Szerettem volna… (Göncz halálára)


Kenetteljesen terült szét a hétpárti sajtón a hír, "mindannyiunk szeretett Árpi bácsija" eltávozott – no nem valószínű, sőt biztosan nem az örök szittya vadászmezőkre. Hogy mennyire mindannyiunké, azon már lehetne vitatkozni – a régi generációk nagy többsége, akiknél még a közvélemény-kutatások népszerűségi listáit vezette, már aligha emlékszik rá, lévén, hogy az egyszerű átlagpolgár politikai memóriája igen rövid távra szól, (épp ugyanezért lehetett a ballib oldalt is háromszor visszaszavaztatni a hatalomba). A szokásos polkorrekt részvétnyilvánításokba és semmitmondó méltatásokba "üde" színfoltként csak a Jobbik részvétnyilvánítása okozhatott némi meglepetést – ami egyébként már számomra egyáltalán nem is volt meglepő.
Az 1922-ben polgári családban született Göncz életútjában 1944-ig semmi rendkívülit nem találunk – 1944 elején jogi diplomát szerzett, az egyetem mellett az Országos Földhitel Intézetben dolgozott tanácsadóként. Zsidó származását valószínűleg azért nem emelik ki felkent méltatói, mert ugye a német megszállás előestéjén diplomát szerző, és tanulmányai mellett egy állami intézményben munkát kapó zsidó története semmiképpen sem fér össze a "náci" és "zsidóüldöző Horthy-rezsim" rémképével. (De elég volt csak rátekinteni, s portréja alapján is sejteni lehetett róla, hogy Obrusánszky Borbála nemigen talált volna hátán hun-foltot). Fellelhető életrajzaiban is rendre azt állítják, hogy "Németországba vezényelt katonai alakulatától megszökött", amely katonai alakulat valójában munkaszolgálatos alakulat volt. Mielőtt 1945 elején csatlakozott volna a 48-as nagy hazafi, Táncsics Mihály nevét bitorló „antifasiszta” zászlóaljhoz, az ország különböző részein bújtatták jobblelkű emberek. Köztük volt a korábbi erdélyi Rongyos Gárda érmihályfalvi csoportjának vezetője, Sass Kálmán református lelkész (mondanom se kell, ez a momentum szintén nem lelhető fel egyetlen életrajzban, vagy méltatásban sem; egyébként Sass Kálmánt 56 után a román hatóságok korábbi harcostársa, Francia Kiss Mihály sorsára juttatták: koncepciós perben elítélték, és felakasztották).
A negyvenes évek végétől az FKgP egyik vezető embereként kegyvesztett lett a kommunistáknál, de ne feledjük, igaz csak 57-ig, ugyanez kijárt Jászi Oszkárnak, Károlyi Mihálynak, sőt, poszthumusz Kun Bélának is. 1957-ben a Bibó per keretében életfogytiglani börtönre ítélték. Börtönévei alapján ragadt rá 56-os elítélttársaitól ama bizonyos ellenszenves állatról kapott beceneve, mint aki volt harcostársairól súgott – hogy igaz-e vagy sem, abba a kegyelet és az ellenőrizhetetlenség okán nem megyek bele, hiszen halottról csak igazat vagy semmit! Mindenesetre elgondolkodtató, hogy nem sok politikai elítéltnek tették lehetővé, hogy a börtönben angolul tanuljon, pláne hogy műveket fordítson. A J. J. R. Toelkintól lefordított "Gyűrűk ura" trilógia egyébként szerintem életpályája csúcspontjának tekinthető, és ez a megállapítás részemről cseppet sem számít hízelgőnek. De arról sem tudunk, hogy mondjuk Wittner Mária a börtönből való szabadulást követően a Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézethez hasonló kaliberű állami vállalatnál fordítói állást kapott volna, vagy "szabadfoglalkozású íróként" kereshette volna keserű kenyerét: ő még egy egyszerű gépjármű-jogosítvány megszerzéséről sem álmodhatott. Ennek fényében Göncz 63 utáni pályafutásából megállapíthatjuk, hogy 56-os létére nem bánt vele mostohán a rendszer, és ezt bizony ki kellett érdemelnie valamivel.
És valószínűleg az sem véletlen, hogy ama bizonyos megterített kerekasztalnál sem Pongrácz, vagy Wittner, hanem Göncz ült, és hármójuk közül ő lett beválasztva az első "szabad" parlamentbe, természetesen mint a kápós SZDSZ egyik alapítójaként. Miután ennek a pártnak a kezdeményezésére az úgynevezett "4 igenes népszavazáson" – ügyesen becsomagolva – eldöntötték, hogy az államfőt nem a nép, hanem a parlament válassza, Antallnak saját pártja megkérdezése nélkül az újkápósokkal kötött egyik sötét alku eredményeként ő lett az "első szabadon választott államfő", Horn-éra alatti újraválasztása okán a kilencvenes évek "mindenki Árpi bácsija". (Szerencséjére "Árpi bátyánkat" ádámcsutkával és nem havibajjal ajándékozta meg a Teremtő, mert ugyebár mondjuk a "mindenki Gizi nénije" elég félreérthetően hatott volna – de talán majd a tót szeparatista kormány nem véletlenül asszociálja külügyér-lányát "kócos asszonynak"). Az MDF-es többségű parlament még azt a szívességet is megtette neki, hogy megszavazta az általa beterjesztett törvényjavaslatot a taxisblokád résztvevőinek büntethetetlenségéről.
Göncz nem bizonyult hálásnak Antall kegyes gesztusaiért – államfőként ő akadályozta meg, hogy az állami sajtónak a pártállamból megörökölt, feltétlenül "pártatlan" és "feltétlenül tárgyilagos" vezetőit és megmondóembereit a kormány más, ugyanannyira, csak épp saját irányában "pártatlanokra" és "feltétlenül tárgyilagosakra" cserélje. Emellett számos kulcsfontosságú törvényjavaslatot, köztük a kommunista bűnösök elszámoltatását célú igazságtételi törvényt ő küldte a jogi és szellemi utódja, Sólyom László által vezetett alkotmánybíróságra, amely rendre elkaszálta azokat. A jobboldali véleményformálás pártos elnököt látott benne, ami vitán felül meg is felel a valóságnak. Ám pártossága legfeljebb csak ellenszenvesebbé tette azoknál, mint akikkel szemben pártoskodott, de végignézve az elmúlt 25 évet, kártékonyság terén alig tudta felülmúlni őket. A pufajkás Horn Gyulát "alternatíva nélküli" kormányfőnek titulálta, és mindig megvédte őt, igaz, volt saját pártjával szemben is a koalíciós viták során. Ekkor már nem látta szükségét a sarkalatos törvények alkotmánybírósági kontrolljának. Legsúlyosabb döntése a Bokros-csomag aláírása volt már a Horn-kormány idején. Had mondjak még el egy apróságot, ami „színesíti” Göncz eszmei világának palettáját. A kilencvenes évek elején nagy nyilvánosság előtt tiszteletét tette Göncznél egy nagyon magasrangú nemzetközi szabadkőműves vezető. Ő aztán a Magyar Nemzetnek interjút is adott, amiben nem átallott kijelenteni, hogy az ő céljuk "judeo-oligarchikus társadalmak" építése. No komment!
De a legsokatmondóbb eset vele kapcsolatban nem (elsősorban) az ő számlájára írható, de mégis hozzá kötődik, ami leginkább szimbóluma lehetne a rendszer(nem)váltás erkölcsi-közéleti kloakájának: ez az október 23-i kifütyülése 1992-ben. No nem a kifütyülés önmagában, hanem annak utóélete. A nemzeti oldal, és így az újságolvasók emlékezetében is nyilván a balliberális sajtó ferdítései és hazugságai maradtak meg. Pedig valójában az egy összparlamenti ferdítés és hazugságsorozat volt. A ferdítés nyitányát nem is a ballib közmédia, hanem maga a szervező kormánypárt kezdte. Ugyanis a hazafias fiatalok nem csupán Gönczöt, hanem Antallt is ki akarták fütyülni, jogosan, hiszen mindkettejüknek egyformán kijárt volna. Csak épp a szervezők Göncz kifütyülését hagyták, (megbosszulva a médiával kapcsolatos huzavonát) míg Antall beszéde előtt a fütyülőket rendőrökkel elvezettették a szervezők. Sőt, a hazafias fiatalok ezután az Operához kívántak volna vonulni, az ott felszólaló Borosst fütyülni, ám a rendőrök oda sem engedték őket.
Ezzel viszont a kormány a ballib médiának tett szívességet, amelyik úgy tálalta a cirkuszt, mintha a kifütyülés kifejezetten Gönczre lett volna kihegyezve, a hazafias fiatalokat pedig a kormány szimpatizánsaiként állították be, ami óriási hazugság volt. A sértett Göncz pedig egy olasz lapnak, a La Stampának adott interjújában államfőként gyalázhatta a külföld előtt saját Hazáját az itt terjedő antiszemitizmusról, jobboldali visszarendeződésről stb., ami egy államfő részéről még azzal együtt is példátlan aljasság, hogy a riport a külföldre-rohanós szadeszos-dékápós stílushoz képest igen visszafogott hangnemű mocskolódásnak tekinthető. (Védelmezői szerint a hangfelvétel nélkül készült riportot az olasz riporter erősen kiszínezte, de nem tudunk arról, hogy Göncz utólag elhatárolódott volna-e tőle).
De a fütyülős-botrány leggusztustalanabb momentuma mégcsak nem is ez volt, hanem a Torgyán-féle kisgazdapárt viselkedése. Akkor sok hazafias szkínhead fiatal úgy hitte, hogy a kormánnyal szakító, és ötpártilag kiátkozott Torgyán pártja az egyetlen nemzeti erő. A szóban forgó fütyülős szkínhead-ek is az FKgP aktivistái voltak, akik eredeti szándékuk szerint Göncz, Antall és Boross együttes kifütyülésével az egész rendszerváltással szembeni elégedetlenségüket szerették volna kifejezni. Mindezt nemcsak önszorgalomból szervezték, hanem pártjuk vezetésének tudtával, beleegyezésével és aktív támogatásával is. És mit csinált Torgyán, amikor a ballib média jött az újabb ámokfutásával? Ahelyett, hogy elmagyarázta volna, valójában mi és hogyan történt, illetve nem történt, nagy hangon odaállt Göncz mellé, elhatárolódván saját, őt őszintén támogató fiatal aktivistáitól. No nemcsak azért, hogy ezzel is borsot törjön Antall orra alá! Hanem hogy az akkor még meghatározó ballib médián keresztül jó fiúnak tűnjön. Vagyis a népszerűség kedvéért hátbaszúrta sajátjait. Ismerős kedves Jobbik-vezetés? Gárda-cserbenhagyás, ugye? Torgyánnak még nem kellett odaülnie a fotós elé megvakargatni kicsit a blöki fülét, hogy aztán óriásplakátokon tegye magát "szalonképesebbé". Ha rövid időre is, de ingyen megtette neki a ballib közmédia. (Egy pozitív hozadéka azért volt az ügynek – ekkor lépett színre a fiatalok védelmében Király B. Izabella, égbekiáltóan kevés hiteles politikusaink egyike, akit Isten tartson meg még sokáig számunkra!).
Egyvalamit viszont feltétlen Göncz javára kell írjunk. Mégpedig azt, hogy talán a La Stampával való esetet leszámítva, egyáltalán nem volt jellemző rá az a cinikus, öntelt és kioktató magyarellenes arrogancia, ami annak a pártnak a lételeme volt mindvégig, amelyikből jött. Hovatovább, negatívumai ellenére legalább megpróbált úgy tenni, mintha „a nemzet másik felének” fájdalmait is magáénak érezné, pl. Trianont, Don-kanyar, 45, 56 stb. Ennek legjellemzőbb esete a Horthy-temetés volt: amikor a chartások, a saját volt-pártjabéli kápósok nácizmust, holokauszttagadást és mindent ezer torokból üvöltöztek, ő elismerően úgy nyilatkozott a Kormányzóról, hogy "egy 19. századi lovag volt a 20. században". Igaz, hogy rögtön helyeselte a Horthy unoka gyászbeszédének ama kijelentését, miszerint "ma már a boldogság nem kötődik államhatárokhoz", amit nemcsak a szívünk, de a valóság is megcáfolt. De el kell ismerni, szadeszos kollegáival ellentétben ekkor úriemberként viselkedett.
Egy évvel később elhangzott még egy mondat: "Ugyanazt kívánom a délvidéki magyarságnak, amit Szerbia kíván a boszniai szerbeknek!". Hihetetlenül hangzik? Pedig ezt is ő mondta. Majd leestem a konyhaszékről, amikor ebéd közben a rádióban meghallottam, annyira nem akartam hinni a fülemnek. 1994-et írunk, ekkor már három éve dörögnek Szarajevó körül annak a boszniai szerb szeparatista köztársaság hadseregének az ágyúi, amelyik nem az első, de nem is a második etnikai tisztogatásán van túl. Legyünk őszinték és tárgyilagosak: 1944-től napjainkig ezen kívül nem tudunk felsorolni még egy esetet, hogy magyar közjogi méltóságnak, vitéz Dálnoki Miklós Bélát, Nagy Imrét, Szűrös Mátyást és Kéri Kálmánt is beleszámítva, ilyen bátor kijelentés elhagyta volna a száját.
Szerettem volna azzal zárni írásomat, hogy bár súlyos és jóvátehetetlen bűnök terhelik lelkét, de legalább megpróbált tapintatosan úgy viselkedni, mint akinek számára a nemzet fogalma nem ér véget a Nagykőrút vonalánál, és ahhoz képest – és itt az "ahhoz képest"-et duplán alá kell húzni, és jó vastag filctollal kiemelni – ahhoz képest, hogy melyik pártból jött, AHHOZ KÉPEST államfő volt, aki olykor még akár olyan kijelentést is tudott tenni, ami előtt magyar ember csak megemelheti a kalapját.
De sajnos nem tehetem! Méghozzá azért nem, mert 2006 őszén nyilvánosan védelmébe vette Gergényit és pribékjeit az október 23-i tömegoszlatás kapcsán. (Épp ő, a taxisblokád résztvevőire vonatkozó amnesztiatörvény kidolgozója és beterjesztője!) Ezzel egyértelművé tette, hová is tartozik valójában, és ezzel sikerült megsemmisítenie még azt az igazán kévés pozitívumot is, amit az imént írtam róla. Legtalálóbban és legtömörebben a Nacsa-Bagi humorista-páros kilencvenes évek végi kabarészámával lehet jellemezni lényegi működését, egy szilveszteri Göncz beszéd paródiában hangzik el: "Kedves honfitársaim, politikusok, gengszterek, betörők, tolvajok, kérlek benneteket, ma kevesebbet sikkasszatok, raboljatok, fosztogassatok!". A bármiféle "nemzeti elhajlással" aligha vádolható Akela zenekar pedig így említi közállapotainkról szóló "Bolhacirkusz" című számában: "Árpi, a vén kecskebak/Nyalja már a sót/A káposzta is megmarad/Bár nem kapott még szót!". Az első „szabadon választott” elnökünk habitusában is kifejezte azt a nagy szürke semmit, amit "rendszerváltozásnak" csúfolunk. Részben annak is köszönhette népszerűségét, hogy a posztkádárista tömegeknek a nagy szürke Kádár-rendszer bukása után egy újabb nagy szürke semmire volt szükségük, és ez a semlegesnek látszó nagy szürke semmi volt a legalkalmasabb arra, hogy a maradék Csonka-ország zökkenőmentes szétrablását és tönkretételét a nagyközönség előtt alkotmányosan letakarja. Ez volt Göncz történelmi szerepe, ez az igazság!
De az igazság is úgy szép, ha teljes!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség nevében
Annak egy tagja

(2015 10. 15.)