így a saját hazugságára rátesz mégegy lapáttal.
Aztán a területi revíziókhoz érve Gulyás Marciból előbújik a nyilas házmester vagy az ávós verőlegény mentalítása: nem elég a tömény hazugságok és csúsztatások tömkelege, az alcímmel felülübereli a hagyományos marxista történetírás toposzait, csakhogy rúghasson egyet a magyarságba, a revíziós résznek a "Nagy-Magyarország: a megvalósult rémálom" alcímet adta. Az most mellékes, hogy a területi revízió nem hozott Nagy-Magyarországot, csak a trianoninál jóval nagyobbat. A lényeg, hogy ezzel az alcímmel már nyíltan benesi húrokat penget, ilyet csak szerb, szlovák, ukrán vagy román szájakból hallhattunk eddig. Észak-Erdély visszacsatolásával kapcsolatban viszont Gulyás jobb híján a marxista történetírás közhelyével él: "Ennek már ára volt, Magyarországnak csatlakoznia kellett a háromhatalmi egyezményhez". Ma már ezt az állaspontot is meghaladottá tette a történettudomány, pontosabban a történelmi tények: Czettler Antal idevágó munkájából tudjuk, hogy a német vezetés részéről nem volt elvárás a magyar csatlakozás, Sztójay berlini követ haudozásából kifolyólag került Csáky külügyminiszter ebbe a hiszembe, aki ezért önként csatlakoztatta Hazánkat az egyezményhez.
Az 1941-es délvidéki harcokat és bevonulást pedig úgy emlegeti műsorvezető barátunk, mint hogy "bevonultunk Jugoszláviába", ami annak fényében is erős túlzás, hogy a Dálnoki Miklós Béla vezette gyorshadtest valóban átlépte az Ezeréves határt, és eljutott Szarajevóig. A térképen pedig a Muravidék visszacsatolását nemes egyszerűséggel elfelejti ábrázolni. Gulyás fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a magyarok aránya a Bácskában csak 40%-ot tett ki. Azt már nem tette hozzá, hogy a magyarok ezzel a felszabadult területen relatív többséget alkottak, utánuk következtek a svábok, akikkel együtt már az abszolút többség is megvolt, a szerbek pedig még a horvát és egyéb délszláv szórvánnyal együtt is kisebbségben voltak.
Egy nagyot ugorva, a mai korhoz érve, figyelemre méltó, hogy Tamás Gáspár Miklós elismerően nyilatkozik Csurka Istvánról a falurombolás elleni tiltakozáskor elmondott beszéde kapcsán (mivelhogy mindketten a szeku emberei, ez annyira nem is eshetett TGM nehezésre), de ha meghallgatjuk utána a bejátszást az adott beszédből, megértjük miért tetszhetett annyira neki: "Akik itt ma irredenta jelszavakat próbálnak skandálni, azok a magyarság ellenségei!". Aztán Csurka István hosszú éveken keresztül másnak látszott, mint ami valójában volt (akárcsak a Jobbik, csak már sokkal gyengébb kiadásban), de akkor ez sokaknál kiverte a biztosítékot. Így például a filmben megszólaló Törzsök Erika nevű, Erdélyből szalasztott fehérjehalmaznál (valószínűleg TGM szekustársánál), aki a következőket nyilatkozta a rendszerváltás után (most ne firtassuk, hogy szívből vagy színből) megjelenő irredenta gondolatról, irredenta-szerű gondolatokról: "A szélsőjobb elkezdett trianonozni, rögtön elkezdték ezt a szenvedéstörténetet, ha nem is mindent vissza, de egy nacionalista jellegű szövegelést, amit mi úgy éreztünk, hogy ez a sérelmi politizálás, és nacionalista érzelmi politika nem lesz jó a határon túli magyaroknak elsősorban". Ó hogy mindjárt nem csavarom ki itt a számítógépem mellett a fikusz cserépföldjére a meghatódottság könnyeitől átitatott zsebkendőmet, hogy aggódik ez a neptunista szekus-fajzat fehérnép a "határontúliakért"! Nem, nem a mindennapjait ellehetetleníteni igyekvő román, szerb, ukrán tót nacionalista megszálló hatalom az elszakított véreink ellensége, hanem a trianonozás. Már önmagában a szenvedés kifejezése, a sérelmek hangoztatása is bűn, és veszedelmes. aligha meglepő, hogy Törzsök Erika kijelenti, számára Markó Béla és Bugár Béla Híd-Most-ja az ideális példakép, mert "nem akarnak magyar gyámkodást".
Persze, érhető a neptuni üzenet: "gyámkodás" (érsd: nemzeti összetartozás) helyett minél jobban integrálni kell őket a többségi társadalomba, hiszen az integráció már az asszimiláció előszobája. És itt mintha az egyébként egyetlen tárgyilagosnak tűnő Bárdi Nándor is rátenne egy lapátot Törzsök üzenetére: a magyar államnak az elszakított nemzetrészeket segítő programjairól rosszallóan kijelenti, hogy "de ezeket a programokat Budapesten találják ki", vagyis mi ne szóljunk bele, ők tudják (érsd az ő többségi-elnyomó hatalommal szimbiózisban élő politikai-kultúrális elitjük), hogy nekik mi a jó. Törzsök számára természetesen az újabban a Fideszhez dörgölőző Kelemen Hunor-féle R"M"DSZ is kárhozatos. Szekustársa, TGM némileg reálisabban megállapítja (nem az ő szavaival, hanem abból a lényeget leszűrve a saját megfogalmazásommal), hogy a Fideszes "gyámkodni vágyástól" függetlenül az R"M"DSZ még továbbra sem úgy táncol, ahogy Budapest, hanem ahogy Bukarest fütyül. Egyébként érdemes megyfigyelni, hogy a film a "nemzetpolitika" kapcsán csak a Fideszt vérét szívja, a Jobbikról szót sem ejtenek, pedig az elszakított nemzetrészek könnyített honosításásnak és a választójog megadásának élharcosa volt, és "nemzetpolitikai" elképzelései – elvileg – egybeesnek a Fideszével.
Ami viszont számomra, hogy úgymond "hiányzott" a filmből, pedig nagyon "vártam", két dolog is volt. Egyrészt az erdélyi bevonulásnál megtörtént szilágyippi és ördögkúti "magyar attrocítások" (valójában: jogos hatósági megtorlóakciók) felemlegetése, illetve a délvidéki úgynevezett "hideg napok" is csak zsidó vonatkozásban épp hogy csak meg lett említve – pedig a film kisantantbérenc tematikájába abszolút beleillett volna. A másik, hogy ugyan többször szóba kerül a filmben a Horthy-korszak antiszemitizmusa, a zsidóság jogait korlátozó intézkedésekről is szó esik – viszont a holokausztról magáról – bármily meglepő – mintha meg se történt volna. Pedig a kisantantbérenc kápós balliberális oldal hagyományos bunkósbotja mindig a zsidóság tragédiája volt. Gyanítom, hogy eredetileg ezek a témák is hangsúlyos szerepet kaptak volna a filmben, és beszélhettek is róla a megszólalók – de a szerkesztők kivághatták.
És hogy miből feltételezem mindezt? Magából a film mögöttes koncepciójából. Ezt a filmet nem verték nagy dobra, nem játszották egyetlen moziban sem, csak az interneten jelent meg. Ennek a filmnek nem a polgárpukkasztás, nemzetpukkasztás volt a célja. Ez nem egy Alföldi Róbert által rendezett figyelemelterelő provokatív nemzetgyalázás, egyszerűen nem a politikai figyelem felhívása a feladata. Ez a film azokhoz szól, akik az interneten otthonosak: a fitatalokhoz. Akik ugye egyrészt (a kitűnő, Magyar Bálint-féle oktatási rendszerünknek köszönhetően) műveletlenek, lusták bárminek utánajárni, ennél fogva könnyen befolyásolhatóak. Ezért is van szükség a műsorvezető Gulyás Márton fiatalos lendülettel előadott, szlengekkel teletűzdelt, teátrális, nyegle idétlenkedésére, és ezért osztja az észt dramaturgiailag minden szempontból idomulva a z-generáció minden elvárásaihoz, hogy a film velejéig hazug üzenetét, ami a hazug történészi eszmefuttatásokból kirajzolódnak, azt Gulyás tolmácsolásában még a szétdrogozott agyú rappergyerek is megértse.
Nos valószínű, hogy a film készítői számolhattak azzal, hogyha felhozzák a visszacsatolások magyar részrőli (egyébként jogos) románellenes és szerbellenes attrocításait, akkor az azért lehet esetleg kontraproduktív, mert a jobboldalról egyes történelemmel foglalkozóknál megszólalhat a vészcsengő, hogy román és szerb oldalról (sajnos) sokkal nagyobb mértékű etnikai tisztogatásokat hajtottak végre, és ez esetleg nagy port kavarhatott volna akár az interneten is. És ha port kavar, akkor esetleg az a megcélozni kívánt fiatalrétegekben is kételyeket ébreszthet a film mondanivalója iránt, ha avval szembesülnek, hogy a ki ontott több vért a másik etnikumból versenyt (sajnos) messze nem mi nyertük meg.
A holokausztozást pedig azért vethették el a készítők, mert nyílvánvalóan nem kívántak a kurucinfo látóterébe kerülni, illetve ha mégis, akkor kimondott zsidótémák híjján lehetőleg meg akarták úszni egy kézlegyintéssel. Mert ha a kurucinfó esetleg elkezdi őket ekézni, akkor az az előbbi hatást váltotta volna ki. Ráadásul szociológusok között majdhogynem köztudott, hogy általában a cigányellenesség, az antiszemitizmus, és ezzel együtt a holokauszttagadásra való hajlam a fiatalság azon köreit is jellemzi, amelyekben egyébként egyáltalán nem teng túl a hazafias érzés, sőt, amelyek egyébként kifejezetten antinacionalisták. Így a holokausztozás a megcélzott rétegekben ellenszenvet szült volna, és ez felülírta volna az összes többi mondanivalót és üzenetet. Az "alkotók" tudatosan törekedtek arra, hogy a félművelt-műveletlen, még kialakulatlan,, internetező magyar z-generáció agyába minden különösebb feltűnés nélkül, sunyi módon, látszólag "szakértőgárdával" alátámasztva ültessék bele a magyarellenes üzeneteket, hazugságokat.
Ugyanakkor nem egy helyen átveszik az önjelölt holokausztkutatók súlyos vádbeszédjellegű álmoralista megfogalmazásait, szófordulatait, amely a szomszédos betolakodó-országbitorló népekkel való viszonyainkra átültetve hajmeresztő: "Trianon emlékezetét a tagadás, a feldologzatlanság jellemzi" (Gulyás Márton) - értsd: nem néztünk szembe azzal, hogy a "szegény nemzetiségeket elnyomtuk", kvázi Trianont megérdemeljük. (A Trianon kapcsán kialakult "hamis nemzeti önképekről" és "mítoszokról":) "Ha nem nézünk ezzel a felelősséggel szembe, nemcsak a múltról fogunk hazudni magunknak, hanem a máról is" (Ungvári Krisztián). Vagyis bele kell súlykolni a fejünkbe, hogy immár nemcsak a holokauszt, hanem a szomszédos népek "elnyomása" kapcsán is "bűnös nemzet" vagyunk. Az már csak a legenyhébb, mindössze cinikus megállapítás, hogy Magyarország a háború után "az áldozat szerepében tetszelgett".
De a műsorvezető számos más hajmeresztő kijelentésekkel is teletűzdeli a filmet, amelynek szellemében nemcsak az irrdentizmus, a revizionizmus minősül szégyenteljes bűnnek, hanem a puszta trianoni fájdalomról, igazságtalanságról való diskurzus is, és ennek jegyében válik számára meghaladandóvá például József Attila vagy Illyés Gyula is. Gulyás Márton már a film elején leszögezi, hogy a "szomszédos népek nem alacsonyabbrendűek" és össze kell tartozzunk velük (véletlenül se mi 15 milliónyi magyar). Majd a film végén kijelenti:"Az egymás torkának ugrás ott kezdődik, ahol elhangzik az a szó, hogy Trianon" – vagyis ne is beszéljünk róla. "Reméljük, lelepleztük azt a Trianont, ami reméljük minél hamarabb tényleg veszni fog, hogy megértsük, mik azok a 150 éve újra és újra elkövetett hibák, amely máshogyan gondolkodó nemzettársainkkal és ellenségnek vélt szomszédainkkal örökös ellenségeskedésbe kényszerít, és vég nélkül álló gyűlölködésbe taszít" – vagyis rablószomszédaink és hozzájuk egzisztenciálisan kötődő értelmiségi csoportjaink érzékenységét ne sértegessük Trianon emlegetésével.
Összegzésképpen elmondható, hogy a film a kommunista korszak történetírásának toposzaival, meghaladott megállapításaival él. Ugyanakkor a csonkamagyarországi marxista történetírás – még a legvadabb Révay József-I időszakban sem – messze nem szentelt ilyen töményen teret a magyarellenes gondolatoknak, mint ez a film. A kommunista koszakban ugyanis Trianon nem az internacionalizmus miatt volt tabutéma, hanem azért, mert Trianonnak – annak párizsi reinkarnációja révén – Kárpátalja miatt a Szovjetunió is nyertesévé vált. És ha valaki bármelyik vonalon elkezdte Trianont feszegetni, akkor az azzal a veszéllyel járhatott, hogy bárkinek eszébe juthat a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalja és az ott sínylődő magyarok, és ez kellemetlen volt a rendszer számára. Éppen ezért, ha megfigyeljük a korabeli történelemkönyveket és történelmi munkákat, a nemzetiségi elnyomásról szóló toposzokkal is erősen takarékoskodott a korabeli történetírás, azt minél szűkszavúabban igyekezett rövidre zárni. Túlzottan provokálni sem akart a korabeli kultúrpolitika. Nagyon jó példája ennek a "Nosztyi fiú esete a Tóth Marival" című Mikszáth-regény megfilmesítése, amiből a megyeházán megjelenő nemzetiségi konfliktusokat egyszerűen kihagyták.
Ezzel szemben a gyökértelenített z-generáció agyába az internet révén megfelelő elővigyázatossággal a szélesebb közvélemény kikerülésével egyre nyíltabban bevihető a benesi-magyarellenes kisantant-propaganda-hazugság. Ha ez az ellen-Trianon-film Gulyás Márton fejéből pattant elő, akkor azt kell mondjuk, hogy ő egy zseniális hazaáruló gazember. Egyrészt rá kellett éreznie, hogy a Trianon-relatívizálás az, ami a magával meghasonlott, de többnyire titkosszolgálatilag a kisantnthoz kötődő balliberális oldalt leginkább közös nevezőre képes hozni. Ebből következőleg rá kellett jönnie arra is, hogy a kisantantbarát magyarellenességgel és hazudozással komoly politikai karriert lehet befutni. Harmadrészt meg tudta találni és meg tudta szólaltatni a megélhetési-értelmiségi elit kisantantbarát szárnyának a krémjét, végezetül mindezt a z-generáció számára emészthető módon el tudta készíteni, és mindenféle politikai feltűnés nélkül az éter legmegfelelőbbcsatornáin el tudta juttatni. Azonban Gulyás szemmel láthatóan nem rendelkezik ekkora szellemi kvalitásokkal, így nem valószínű, hogy ez a tetralógia valóban az ő szellemi terméke. Vagyis erősen élhetünk a gyanúval, hogy a film elkészítésének a tudatossága mind Gulyásnál, mind az általa vezetett – egyenlőre jelentéktelennek tűnő – mozgalomnál messzebbre vezethet.
A kisantant titkosszolgálatok beláthatták, hogy a történelem szemétdombjára került szadesz, csakúgy, mint gyurcsányi dékápós reinkarnációja a jelenlegi formájában végleg hitelét vesztette, és a velük acsarkodó, ugyanakkor létének utóvédharcait folytató MSZP sem alkalmas arra, hogy megmentésére siessen. Mindamellett az a provokatív, fröcsögő arrogáns magyarellenes pökhendiség, amibe a szadeszos-dékápós politikai és szellemi elit a holokausztozást, nácizást és az antiszemitizást is szándékosan belekeveri, már a zsidóság legfiatalabb generációi számára sem vonzó (többek között ez az LMP sikerének is az egyik titka, vallási vonalon pedig Köves Slomóé). A jelen helyzetben a kisantant barát balliberális oldalnak, ha nem akarja hosszú távon átengedni a terepet sem az LMP-nek, sem Clinton és Soros alapítványainak, új arculatra van szüksége. Ez az új arc nem provokál, nem fröcsög, kedvesen fiatalosan slampos, szleng, barátságos és megnyerő, de energikus, kezdeményező, jó ötletekkel áll elő,– ugyanakkor mégis valamilyen szinten integrálja az agonizáló és acsarkodó kisantantbarát politikai erőket. Ez az új arc Gulyás Márton és a "Közös Magyarország". A fő kezdeményezés, amivel máris egyvalamiben közös platformra hozta a balliberális erőket, de főleg a két fő erőt, az MSZP-t és a dékápót, az az igazságosabb választási rendszerre irányuló kezdeményezésük. Hiszen ez az, amivel illegitimnek tudják kommunikálni a velük rivális részben cionosta. részben oroszbarát, részben helyi maffia érdekeltségű narancsos hatalmat. Ne lepődjünk meg, ha Gulyás Márton és mozgalma lesz végül az a pont, ahol közös nevezőre jut a választási együttműködést illetően is a két fő baloldali erő. Ez mind az MSZP, mind Gyurcsányék számára politikailag előnyös lehet, hiszen egy esetlegesen Gulyás Márton vezette közös lista saját-saját törzsszavazóik felé presztizsvesztesség nélküli megegyezésként kommunikálható. Ugyanakkor a baloldalban csalódott szavazókat is visszahozhat, hiszen Gulyás és a "Közös Magyarország" a megújulás látszatát keltené. Az ellen-Trianon film ennek az esedékes összefogásnak a lelki megalapozása, a választási rendszerre irányuló kezdeményezésük pedig az előszobája. A forgatókönyv a pozsonyi, kijevi, belgrádi, bécsi és bukaresti boszorkánykonyhákon már minden bizonnyal elkészült. Gulyás Márton és "Közös Magyarországa" az új szadesz. Legyünk résen!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar nemzetőrség megbízásából:

2017 10. 27.