"Ne gyere haza, fiatal!" – válasz Laky Zoltán írására a Heti Válaszból


I.

A "Honey-Beast" zenekar "Maradok" című számából "kimaradt", azaz általam hozzáköltött harmadik versszak:

Marad a műköröm, marad a műfog
És a jóhírnévhez fűződő jog,
Jön a narancs a barackfáról
S a behívó parancs Ukrajnából

Marad a meccs és marad a nívó,
Az eladott labda, megvett bíró,
Marad a mez és marad a bunda,
Magán az érdek, köz a munka

Marad a székely zászló és szlovák rendszám
És a "Made in China"-logó a fejfán,
Marad a templom és marad az oltár:
A román ortodox Battonyánál!

Maradok veszteg és maradok hűtlen
Maradok parlag a virágzó fűben,
Maradok részeg és maradok józan
Maradok basszus a gitártokban!

Mind eladtuk már
Mi elmozdítható
És most jön, ami nem
Koncolható
Így megy ez az én kis falumban.

(Az eredeti szám és annak szövege letölthető: http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/85605/honeybeast/maradok-zeneszoveg.html)

II.

Fülledt nyári délután, családi összejövetel anyáméknál a hűs teraszon, öcsémék hazalátogattak Németországból. A társaság középpontjában egy éves unokahúgom, a család szeme fénye. Bár még szinte szopja az anyatejet a csöppség, ősszel óvodába íratják. Kint Németországban. Óhatatlanul szóba kerül a családi beszélgetés során a kétnyelvűség, mindenki igyekszik kifejteni véleményét. Én azt mondhatom csak, amit egyetemi tanulmányaim folyamán a katedra avatottjainak tolmácsolásában Kosztolányitól és hozzá hasonló tekintélyektől hallottam, hogy bizony aki kétnyelvű közegben nő fel, vagyis két anyanyelve lesz, az egyiket sem fogja tudni igazából. Ez úgy értendő, hogy a hétköznapok szintjén ugyan tökéletesen el fog boldogulni mindkét nyelvvel, de mondjuk azt, hogy "Ötszáz bizony dalolva ment/Lángsírba walesi bárd", már problémásan fogja tudni megérteni. (Igaz, sok iskolapadból kikerülő egynyelvű fiatal is, de ez már az oktatási rendszerünk, valamint az RTL-es valóságshow-s szubkultúra számlájára írható).
Bigott katolikus nagypapám, aki mai napig nem tudja nekem megbocsátani, hogy áttértem református hitre, és amikor csak alkalom adódik rá, hol Kossuth szabadságharca értelmének a vitatásával, hol a lengyel-magyar barátság megkérdőjelezésével, hol Antall József és Orbán Viktor dicsőítésével, hol az általam amúgy semmire sem tartott Jobbik szidalmazásával igyekszik borsot törni az orrom alá, nem hagyja ki az alkalmat ezúttal sem. A kétnyelvűség általam emlegetett hátránya cáfolatának ürügyeként, előhozza az általa sokadszorra emlegetett családi adomáját, miszerint a család egyik őse a dualizmus idejében a Felföldre költözött, és milyen jó volt, hogy a közeg miatt meg kellett tanulnia németül, szlovákul, csehül és ruszinul is. Nagypapám ugyanis tudja jól, hogy elvakult soviniszta vagyok, és nem hagyhatom ki én sem, hogy mindezeknek kellett volna megtanulni magyarul (minthogy akkor nem lett volna Trianon, de ezt már nem tettem hozzá).
Ezt a megjegyzésemet, és általában a véleményemet viszont a kislány édesanyja, vagyis a sógornőm személyes sértésnek vette. Felháborodva oktatott ki az egész társaság előtt arról, hogy én egy idegen nyelvet sem voltam képes elsajátítani, (utalva itt arra, hogy én is diplomamentősök cipőjében járok), és hogy attól hogy valaki külföldön él, vagy születik, és két anyanyelve lesz, idegen nyelvű óvodába, iskolába járatja gyerekét, még igenis lehet jó magyar. Nem akartam előhozni neki Petőfinek "A külföld magyarjaihoz" című versét, mert akkor csak még nagyobb sértés lett volna belőle. Mindenesetre a hangulatot sikerült tönkretenni a veszekedéssel, anyám azóta sem érti, miért nem keresem szívesen a sógornőm társaságát. Nem a saját, hanem egy másik családtag véleményét tolmácsolom azzal, hogy szerinte a sógornőm a család hercegnőjének képzeli magát. Szerintem egyszerűen csak erdélyi felmenőinek vére ütközik ki benne: az erdélyiek imádnak semmiségeken megsértődni. A sógornőm legalább annyit javult az ősökhöz képest, hogy meg tud enyhülni – az erdélyiek viszont nem csak a minél kisebb apróságokon való vérig sértődésből űznek sportot, de a haragot illik még a sírba is magukkal vinniük – akár semmiségekért.

III.

No de rátérve a vita tárgyára, a sógornőm gondolkodása a mi nemzedékünkben nem számít kirívónak. Nemrég diplomázott húgom most költözött ki Londonba állást keresni, mert itthon nem akart anyámékkal egy fedél alatt élni, a fizetéséből pedig egy önálló albérletre sem tellett. Amúgy jobbikos szavazó, de nem azért, mintha olyan nagyon dúlna benne a nemzeti öntudat. Egyszerűen nem akarja, hogy majd ha lesz gyereke, az iskolába menet megkéseljék az utcán a cigányok. Márpedig ők kerülnek többségbe – ez is eggyel több érv számára, hogy áttelepedjen a csatornán túlra – nomeg az, hogy már régóta ott él a féltestvére, akikkel imádják egymást, és szívesen veszi, ha nála lakik, amíg kint felépíti önálló egzisztenciáját. Mellesleg tanúja voltam, egyszer skype-on kibeszélték a problémáikat, a féltestvére akkor vette rá a kiköltözésre, mondván, nyugodtan lakhat nála.
De a kiköltözéshez sem szükséges feltétlenül az, hogy valaki ne találja meg itthon a számítását. Most épp egy nem rosszul menő kisvállalkozót volt szerencsém megismerni, aki családjával nomeg komplett vállalkozásával költözik a szigetországba. Az önkormányzatnál pedig, ahol nemrég közmunkát végeztem, egy ott dolgozó fiatal pár készült ki Angliába. A lány csoportvezető, nettó 180-200 ezres fizetéssel. Igaz, hogy a férfi csak egy diplomával rendelkező egyszerű hivatali ügyintéző, a kedves papája viszont a Nemzetpolitikai Államtitkárságon tölt be igen magas vezető pozíciót. A mélyen tisztelt "nemzetpolitikusok" elgondolkozhatnának, ha saját gyerekeik is már kiröpülnek. A slusszpoén, hogy a lány Fidelitas-tag volt, mielőtt betöltötte pozícióját, állítólag csoportvezetői állását is ennek köszönhetően szerezte. Tehát ezek szerint a kivándorlási hajlam a fiatalok jól befutott Fidesz-szavazó részét is elérte. Mondanom se kell, hogy a szóban forgó párt elsősorban a fiú volt baráti társaságágának Londonba költözött része ösztönözte a kiköltözésre. A kiköltözöttek újabb egyre több kiköltözőt vonzzanak, a kivándorlás exponenciálisan nő, immár nem pusztán a kilátástalanság, hanem szimolán karrierizmus okán is.

IV.

Fiataljaink már nem Magyarországnak, hanem az Európai Uniónak az állampolgárai, és sógornőmhöz hasonlóan fel vannak háborodva, ha pl. egyetemi szerződésekkel "röghöz akarják őket kötni". Számukra Bécsbe, Berlinbe, Londonba áttelepedni semmivel sem különbözik attól, mintha valaki mondjuk Nyíregyházáról felköltözik a fővárosba. Hogyha fiatalok között eldobnánk egy követ, nagy valószínűséggel egy kivándorlásra készülő, vagy azon erősen gondolkodót tizen-, huszon-, harmincévest találnánk el, annyira hétköznapivá vált a tragikus tendencia.
Hogy mennyire, azt jól illusztrálja egy újabb példa a környezetemből. Azon felbuzdúlva, hogy David Cameron miniszterelnök tavaly meg idén többször fölvetette, hogy az EU-nak, vagy a brit kormánynak korlátozni kellene a kelet-európaiak munkavállalását, egy élelmes és opportunista ismerősöm fejében megfogant, (a szomorú, hogy nemzeti létére), ha ez bekövetkezik, létrehoz egy házasságközvetítő irodát kifejezetten azzal a céllal, hogy Angliába kivándorolni szándékozó fiatalok számára jó pénzért kész álláslehetőséggel egybekötött érdekházasságot közvetítene már kivándorolt fiatalokkal. Hiszen családegyesítés esetén már nehezen lehetne érvényesíteni a beharangozott brit korlátozó intézkedéseket. Elképzelései szerint a kuncsaftnak nem is kellett volna egyből fizetnie, kinti fizetéséből törlesztett volna az ügynökség számára, amiből természetesen a házas fél is részesedést kaphatna. Az élelmes barátom előre bele is fogott a szervezésbe, hogy az esetleges brit intézkedések bevezetésekor már minden gördülékenyen fusson. Még cinikusan találó nevet is adott volna ügynökségének: "No had lám Uram, mire megyünk ketten!".
De terveit az húzta keresztül, hogy londoni ismerősei némi utánajárást követően megüzenték: jobb ha letesz tervéről, mert megütheti a bokáját. No nem egy hazafias terrorszervezet akciója miatt. Hanem mert a kinti magyarok körében már nemhogy külön maffiák készülődtek fel erre az érdekházasság-közvetítési iparágra, de fel is osztották maguk között a leendő itthoni piacot. Hiába, bármily megállíthatatlanul is rohanunk a herderi jóslat beteljesedésének szakadéka felé, ha egyéni érdekérvényesítésről, a végóráit élő Haza utolsó tartalékainak kiárusításában jeleskedő találékonyságról, a haldokló Nemzet testén való dögkeselyűsködésről van szó, akkor a magyarnál nem lehet korábban kelni.

V.

Most, hogy megindult a menekültcunami, a kerítésépítés egy politológus megfogalmazása szerint a kormány leghatékonyabb óriásplakátja. Hogy kerítésfunkciójában is olyan hatékony-e, az már erősen kérdéses. Akit nem vakított el a kormánypropaganda narancsos köde, ránézett a térképre, és előre kiszámíthatta, ha felépül a műszaki határzár a szerb demarkációs-vonalon, akkor Horvátországon keresztül fognak átjönni, s már most borítékolható, ha ott is felépül, akkor meg Románián. És az is kiszámítható, ha a szerb demarkációs-vonalon a teljes műszaki határzár felépítése – a csókosok kihagyhatatlansága okán – két és fél hónapot vett igénybe, akkor a nagyjából kétszer olyan hosszú horvát demarkációs vonalon kb. öt hónapot fog, a román demarkációs-vonalon pedig még ennél is többet. És mire kész lesz, addigra talán pont annyi migráns lép be a nagy schengeni birodalom területére, amennyit az amerikai-izraeli háttérhatalom eltervezett. És mert velünk ellentétben sem a németeknél, sem az osztrák sógoroknál a kerítésépítés nem csókoskérdés lesz, hanem poroszos alapossággal hamar felhúzzák, nem tudni, a migránscunami hány százaléka fog nálunk rekedni – örökre! Mindezzel együtt változatlanul fenntartom, hogy a maradék Magyarországra is a legnagyobb fenyegetést az osztrák, valamint a Jobbik által is hétpártilag agyonhallgatott tót és román betelepedés és etnikai térnyerés jelenti.
Mindenesetre a menekültcunami oly jól jött a kormánynak, hogy nem csupán jónéhány népszerűtlen intézkedést jelenthetett be, mint pl. rezsinövelést, de sajtójuk egynémelyike is feszegetni mer kényelmetlenebb témákat. A Heti válasz egy korább száma például Csonka-Magyarország várható etnikai térképét rajzolta meg, az említett tót, osztrák és román etnikai térnyerésekkel. (Mélyen elhallgatva azt a körülményt, hogy a magyar állampolgársági törvény értelmében, ha két nem magyar állampolgárnak a gyereke (Csonka-)Magyarországon születik, a gyerek automatikusan megkapja a magyar állampolgárságot; ez a Lieberland nevű bohócállamba illő öngyilkos törvény a menekültcunaminál is súlyosabb katasztrófává teszi a tót, osztrák és román betelepüléseket). A jelen cikk írásakor pedig a legutóbbi, azaz szeptember 24-i számában "Ne gyere haza, fiatal!" címmel közölt írást a kormány "Gyere haza" programjának "mérsékelt sikeréről", magyarán a totális bukásáról. De ez a Laky Zoltán neve alatt futó írás eszmefuttatása szerint egyáltalán nem is baj, hiszen a kivándorlás nem jelent nemzethalált. Azt ugyan elismeri, hogy a kivándorlók kétharmada diplomás, átlagéletkoruk 40 év alatti, még azt is, hogy ez a termékenységi ráta "elé gátat vet" (magyarán tragikusan bekorlátozza), de mindez mit sem számít. Az általa legmegalapozottnak vett (érsd: kormány közeli megrendelésre megfelelően kozmetikázott) "SEEMIG-kutatásra" hivatkozva szerinte a kivándorlók száma nem éri el a "közbeszédben meghonosodott" félmilliót, pusztán 300 ezret – 1990 óta.
Ezzel szemben a KSH a legutóbbi népszámlálásnál épp azért vezette be a nem kötelező nemzetiségbevallást, hogy elrejtsék a közvélemény elől a külföldre vándoroltak kapitális másfél-milliós tömegét (amelyből mintegy 800 ezer él csak Londonban). Nálunk az eddigi tendencia szerint, bármily lepusztult is legyen a nemzettudat, még a cigányok zöme is magyarnak vallotta magát a népszámlálásokon, egyszerűen ettől többnek érzik magukat. Az a cirka másfél millió magyar állampolgár nem az identitását rejtegette, hanem meg sem lett kérdezve, lévén, hogy Londonban, Bécsben, Kölnben, Münchenben stb. él. Csak ezt baromi ciki lett volna bevallani. Azt, hogy nem omlott össze a magyar államháztartás és ezzel együtt a szociális ellátórendszer, az a megszállt országrészekből, elsősorban Erdélyből idénymunkára, vagy véglegesen idejött magyaroknak köszönhető (ez megerősíti azon feltételezésünket is, hogy a román népszámlálás milliós nagyságrendű magyart tagad el, mert a hivatalos román népszámlálásból kiindulva az erdélyi magyarság aktív rétege gyakorlatilag teljesen eltűnne).
De Laky Zoltán szerint nem is kell a hazatérést semmilyen módon erőltetni, nembaj, hogy közben a tótok, sógorok és oláhok még ezt a maradék országot is bekebelezik, mert az a fontos, hogy a kivándoroltak minél több pénzt jutassanak vissza Magyarországra. Igaz, hogy maga a cikkíró említi, hogy az eddigi kivándorlók által hazaküldött – egyébként nem csekély mennyiségű – pénz szinte 99%-ig itthonmaradott hozzátartozóknak juttatott apanázs, vagyis nem gazdasági, vagy közösségi célokra lett fordítva, de a cikkíró izraeli, ír és mexikói példák ábrázolásával vizsgálja, miként lenne lehetséges a kivándoroltak pénzét Magyarország támogatására fordítani. A cikkíró abban reménykedik, ha majd olyan viszonyok lesznek Magyarországon, mint Nyugat-Európában, akkor mindenféle program nélkül hazajönnek majd. Ezzel az egyetlen aprócska probléma csak annyi, hogy a nyugat-európai életszínvonalat legoptimistább becslések szerint is csak 40 50 év múlva érhetjük utol.
Bár a Heti válasz a Simicska-birodalom része, a cikkíró gondolatmenete fideszes forrásaink szerint igen közel áll a Fidesz vezérkarának, és személy szerint Orbán Viktor elképzeléseihez. A miniszterelnök realistán felméri, hogy a mészároslőrincek, lázárjánosok, csányisándorok, demjánsándorok uralta világban az aktívkorú fiatalság számára nem sok babér terem, és nem tudni, Simicskával nem kényszerül-e kibékülni a választások előtt. Az elégedetlen és amúgy is főként jobbikos hajlamosságú fiatalság menjen csak ki nyugatra, ott tollasodjanak meg, a magyar úgy is kreatív, ne a magyar ugaron, hanem az egyetemek, katedrálisok és tőzsdék szabad világában kamatoztassák tudásukat. És majd 20-25 év múlva már mint magyar befektetők térnek vissza, felvirágoztatva a ma még csak a Fidesz szlogenvilágában létező "polgári Magyarországot", és egyben egy nemzetközi magyar lobbirendszert is kiépítve, amit ez a hazatérő új magyar polgárság természetesen Magyarország javára kamatoztatna. (Addig a Fidesz meg kellően összelopkodja magát a magyar ugarból). Fidesz közeli forrásunk azt is tudni véli, hogy a miniszterelnök rózsaszínű tündérálmait a valóban sikerességükről legendás ír és lengyel emigrációk történetére alapozza, melyek nemcsak felvirágoztatták, de a 20. század elején fel is szabadították hazájukat. Ám fel kell tenni a kérdést, hogy van-e valóságalapja összevetni a magyar emigrációt, pláne a most kivándorolt fiatalokat az ír és lengyel sorstársaikkal?

VI.

Sokáig őriztem a polcomon egy könyvet, mígnem egyszer óvatlanul kölcsönadtam, csak elfelejtettem kinek. A címe: "A fehér sas országa", 1938-ban adták ki, Lengyelországról szólt. A magyar nyelvű kötet határán volt a turisztikai célú ismertetőnek és az országpropagandának. A könyv egyik fejezete a már akkor is többmilliós nagyságrendű lengyel emigrációt mutatta be, mely elsősorban Amerikában élt. Az amerikai lengyelségnek nemhogy lengyel templomaik, óvodáik, iskoláik és könyvtáraik, de külön lengyel bankjaik, egyetemeik, színházaik, sőt mozihálózataik voltak, ahol kizárólag hazai és amerikai(!) lengyel filmeket vetítettek. Érthető? Az amerikai lengyel emigrációnak saját filmipara volt, amelynek alkotásaiból a hazai filmekkel együtt külön mozihálózatot lehetett ellátni! És nehogy valaki azt mondja, hogy mindez a zsidóknak köszönhető: Lengyelországot e könyv megjelenésekor, és utána még egy évig megnemtámadási egyezmény fűzi a náci Németországhoz!
Nos, most előre bocsátom, hogy látszólag nagyon sértő leszek az újság olvasótáborának tetemes részét kitevő emigrációval szemben, de ígérem, a következő VI. számú gondolatmenetétől kezdve ezeket a sértéseket fel fogom oldani. Szóval anélkül, hogy az újság olvasótáborából bárkit meg kívánnák sérteni, had tegyem fel a kérdést: ezekhez a grandiózus eredményekhez képest hol volt a mindenkori magyar emigráció? Nekünk nemhogy filmiparunk, de egyetemeink, színházain sem voltak! Mert a tudományban és a kutatásokban természetesen élen jártunk, szinte megszámlálhatatlan feltalálót és tudóst adtunk az emigráción keresztül is a világnak. De mit tudott adni az emigráció saját magának, saját Nemzetének és Hazájának?
Wass Alberten és Badinyi Jós Feri bácsin kívül kitermeltük a zsidószabadkőműves világösszeesküvést elméleti szinten nagyszerűen leleplező hungarista emigráció önmagával való acsarkodását, amely acsarkodás révén a tagok még talán egymásra is sokkal veszélyesebbek voltak, mint az egyébként köszöni szépen, magát változatlanul remekül érző zsidószabadkőműves világösszeesküvésre. Ezen felül maradt még a muskátli az ablakban, az üresedő templomocskáink és iskolácskáink, az ilyen-olyan kultúrestek, ahová a lelkes nullszériások mellett a nyelvet már csak törve, csángósan beszélő második generáció még csak el-el támolygott, a nyelvét és identitását vesztett harmadik már csak mutatóba, a negyedik pedig egyáltalán nem jelent meg. De ha a kuruc-kortól kezdve végignézünk a magyar emigrációk során, még az összes közül talán a legaktívabbnak tartható Kossuth-emigráció sem tudott komoly eredményeket felmutatni.
Vajon tényleg mit tudtak az írek és lengyelek, amiket mi nem? Ha most eltekintünk a legújabb, korcs londonos-generációtól, nem gondolom, hogy a korábbi 849-es, 945-ös és 956-os emigrációk kevésbé lettek volna hazafiasak, mint az írek vagy a lengyelek. De azt sem gondolom, hogy emigráns politikusaik lettek volna ügyesebbek, mint a mi mozgalmáraink. Általában ilyenkor kórusban érkezik a berögzött válasz: "Az írek és a lengyelek összetartóbbak!" Hát akkor ha valaki megnézi az Arthur Griffin életéről szóló filmet, akkor az nem éppen az ír politikai vezetők összetartásáról szólt, és erre Griffin tragikus vége az írek keserű bizonysága. A lengyelek pedig széthúzásban verhetetlenek, többek között Lengyelország háromszori felosztása is a lengyel nemesség széthúzásának köszönhető. De elég csak a magyar történelem lengyel vonatkozásairt felidézni, és eszünkbe juthat 48-ból Ksawery Kolodziejski Bem apó elleni (hála a magyarok Istenének, szerencsére sikertelen) merénylete. Ha belegondolunk, bármennyire híresek vagyunk mi is a széthúzásunkról, a magyar történelem – ez utóbbi lengyel esetet leszámítva – nem igazán produkált olyat, hogy igaz hazafi egy másik igaz hazafira fegyvert fogott volna. Ha a magyar történelemben elő is fordultak politikai gyilkosságok, vagy az elkövető nem, vagy az áldozat nem, vagy egyikük sem képviselt magyar érdekeket.

VII.

Tehát az írek és a lengyelek nem voltak sem összetartóbbak, sem ügyesebbek, sem hazafiasabbak nálunk. De akkor vajon mégis mitől voltak sikeresebb emigránsok nálunk, a magyarral ellentétben az ír és a lengyel emigráció miért tudott családi közösségként viselkedni? A kérdés régóta foglalkoztatott, és a választ olyan helyen kaptam meg, ahol a legkevésbé számítottam rá: a lengyel nyelvtanfolyamon. Most egy példa erejéig látszólag le kell térjek az eredeti témától, de ígérem, rövidesen visszakanyarodunk.
Az országban egyetlen helyen lehet csoportos tanfolyam keretében lengyelül tanulni: a Lengyel Intézetben. Egy időben ide jártam nyelvtanfolyamra (hozzáteszem, anyagi okok miatt még az alapoknál elakadtam, tehát lengyel nyelvtudást senki ne kérjen számon rajtam. De ha lehet, ezt is folytatom). A kezdő csoportokba nemcsak kezdők járnak, hanem olyanok is, akik valamikor profi módon beszéltek lengyelül, de már elfelejtettek, és fel akarják eleveníteni tudásukat (Ez különben egyáltalán nem vált a tényleges kezdők javára, mert az elvárások ezek felelevenített tudásához igazodott). Az ilyen retró-tanulók közt ismerkedtem össze egy idősebb úrral, aki volt felesége révén került kapcsolatba a lengyel nyelvvel és kultúrával, és több évig kint élt Lengyelországban, akkor szinte anyanyelvi szinten beszélt. Elmesélte, hogy úgy a kilencvenes évek elején egy katolikus zarándoklat keretében felügyelőként vett részt egy lengyelországi czestochowa-i vallásos gyermek és ifjúsági táborban.
A tábornak volt egy naponta megjelenő újságja, amibe a tábor szervezői és résztvevői írogattak. A szervezők ezt az úriembert is felkérték, hogy írjon bele valamit. Gondolkozott, hogy miről írhatna, minthogy ő amolyan műkedvelő amatőr magyar őstörténész is volt, támadt egy ötlete: összehasonlította Csíksomlyót és Czestochowát. Leírta, hogy a magyaroknál, és a székelyeknél a Boldogasszony-kultusz visszavezethető a pogány Napbaöltözött Babba Mária kultuszára, ami I. István Máriának való országfelajánlásával átlényegült Szűz-Anya kultusszá, s hogy így a magyar Szűz-Anya kultusz sokkal régebbi, mint ahogy azt hivatalosan a római világegyház bevezette, sőt, annak bevezetése épp a magyaroknak tett diplomáciai gesztus volt. S bár annak tudatában, hogy a csíksomlyói és czestochowai kegyhelyek nagyjából egyidősek, s tudjuk, hogy ez utóbbit is a magyar pálosok hozták létre, a magyarokon kívül csak a lengyeleknél mutatható ki a Szűz-anya kultusz a hivatalos egyházi kultusz bevezetése előtt. S ez alapján feltette a kérdést az írása végén, hogy a lengyel-magyar barátság nem-e épp arra vezethető vissza, hogy a kereszténység felvétele előtt mindkét nép ugyanazt a Babba Máriát imádta-e.

VIII.

Szegény barátom, mint mesélte, meg volt győződve róla, hogy ezzel emelni fogja a zömében lengyel táborlakók nemzeti öntudatát, és jó szolgálatot tesz a lengyel-magyar barátságnak. Az első meglepetés akkor érte, amikor a szerkesztőktől visszahallotta, a tábori plébános felháborodott, miként engedhették át ezt a "förmedvényt". A pap személyesen is behívta, és magából kivetkőzve, nyomdafestéket nem tűrően oktatta ki őt, hogy ezzel az írásával bizony belegázolt a lengyel becsületbe, mert állításaival megkérdőjelezte a kereszténység felvételének, és ezzel a lengyel államalapításnak is a történelmi jelentőségét, s ráadásul mindezt idegenként, egy baráti nemzet tagjaként tette. Barátunk még csak elintézte egy legyintéssel, elvégre a pap mellesleg jezsuita is volt, s hát ők a szabadkőművesekhez hasonlóan sosem arról voltak híresek, hogy egyébként hatalmas tudásukat közkinccsé tegyék. Hát bizonyosan most is gondosan őrködnek afelett, hogy a szegény nép "fejét ne zavarják" meg világképükbe nem illő "holmi sületlenségekkel".
Ám az igaz hidegzuhany akkor érte, amikor a következő étkezésnél a lengyel táborlakók tüntetőleg nem voltak hajlandóak egy asztalhoz ülni vele, és nemhogy nem álltak vele szóba, de kézfogását sem fogadták. Mikor már úgy egy napja nézte őt levegőnek mindenki, kiközösítettségét kezdte kellemetlenül érezni. Erőt vett magán, és odament az egyik táborlakóhoz, s megkérte, ugyan már magyarázza el, miért volt bántó az újságban közzétett írása. A lengyel ránézett, és megkérdezte: "Te mit szólnál hozzá, ha valaki azt mondaná, nem is az anyád szült tégedet?" És elmagyarázta neki ugyanazt, amit a pap, hogy a lengyel államalapítás, és a kereszténység felvétele milyen hatalmas jelentőségű történelmi tett volt, és a Szűz Anya kultusz pogány gyökereinek feszegetésével ezt kisebbítette. Ekkor értette meg, hogy a lengyel történelmi emlékezet számára az államalapítás előtti időkben való turkálás épp akkora tapintatlanság, mintha nekünk mondjuk valaki azt merné állítani, hogy a Nemzeti dal nem is Petőfi szerzeménye.
Végül az ismerősöm írt az újságba egy apologizáló írást, melyben bocsánatot kért, elmagyarázta, hogy esze ágában sem volt a lengyel államalapítás és kereszténység-felvétel jelentőségét kisebbíteni, és hogy ő a cikk megírásakor saját nemzetéből indult ki. Leírta, hogy nálunk a pogány gyökerek éppen büszkeségre adnak okot, István "államalapítása" és a kereszténység felvétele viszont nem egyértelműen pozitív a történelmi emlékezet számára, mert a függetlenség csorbulásának, és közvetve annak elvesztésének a képzete társul hozzá. A cikkbe illusztrálásképpen még "szerény nyelvtudásával" le is fordította az "István a király rockopera" dalszövegét: "Nem kell olyan Isten,/Aki mindent megbocsát!/Nem kell olyan Isten,/Ki megöli egy Fiát!/Nem kell olyan Isten,/Aki nem tud magyarul,/Szabad magyaroknak/Nem kell ilyen Úr!/Nem kell olyan Isten,/Ki előtt bűnös, aki él,/Nem kell olyan Isten,/Ki csak szenvedést ígér!/Nem kell olyan Isten,/Aki nem tud magyarul,/Szabad magyaroknak/Nem kell ilyen úr!"

IX.

Bármennyire is szimpatikusak és szeretjük az íreket, és bármennyire is éljen a lengyel-magyar barátság, és bármennyire is példamutató mindkét nép hazaszeretete, és irigylésre méltóak sikereik, be kell ismerni: sem az íreknek, sem a lengyeleknek nincs őstörténetük. Nincs az emberiséggel egyidős nyelvük és kultúrájuk. Sem az íreknek, sem a lengyeleknek nem volt Nimródjuk, Atillájuk, aki a világ legelső és legnagyobb világbirodalma élén katonailag, politikailag és morálisan is porig alázta a korabeli Európa és kereszténység vezetőjeként is az erkölcsi fertőben fetrengő Rómát. Sem az íreknek, sem a lengyeleknek nem volt Árpáduk, aki nyugati minta átvétele nélkül erős törzsi államot szervezett volna, nem kerül elő régészeti leletek áradata, melyek azt bizonyítanák, hogy már a római hit felvétele előtt is keresztények lettek volna. Az írek és a lengyelek történeti emlékezetében nem őrződött meg felnégyelt Koppány (most ne firtassuk, hogy ennek a legendának mekkora a történelmi hitele), és náluk nem volt szükség Pázmány Péterre sem, akinek germán szuronyok élén, idegen megszállók zsoldjában kellett volna visszahódítania a népet az "egyetlen üdvözítő hitre".
Ha a magyar identitásból eltávolítanánk a katolicizmust, akkor az a katolicizmus nélkül is kerek egészet alkotna, mind történelmi, mind kulturális szempontból. Ez bizony sem az írek, sem a lengyelek esetében nem mondható el. Az íreknek és a lengyeleknek tényleg csak "Szent Gellértjük" és "Szent Istvánuk" volt, Szent Patrik és I. Mieszko személyében. Számukra az időszámítás tényleg csak a római hit felvételével, és nyugati mintájú államalapítással kezdődik, ők a katolikus hit nélkül nem volnának írek és nem volnának lengyelek. Az ő nemzeti mivoltuk szimbiózisban él a katolikus hittel.
És ezt a katolikus egyház is pontosan tudja, és ez az ír és lengyel emigráció sikerének is a titka: a katolikus egyház az emigráns ír és lengyel közösségek családi tűzhelyeként funkcionált. A katolikus világegyház számontartott minden ír és lengyel közösséget, minden erejével ösztönözte és segítette templom- és iskolahálózatuk, kulturális életük kiépítését, a gyóntatószékben az ír és lengyel kereskedőktől és üzletemberektől megkérdezték, hogy miben segítették saját közösségüket – azok meg, lelki üdvük érdekében bőkezűen támogatták a nemzeti ügyeket. És a katolikus világlobbi százszázalékig odaállt idegenbe szakadt fiai mellé, hogy legyen ír és lengyel világlobbi, s hogy kivívják függetlenségüket a protestáns és ortodox (azaz nem katolikus) idegen elnyomás alól.
Az íreknek és a lengyeleknek a katolikus egyház édesszülője. Velünk, magyarokkal, hiába vagyunk statisztikailag többségiben katolikusok, mostohaszülőként bánt, bánik ma is, és fog is bánni, amíg létezünk. Ezt jól mutatja: a lengyel Carol Wojtilát pápává választották, a magyar Mindszenty és Márton Áron belső egyházi száműzetésben fejezte be életét. Nálunk a Habsburg-elnyomás ellenére sem sikerült tökéletesen véghezvinni az ellenreformációt, nemzetünk harmada protestáns maradt. Mi olyan kényszerkatolikusok vagyunk, és az igazi magyarok és a katolikus egyház mindig is – és teljes joggal – gyanakvással tekintettek egymásra: a katolikus egyház pogány rebellis magyarkodókat látott a hazafiakban, akik viszont az idegen, németesítő uralmat a katolikus egyházban. Az írek és lengyelek Szent Patrik és I. Mieszko hű népe maradtak, viszont mi, keményvonalas igazi vadmagyarok, mindig sokkal inkább voltunk Nimród, Atilla, Árpád, Koppány és Kossuth népe, semmint Szent Istváné, Szent Gellérté vagy Pázmányé. És ezért mi magyarok nem vagyunk annyira fontosak a katolikus egyháznak. Még annyira sem, hogy az ortodox szerb és román uralom alatt is a katolikus egyház inkább fogja a nem katolikus elnyomók, mintsem elnyomott katolikus híveik pártját.
A katolikus egyháznak nem volt fontos, hogy családi közösségként fennmaradjunk és gyarapodjunk, hogy az írhez és lengyelhez hasonlóan kibekkelje a magyar világlobbit is; nem fogta meg az emigráns (és idegen megszállás alatt sínylődő) magyar gyerekek kezét, hogy gyertek, járjatok magyar templomba, magyar iskolába, keressetek magyar feleséget, hogy a ti gyerekeitek is magyar szót halljanak otthon. Így aztán érthető, hogy a magyar emigráció elkallódott. A kommunizmus alatt a lengyel katolikus egyház ellenállásra buzdította népet, nálunk viszont elengedte hívei kezét. Az emigrációban és az elszakított területeken a katolikus egyház az asszimilációba, a Csonka-Hazában pedig az ateista nihilbe taszította az újabb nemzedékeket. A magyar fiatalságnak a londonosokat is jellemző anyagias nihilje épp a katolikus egyház magyarság iránti közönyére vezethető vissza.

X.

Nos, tehát megállapíthatjuk, hogy az ír és lengyel emigrációk csak azért lehettek és azért lehetnek összetartóak ma is, mert jól felfogott stratégiai érdekénél fogva összetartja őket a katolikus egyház közösségszervező ereje. Nekünk magyaroknak a katolikus egyház nélkül, sőt lehet, annak ellenében kell megtermetenünk a saját családi közösségünket, és ez sokkalta nehezebb, és sokkal több időt, erőt és munkát vesz igénybe – ez egyszerűen egy, a gondviselés által ránkrakott plussz tehertétel, amivel tisztában kell lennünk. Ha a 849-es, 945-ös és 956-os, hazafiasan motivált emigrációk elsorvadtak, akkor a mostani, opportunista, és nihilista londonos emigráció nagy része, amelyiket az anyanyelven kívül jóformán semmi nem fűz ehhez a nemzethez, közép távon egész biztosan elveszett a magyarság számára. Hiába az internet, a kapcsolattartás, a kint született nemzedékeknek már sem a magyar nyelv, sem a nagyszülők nem lesznek fontosak, ők egyszerűen érvényesülni akarnak, és ezért még vezetéknevüket is angolosítani fogják, és angollal fognak házasságra lépni. És ha befektetőként visszatérnek, ugyanolyan kizsákmányoló kapitalistaként fognak viselkedni, mint a multinacionális cégek, és egy fillért nem fognak letenni a magyarság asztalára.
Úgyhogy kár is álmodozni arról, hogy a londonosok majd segítik a magyarságot, vagy egy napon majd visszatérnek. De egyvalamit egyértelműen elárulnak a Heti Válasz által leírt rózsaszín képzelgések: Magyarország miniszterelnökének gőze nincs a magyar rögvalóságról. Ő egy rózsaszínű álomvilágban él. Egy vak kormányos van kinevezve hajóskapitánynak, aki helyett saját pecsenyéjüket sütögető, rafinált alkapitányok, a lázárjánosok, rogánantalok, a mészároslőrincek, vargamihályok, járaizsigmondok, andyvajnák, demján- és csányisándorok irányítják a hajót – és nem az általunk várt szebb jövő felé!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Dühös románszakértője

(2015 10. 15.)