El lehet Romániától szakítani Székelyföldet, Erdélytől nem! – reagálás Borsos Géza írására.


A bábeli zűrzavar előtti emberiség egyetlen ősnyelvének birtoklása nem pusztán a tudományok, az újabb és újabb technikai vívmányok feltalálása, valamint az őstudást rejtő népi műveltségünk és művészi alkotásaink terén vértez fel bennünket az összes többi néppel szemben behozhatatlan előnyökkel. Hanem bizony a hülyeségben is. Erre kiváló példa Borsos Gézának a "Székely idők" 21. Számában "Székely Trianon" című írása. Nem foglalkoznánk vele, ha tevékenysége ostobasága nem volna kifejezetten káros. Mivel a cikk nem követ logikus gondolatmenetet, ezért olyan sorrendben boncoljuk a szerző hülyeségeit, amilyen sorrendbe ő leírta.
Már a cikk elején kezdi egy kapitális történelmi tévedéssel: "A székelység az egyedüli olyan közösség A Kárpátmedencében, mely Magyar anyanyelvű és a magyar nemzethez tartozó népként sajátos jogi, közigazgatási és katonai önigazgatási rendszerben élt a Magyar Királyság, majd az Erdélyi fejedelemség keretében egészen 1876-ig, mígnem a vármegyésítés fel nem számolta a székeket, mint autonóm közigazgatási egységeket". Tévedés, ugyan nem esett Erdély területére, de a Magyar Királyság területén él még egy magyar nyelvű népcsoport, akikről ugyanezek elmondhatóak voltak: a jászkunok. Ez igazából két külön népcsoportot takar, a jászokat és kunokat, de egy közigazgatási egységben élvezték nemesi különállásukat. Ráadásul a székelyekével egyezően az ő közigazgatási egységük is székekre tagolódott: Berény-szék, Hantos-szék, Kara-szék, Kecskemét-szék, Kolbász-szék, Szentelt-szék, Halas-szék. (A szászoknak is székrendszerük volt, csakhát ők nem voltak magyarok).
Majd jön egy újabb sületlenség: [Székelyföld] "A gazdasági és kultúrális infrastruktúra terén az akkori Magyarország, legkevésbé fejlett, mondhatni legelmaradottabb területe volt". A gazdasági infrastruktúra együttesen Kárpátalja és egész Erdély együtt alkotta Magyarország legelmaradottabb térségét, a kultúrális infrastruktúra elmaradottságát a Ruszinföld vezette, mivel nem volt értelmiségi rétegük, kultúrájuk. Hozzájuk képest még a románlakta részek is kiemelkedtek, mivel az ortodox egyház révén – sajnos – volt kultúrális és iskolahálózatuk, persze azt magyrellenes célokra használták (s ha a ruszinoknak is lett volna, ők is arra használták volna, tehát a magyar államnak kellett volna mindezt kiépíteni a magyarosítási politika jegyében).
Tovább: [Trianon után] "Ezen hátrányokból következően is a Budapest centrikusságot felváltotta a Kolozsvár centrikusság, mely a mai napig is béklyóban tartja a székely kultúrális élet kibontakozását. […]amennyiben nem következik be Trianon, akkor ennek a folyamatnak az eredménye egy természetes, a többségi népbe való beolvadás lett volna, ami egy 60 milliós magyar népességet számláló prosperáló országban legfennebb a sajátos kultúrális és erkölcsi értékek elvesztését jelentette volna a székely társadalom számára[…]Trianon új helyzetet teremtett […] Az »erdélyi magyarság« úgy tett, mintha a székely nép, mint közösség, nemlétező lenne. Megalkotta a maga »nemzetállami ideológiáját«, és az »egységes erdélyi magyarság« hamis jelszavát meghirdetve, átvéve Budapest szerepét most már Kolozsvár központtal folytatták a székelyek »átnevelését«". Érthető? Nem az elnyomó és románosító bukaresti megszálló hatalom a székely kultúrális élet ellensége, hanem először a magyar állam, aztán a kolozsvári értelmiségi réteg, élén Tamási Áronnal, a nagy székely íróval. Később a szerző nyíltan ki is mondja, hogy a székely önrendelkezésnek nem a román sovinizmus a legfőbb ellensége, hanem az egységes erdélyi magyarság szemlélete, (amit a 45 utáni korszak – Borsos géza legnagyobb örömére – eredményesen megbontott). Azelőtt a székelységet nem kellett átnevelni, sem beolvasztani, mert 1848 óta természetesen a nemzetállam szerves részének tekintette magát. Az egységes közigazgatás nem a székelység, hanem a nemzetiségi szeparatizmus ellen irányult. És az hiányzott volna csak, hogy a dualizmus idején a székelység közjogi különállását visszaállítsák, a nemzetiségi szeparatizmus tüzére csak olaj lett volna, ha egy magyar nyelvű közösség külön területi autonómiát kap, hisz akkor ők miért nem kaphatnának. És az egységes erdélyi magyarság eszménye természetes volt a két világháború között is, mert Borsos gézával ellentétben az erdélyi magyar szellemi élet akkori vezetői nem megosztani akarták a magyarságot, hanem egységbe kovácsolni. A szerző inkriminált írásában képviselt székely különállás ötletét legfeljebb néhány hóbortos komolytalan alak képviselte. Ellentétben az 1945-től napjainkig tartó korszakkal, amikor is kollaboráns szellemi vezetőink sikeresen fordították és fordítják ma is egymás ellen a székelységet a Székelyföldön kívüli magyarsággal.
Amúgy jó volna, ha az erdélyi magyar kultúrális élet ma is Kolozsvár központú lenne, mert ez az elszórványosodott kolozsvári magyarságot erősítené, egyébként épp a hajdani vezetőszerep infrastrukturális maradványainak köszönhető, hogy a kolozsvári magyarság számarányához képest mai napig egy viszonylag erős és aktív közösség. Megnyugtatjuk Borsos urat, hogy az erdélyi magyar kultúrális élet központjai a hatvanas-hetvenes évektől – ahogy a Székelyföldön kívüli területeket továbbrománosították - szépen lassan áttevődtek a Székelyföldre (aminek következtében a szórvány hatékonyabban románosodik). De politikai életünk például Marosvásárhely-centrikus, s ha csak megnézzük a főbb RMDSZ-es potentátok többségének születési helyét (Markó Béla: Kézdivásárhely, Kelemen Hunor: Csíkkarcfalva, Frunda György: Marosvásáhely, Borbély László: Marosvásárhely), akkor az egy szál valóban kolozsvári szadesz-palánta Eckstein-Kovács mellett is aligha beszélhetünk Kolozsvár centrikusságról (a Kolozsváron élő névrokona, Kovács Péter RMDSZ-es főtitkár pedig fellelhető életrajzaiban gondosan titkolja születési helyét). Az más kérdés, hogy a cikk szerzője joggal veti fel – legalábbis a politikusok vonatkozásában – a székelységhez hű értelmiség hiányát, de ők nem önmagában a székelységhez, hanem am-block a magyarsághoz hűtlenek, és politikájukban se nem Székelyföld, se nem Marosvásárhely, se nem Kolozsvár, hanem Bukarest centrikusak.
Majd következik egy olyan gondolatmenet, aminek az elejével maximálisan egyetértünk, mégha mást is értünk alatta: "[…]a 2008-tól már politikai szervezetként működő Székely Nemzeti Tanács […] a kettős beszéd taktikáját alkalmazva lépésről lépésre pótcselekvések sorozata által vezeti, vezetgeti a székely közösséget a teljes önfeladás irányába". Tegyük hozzá, 2003-ban a Székely Nemzeti Tanácsot eredetileg a cikk szerzője hívta életre, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy már közvetve maga a "Székely Nemzeti Tanács" történelmi előzménye és általában a "Nemzeti Tanács" kifejezés a dicstelen, hazaáruló és országvesztő 1918-19-es Károlyi-rezsim és a vele karöltve működő nemzetiségi szeparatizmus szüleménye (A korabeli SZNT kezdetben ugyan bírálta a Károlyi-kormány politikáját, de végülis azzal szembe a "Székely köztársaság" életképtelen agyrémét szegezte, lényegében kutyaharapás szőrével, hazaárulásra másik hazaárulással reagált). A cikk szerzője és az általa bírált SZNT által egyeránt alapnak tekintett "önrendelkezési jog" forrása pedig nem más, mint a történeti elsőséget, mint erkölcsi igazságot teljesen semmibe vevő, és Magyarország feldarabolását ideológiailag megalapozó wilsoni 14 pont (nevezhetnénk inkább önrendetlenkedési jognak, vagy cigányjognak).
A szerző az általa vélelmezett önfeladást egy ezeréves folyamat beteljesedésének tekinti: "Ennek a folyamatnak természetesen több állomása van, annak függvényében, hogy hogyan alakult a mindenkori hatalom (magyar, osztrák, Erdélyi fejedelemség, osztrák-magyar) és a székelység közötti viszony. Ilyenek a székelyek áttelepítése II. Endre által, 1876-os vármegyésítés, a Trianoni Diktátum (így nagy betűvel – Sz. G.), a kommunizmus évei, majd napjainkban teljesedik ki a 2011-es népszámlálással". Először is a II. Endre által véghezvitt állítólagos székely áttelepítés hipotézis, legalábbis Székelyföldön több helyen is honfoglaláskori magyar leletek találhatóak. Borsos többször említi ezt a történelmi felsorolást, amivel szembehelyezi a "székely önrendelkezési jogért folytatott küzdelmeket". A negítív felsorolásból rendre kifelejti 1848-49-et, ugyanis a Forradalom és Szabadságharc kormányzata és szellemi vezetése egyaránt egységes közigazgatású, magyarjellegű központosított állam kiépítését tűzte ki célul, amit 1876-ban gyakorlatba is ültettek.
Más összefüggésben említi 1848-at, amikor minden különösebb indoklás nélkül kijelenti: "Hamis tehát az önrendelkezési jog feladásának indoklására az az érv, mely szerint a székelyek azzal, hogy 1848-ban lemondtak rendi kiváltságaikról, ezzel egyetemben véglegesen feladták volna székely népi hovatartozásukat, hagyományaikat, sajátos jogszokásaikon alapuló életszemléletüket és közösség-megtartó erejükre támaszkodó jövőképüket". Ebből az első kettőt valamint az utolsót egyáltalán nem adták fel, de ezek nem is állnak ellentétben az egységes, központosított állam eszméjével. Az viszont régen rossz, ha a jogszokások határozzák meg az életszemléletet, és nem a jog igazodik az élethez, annak változásaihoz. Civilizált államban nincs helye jogszokásoknak, csak az írott jognak. 1848 első felében is csak a lófő réteg tartotta fontosnak a középkori székely kiváltságok megerősítését, illetve visszaállítását (a korabeli ellenforradalmi nemzetiségi szeparatisták is ugyanilyen jogokat követeltek maguknak), ám Kossuth kijelentette küldöttségüknek, hogy nála jobban a székelyeket senki nem szereti, de ő egyenlő polgárokon kívül a hazában mást ismerni nem akar. De a lófő réteg ebben a kérdésben nemcsak Kossuthtal és a magyar kormányzattal, hanem saját népük többségét kitevő, szegény közszékelyekkel is szembetalálták magukat, akik épp a folyamatos katonáskodáés miatt nyűgnek tartották a székely különállást, és annak megszüntetését szerették volna. Gábor Áron sem a "székely önrendelkezésért", hanem az egy és oszthatatlan Magyar Hazáért szervezte harcba a székelységet. És a székelység lekesen harcolt Bem apó alatt, aki elvetett mindenféle autonómiát, önrendelkezést, és bevezette Erdélyben a négy kerületre osztott ideiglenes kazonai közigazgatást. Amit majd a kiváltságos területek megszüntetése, és az 1876-ossal megegyező egységes vármegyerendszer kiépítése követett volna, ha le nem verik a Szabadságharcot, ez a Szemere-kormány vonatkozó intézkedésiből egyértelműen kiderül. Borsos Géza tehát nem ismeri sem a Szabdságharc történetét, se nem érti annak és annak a kornak a szellemiségét.
Borsos a cikk végén közli korábbi állásfoglalását a 2011-es népszámlálásról, ebben szerepel: "A politikai partok (RMDSZ, MPP, EMNP), a SZNT elnöke és az egyházak összefogásával szervezett és az írott és elektronikus lakájsajtó által felerősített propaganda, amely a székelyeket »székelymagyar« identitásuk megtagadására bíztatta, hazugságokon alapult, és súlyosan félrevezette nemcsak a székely embereket, de általában a közvéleményt is.[…] azt reméltük, hogy nyíltan megvallva történelmileg meghatározott székely népi identitásunkat, székelymagyar nemzeti elkötelezettségünket, statisztikailag is megjelenítve a székely népet, döntő jelentőségű lépést tehetünk az önrendelkezés útján! Minden tájékozódott ember számára a népszámlálási módszertan ismeretében teljesen világos volt, hogy a székely etnikum alcsoportja lesz a magyarnak. Következésképpen a székely nép létezésének statisztikai felmutatása semmilyen, statisztikailag kihasználható »magyarságellenes« veszélyt nem rejtett magában". Nos, kezdük ott, hogy 1 millió kétszázezer magyar van statisztikailag kimutatva a román népszámlálásban, nyílván ezért is sikerült kivívnia az önrendelkezést az 1 millió kétszázezer magyarnak. Az önrendelkezést nem a statisztikák és nem az ENSZ-határozatok vívják ki, hanem az erőszak felmutatása. Az ENSZ-határozatok viszont kimondják, hogy 10 ezer fő felett, ha egy népcsoport magát megnevezi egy népszámláláson, azt más népcsoporthoz sorolni nem lehet. Úgyhogy a 2011-es népszámláláson alkalmazott román gyakorlat, amire Borsos, Csibi Barna és néhányan hivatkoznak, miszerint a székelyeket a magyarokhoz sorolják, nemzetközileg megtámadható, és ha megtámadják, akkor a románok készségesen módosítani is fogják a statisztikájukat, talán e célt is szolgálta a félrevezető román gyakorlat. Tehát ezúttal nem a magyar pártok, nemzeti tanácsok és egyházak álláspontja volt a félrevezető, hanem Borsos Gézáéké.
De hozzátartozik mindehhez, hogy Izsák Balázs és Szász Jenő csak Kövér László támogatására való tekintettel buzdítottak a nyilvánosság előtt a magyar identitás mellett, mert eközben titokban a tagságukat a székely nemzetiség bejelölésére buzdították, akiknek nagy része tartotta is magát ehhez. Úgyhogy Borsos Géza nyugodtan alhat, mert bár a székely nemzetiségűek aránya – hál’Istennek – még most is csak töredékét alkották a kritikus tízezres határnak, de a 92-es és 2001-es népszámláláshoz képest, épp az SZNT és MPP, nyílvános állásfoglalásukat meghazudtoló titkos kampányuknak köszönhetően többszörösére nőtt a számuk. És a két ikerszervezet remekül képviseli az egységes erdélyi magyarság eszméje ellenében kialakított székely sovinizmust, ami leginkább Szász Jenő szórványfelszámoló politikájában ölt testet, de a köreikben elterjedt általános szórványellenességben is – sajnos – tettenérhető. (Amúgy a székelység kimutatható a statisztikában: mivel Székelyföld történetileg körülhatárolható regió, a településein lakó összes magyar székelynek számít).
Meglepő, hogy a szerző cikkében az alábbit írja: "Nyilvánvaló, hogy az erős és jövőképpel rendelkező, önszerveződő képességeit kibontakoztató székely nép, mint Székelyföld önigazgató társadalma, tartópillére, belső anyaországa lehetett volna, és talán még lehetne az erdélyi magyarságnak". Ezzel maximálisan egyet tudunk érteni – kár hogy Borsos Géza által képviselt nézetekkel összeegyeztethetetlen. Ugyanis ő – bár e cikkében valamiért mélyen hallgat róla – az 1918-as SZNT nyomán a független székelyföldi állam agyrémét képviseli. Ami ugyebár független államként aligha lehetne "belső anyaországa", tartópillére a székelyföldön kívüli magyarságnak, legfeljebb "külső" anyaországa, mint a Csonka-ország. Vagy még annyira se, ugyanis csak Románia által körülvéve az oláhok gazdaságilag megfojtanák, miközben a megmaradt erdélyi nyelvszigeteinket, közösségeinket is bosszúból, és belső anyaország nélkül sikeresen felszámolnák. Az ötlet életképtelenségén még az sem segítene, ha a székelyföldi enklávét önmagában Magyarországhoz csatolnák: gondoljunk bele, hogy a hidegháború idején az ellenséges gyűrűben fenntartott nyugat-berlini enklávé fenntartása micsoda anyagi és katonai ráfordítást igényelt a szuperhatalom Egyesült Államok részéről. Magyarország egy ilyen állapot fenntartásába egyszerűen belerokkanna. Arról nem is beszélve, hogy a Székelyföld kiszakadása véglegesítené Trianont is.
Székelyföld kérdését nem lehet kiszakítani Erdélyből, és általában a kárpátmedencéből. Romániától el lehet szakítani Székelyföldet, Erdélytől nem! Akárhogy is alakul Erdély sorsa, akár független lesz, akár újraegyesül Magyarországgal, akár, ne adj Isten, marad még rövidtávon román megszállás alatt, Székelyföld Erdélytől elválaszthatatlan. Hosszútávon a független Erdély sem jelent megoldást, mert az csak annyit enyhítene a helyzetünkön, hogy 19 millió helyett csak 5 millió román nyomna el minket. Mi, székely-magyar nemzetőrök a német-lengyel konfliktus 45 utáni megoldását tartjuk mintának. Kevesen tudják, hogy a II. világháborút követően a nyugati részen Lengyelország államalapításkori határait állították vissza, tulajdonképpen az Odera-Neisse vonal a háború utáni rendezések egyetlen, a történelmi igazságnak megfelelően meghúzott határvonala. A németek a középkor elejétől fokozatosan nem egy, hanem több lépcsőben hódították el a lengyelek területeit, és irtották ki a lengyel lakososkat, aminek csak a végső fázisa volt Lengyelország 1795-ös felosztása. Az Odera és Neisse vonaltól keletre a németek voltak a betolakodók, és a lengyelek az elűzött, kiirtott őslakosok. Ha a lengyeleknek több, mint fél évezredet követően felvirradt az igazság napja, és nemcsak visszaállíthatták eredeti határaikat, de kitelepíthettek 8 millió németet, akkor bízzunk benne, hogy a mi napunk is felvirrad, és egy évszázad elteltével nemcsak az ország keleti medencéjét fogjuk visszakapni, de 5 millió románt is visszatelepíthetünk a Kárpoátokon túlra.

A Kárpátmedencei Székely-Magyar nemzetőrség megbízásából:

2016 12. 03.