Székely Magyar Nemzetőrség

Ahová egy oláh betette a lábát, ott a magyarságnak előbb-utóbb vége lett, vagy legalább is meggyűlt a baja velük, az biztos. Így történt ez Bándon is, egy a községhez tartozó nagyobb tanyaságon. Vagy húsz magyar család lakott itt, többnyire cselédek, akik még az első világháború utáni időkben telepedtek meg. Hunyad megyeiek voltak, földjüket, házukat az oláhok valami mondvacsinált okkal kisajátították, őket meg szabályosan elkergették. A földönfutóvá lett magyarokat egy bándi nagybirtokos telepítette le, így lett cseléd a hajdani módos családokból. Még hálát is adtak az Úristennek, hogy lett hova menniük, fedél lett a fejük fölé.
A házak már készen álltak többnyire, de építettek is néhányat, így lett a kis pusztából nagypuszta. Nem volt hivatalos neve, csak így emlegették: a Nagypuszta. Eleinte csak ők laktak, valamennyien magyarok. Később, amikor végérvényesen oláh világ lett, a gazda letelepített még néhány oláh családot is, ki tudja, talán kényszerből, vagy taktikai meggondolásból. A Regátból jöttek, jóravaló csendes, rendes embereknek látszottak. Idővel, pár éven belül annyira megtanultak magyarul, hogy a mindennapi érintkezés nem okozott nehézséget. Cselédek voltak ők is, a földön dolgoztak, mikor mi volt a feladat. Az intéző, vagy annak az embere minden nap kiosztotta a munkát reggel, ki ide ment, ki oda. Kapálni, kaszálni, az állatokat rendben tartani, trágyát hordani, ilyenféle munkák voltak. Reggeltől estig tartott a műszak, magyarok-oláhok egyformán, mindig, amit az intéző mondott. A cseléd azért cseléd, hogy a mondott munkákat megcsinálja, lehetőleg úgy, hogy ne legyen benne kifogás. Ment is minden szépen, rendben. Egy idő után oláh hivatalos emberek jelentek meg. Egy pópaforma is volt velük, és összehívták az oláh cselédeket. Arról tájékoztatták őket, hogy templomot fognak kapni. Rövidesen el is készült egy barakk-szerű, fából készült templom, és attól kezdve az a pár család odajárt, amikor erre szükség volt. A pap valahonnan Bándról jött ki, szorgalmasan teljesítette feladatát, és a hívek, ha kevesen voltak is, de hasonlóan cselekedtek.
Közben változott a világ, a II. Bécsi Döntéssel észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Hála Istennek, megfordult a világ/ Zöld ablakban piros, fehér virág!/ - énekelték a lelkes magyarok, itt a pusztán is, és egész Észak-Erdélyben. Az oláhok csendben voltak, a magyarok ünnepeltek, persze a munka ment tovább, pláne a cselédsorban nem volt megállás. Az a pár oláh is megfogyatkozott, a fele visszament a Regátba, csak mutatóba maradt a pusztán néhány ember, de azok is megtanultak közben annyira magyarul, hogy már nem is hallatszott, csak magyar szó. A templomnak nevezett barakk épület is elárvult, nem jött már a pópa, de úgy látszott, nem is hiányzott az itt maradt pár hívőnek.
Siko Jani, a legnagyobb hangú legény kitalálta, hogy minek áll ott az az épület, csak az egerek téli szállásának alkalmas. Megbontotta a deszkafalat, és haza vitte tüzelőnek. A többiek is kapcsoltak, és szép lassan elhordták a templomot. Az oláhok nem szóltak egy szót sem, a magyarok sem minden hordták a templom deszkáit, csak a bátrabbak, a szemfülesebbek. Egymást követő két tél alatt teljesen elhordtak mindent, még a szegényes belső berendezést is, így a templom helyén csak az üresség maradt.
Teltek az évek, egyszer csak azt lehetett hallani, a németek vesztésre állnak.
A levegőben is vészterhes, nyugtalanító volt minden, az oláhok átálltak a muszka oldalára, hallatszott a legújabb hír. Rövidesen visszájára fordult minden, megjelentek a nagyhangú oláhok, semmit nem lehetett kapni a boltokban, éhínség, nyomorúságos idők következtek. A cseléd sors megszűnt ugyan, de helyette a kollektívbe kellett menni, a nagypusztaiak is beálltak valamennyien. Látástól vakulásig dolgoztak, éppen annyit kaptak, hogy éhen nem haltak. Újra román világ lett. A második nyár azzal kezdődött, hogy katonák, rendőrök jelentek meg a Nagypusztán. A magyarokat összeterelték a réten, és se szó, se beszéd, elkezdték ütlegelni a társaságot. Menekülni próbáltak egyesek, de utánuk mentek a katonák, és visszaterelték őket, közben agyba-főbe verték mindet. Egész délután ütötték verték az embereket, nőket, férfiakat - gyerekeket, időseket, kivétel nélkül, ahol érték.
Mindenhol véres testek hevertek, amikor leszállt az este. Senkinek nem engedték meg, hogy elmenjen, ott töltötték az éjszakát egyesek vérben fagyva, aléltan, mások jajveszékelve, főleg az asszonyok, gyerekek. Körbe, körös-körül rendőrök álltak, időnként cserélték egymást, ahogy telt az idő, és nagy nehezen eljött a reggel. A katonák ismét elkezdték a verést, az amúgy is félholt emberek már nem is védekeztek, csak jajgatva tűrtek.
Ponyvás teherautók jelentek meg, és az egész társaságot, vagy ötven-hatvan embert feltuszkolták az autókra, és közben csépelték őket, már mindenük csupa vér volt. Eddig sem tudták, mi történik velük, most sem szóltak semmit az oláh katonák, rendőrök, csak ütöttek, ütöttek. Bándra vitték a szerencsétleneket, a rendőrségre. Ott leparancsolták őket az autóról, a rendőrség udvarán, és tovább folyt az ütlegelés. Ezután kezdődtek a kihallgatások.
Ekkor tudták meg mi történt. A templom lerombolásának elkövetésével vádolták őket, valamennyi lakost. Szegény meggyötört emberek között voltak olyanok is, akik semmit sem csináltak, volt, aki egy pár deszkát vitt el, és ott volt Siko Jani és Mérges Barna, a fő kolomposok. A rendőrök persze tudták az igazságot, de egy kis ütlegelés nem ártott az átkozott magyaroknak, akiknek olyan nagy szájuk volt pár évvel ezelőtt! Sorra került mindenki, mindent kikérdeztek, hogy is történt a dolog, töviről hegyire el kellett mondani a templom lerombolásának történetét. Akit már kihallgattak, azokat külön szobába vitték, börtön fogda helyiségbe. Sorra teltek meg a fogda helyiségek, annyi embert zsúfoltak egy cellába, hogy állva is alig fértek. Egész éjjel folytak a kihallgatások, és akit valamilyen oknál fogva gyanúsnak találtak, az nem úszta meg egy újabb verés nélkül. Vagy, ha nem voltak gyanúsak, akkor is. Ahogy éppen jött.
Siko Janit és testvérét, Palit, meg Mérges Barnát és apját, anyját, nővérét rögtön az elején különválasztották, és egyenként agyonverték. Vasrudakkal ütlegelték őket, amíg lélek volt bennük. A holttesteket - erre külön helyiség volt - egymásra dobálták, és este teherautóval elszállították és elföldelték a rabtemetőben. Itt sok ezer magyar holtteste volt már elhantolva, akiket az oláhok bosszúja tüntetett el az élők sorából. Okkal vagy ok nélkül. Magyarok voltak. Akkoriban a magyar az oláhok oktalan bosszújának áldozata lett, megszámlálhatatlanul, tömegesen.
A kihallgatások másnap, harmadnap újra ismétlődtek. A rabok többsége étlen-szomjan már közelebb álltak a halálhoz, mint az élethez. Akinek volt valami értéke, az tudott magának vizet szerezni valahogy a rabtartóktól. Az elhurcoltak negyede nem érte meg a kihallgatások végét. Belehalt a bántalmazásokba, az éhezésbe és főleg a szomjazásba. Amikor vége lett a kihallgatásoknak, szinte megváltás volt a rabkvártély. Ez néhány hónapig tartott, következet a bírói ítélet. A társaságnak felét halálra ítélték, a másik felét életfogytiglanra. A gyerekeket, fiatalkorúakat intézetbe, javító intézetbe küldték.
Sok év múltán három férfi és egy nő amnesztiával szabadult. Felkeresték korábbi lakhelyüket. Regáti románok települtek a régi otthonaikba. A múlt elveszett, csak a halványuló emlék maradt. Ezt tették az oláhok, ahogy visszakerült Erdély északi fele. És még mennyi, de mennyi keserű sors jutott az erdélyi magyaroknak, azt csak a Jóisten tudja!

Mezőpaniti B. János

2016 12. 25.