Székely Magyar Nemzetőrség

Miután Szentkirályi Gábor törzsőrmester bajtársunk megírta méltó válaszát Ungváry Krisztiánnak többek között a Heti Válaszban megjelent Horthy-gyalázó, nyíltan történelemhamisító írásaira, a hetilap annak ellenére nem közölte le a levelet, hogy Ungváry inkriminált írására a címzett, Schmidt Mária sem reagált. Ehelyett leközöltek több, a Dózsa-kultusz fölösleges és Dósza György érdemtelen mivoltát bizonygató írást. De ezek egyike sem süllyedt a történelmi hazudozás oly ungváry krisztiáni mélységű szintjére, mint Ágoston Balázs "Dózsa helyett Werbőczy" című, a Demokratában megjelent írása, mely hivatkozik több, a Magyar Hírlapban e témában megjelent, hasonló szellem írásra, úgy látszik a Fidesz sajtójában divatba jött Dózsa mocskolása. Valószínűleg nem pusztán az elmaradt hivatalos évforduló kapcsán való bizonyítvány mentegetésről van szó, hanem annál jóval többről – nevezetesen a kétségtelenül üdvözlendő budai várpalota rekonstrukciós programja keretében a palota Dózsa György téri előterében található Dózsa szobor eltávolításához kívánják előkészíteni a fideszes szavazótábor hozzáállását. Belső fideszes informátoraink szerint a kormány a palotarekonstrukciós program részeként, még ebben az évben, az első világháború kirobbanásának évfordulója alkalmából helyre kívánja állítani a szobor helyén 1945 előtt állt I. világháborús emlékművet. Azt az emlékművet, mely egy olyan világháború kirobbanásának állított emléket, melyhez egyik hadviselő fél oldalának sem volt köze nemzeti érdekeinkhez. Mindez szimbolikusan igen rossz ízű történelmi üzenetet hordoz, és kétségessé teszik Orbán Viktor és Lázár Jánosék nagybirtokok maximalizálását hangoztató megnyilvánulásainak őszinteségét is.
Ugyanakkor sajnálattal kell tudomásul vegyük, hogy Ágostonnak ezt a nyíltan hazudozó, becstelen, történelem hamisító, koncepciózus írását az egyébként a Testületünkkel kiválló kapcsolatokat ápoló Erdélyi Magyar Ifjak által fenntartott „itthon.ma” nevű hírportál nemcsak átvette, de amikor ugyancsak Szentkirályi Gábor bajtársunk hozzászólásban reagált eme förmedvényre, a honlap szerkesztői egyszerűen kitörölték, annak dacára, hogy a hozzászólásokat – Sóós Sándor főszerkesztő szerint – nem cenzúrázzák.
Ágoston állítja: "Dózsa György a baloldali narratíva szerint népi szabadsághős volt, aki a feudális elnyomás ellen szállt harcba, s akin bukása után kegyetlen bosszút állt az uralkodó osztály, a jobbágyságot pedig röghöz kötötték, s e rendszer évszázadokra az úgynevezett haladás kerékkötőjévé vált. E korlátolt interpretációban a kor leggyűlöltebb személyisége (ha ma élne, nyilván fasisztának neveznék) rendkívül méltánytalanul Werbőczy István, a híres Hármaskönyvet írásba foglaló jogtudós lett. A forradalmár jó, a reakciós nemes rossz – nagyjából ebben foglalható össze a tipikus baloldali felfogás". Ágoston Balázsnak el kéne olvasnia a Rongyos Gárda hetilapjának, a Sorakozónak a számait, ahol maga Héjjas Iván sorolja Dózsát a nemzet nagyjai közé, az "embertelenül konzervatív Werbőczről" pedig lesújtó a véleménye, a kor földbirtokviszonyiról pedig mint "a középkorból ránkrozsdásodott nagybirtokrendszerről" tesznek említést. Netán Héjjas Iván és Rongyos Gárdásja is baloldali lett volna?
Ezután kitér Ágoston Dózsa parasztháború előtti múltjára, és felhozza a szebeni polgárok állítólagos kirablását 1507-ből. Egyrészt kérdéses, hogy az állítólagos rablást végrehajtó Dózsa György azonos-e a későbbi történelmi szereplővel, mindenesetre az ügy részleteit nem ismerjük, így nem is ítélhetünk róla. A "rablóvezér" koncepció hívei rendszerint elhallgatják, hogy a szebeni polgárok kizárólag németek voltak, így könnyen lehet, hogy etnikai konfliktusról van szó. Ágoston konkrét példák felsorolása nélkül ebből az esetből levonja a következtetést, miszerint Dózsa nem egyéb, mint "egy rovott múltú kalandor", aki "nem riad vissza ártatlan emberek megölésétől sem". Az állítólagos források, amelyekre eme koncepció hívei hivatkoznak, nem kívülállóktól, hanem elfogult személyektől származik, és nagyjából annyi lehet a hitelessége, mint például az erdélyi katolikus-protestáns szembenállást, (és ezáltal a magyarság megosztását) erősíteni hivatott ama XVIII. században keletkezett krónikának, mely a valószínűleg soha meg nem történt tolvajostetői csatától eredezteti a csíksomlyói búcsú kialakulását.
Ágoston szerint "a témával foglalkozó legtöbb történész egyetért azzal, hogy hírhedt ceglédi kiáltványát, melyben a nemesség ellen fegyvert fogni nem akaró parasztokat (!) és családjaikat is kegyetlen kivégzéssel fenyegette, már 1514 május közepén kiadta, vagyis még azelőtt, hogy a Báthory István temesvári ispán és Csáky Miklós csanádi püspök által vezetett sereg harcba bocsátkozott Dózsa fegyvereseivel". Ceglédi kiáltvány nem volt, utólagos kitaláció. Dózsa Karcagról intézett latin nyelvű kiáltványt, melyet ferences szerzetesek az országba szétjárva magyarul olvastak fel. És ebben még nem a nemesek, hanem a törökök ellen szólította fegyverbe az ország lakosait. Kivégzéssel pedig azokat fenyegette, akik a toborzást akadályozzák, összhangban a keresztes háborút meghirdető pápai bullával, mely a toborzást akadályozókat pápai kiátkozással sújtja. Az inkriminált cikk szerzője a fentiekből viszont levonja a következtetést, miszerint: "Megállapítható tehát, hogy a belháborút Dózsa kezdeményezte, ő robbantotta ki bármiféle magyarázat, ok nélkül, legföljebb hatalomvágytól vezéreltetve". A belháborút, kedves Ágoston, bizony a főnemesség robbantotta ki, miután a május 19.-én Mezőtúrnál elfogott kereszteseket Budán karóba húzták. Erre volt a válasz Csáky Miklósék nagylaki karóbahúzása is. Dózsáék a mezőtúri csapat budai karóbahúzását követően fordulnak a nemesség ellen, de fő céljuk ezután is a törökkel való megütközés, ezért vonulnak az ország déli részére, és nem Buda, a központ felé. Annyiban viszont helytálló a "rablóhad" elnevezés, hogy Dózsa serege kezdetektől rekvirálni volt kénytelen, tekintettel, hogy a központi államhatalom nem oldotta meg a sereg élelmezését.
Ezután jön talán a legdurvább történelem-hamisítás, amit Ágoston az általa egyébként méltán megvetett marxista-történetírástól minden fenntartás nélkül átvesz: "nem érdektelen, hogy az eredetileg a török ellen szervezett sereg közel felét szlovákok, románok, szerbek tették ki". Akkor, amikor az ország összlakosságának, több mint 80%-a magyar volt (bár ma is így lenne), a nemzetiségek aránya a 20%-ot sem érte el (a szerbek pedig még ezen 20%-on belül is csak mutatóban fordultak elő, tekintve, hogy azok nagy tömegben majd a török hódoltság idején telepednek meg az általuk kiirtott Délvidéken. De etnikai értelemben románokról sem beszélhetünk, csak azok vérszerinti őseiről, az albán nyelvű vlachokról, akik csak majd a XVIII. századtól lesznek románok, és kezdenek újlatin nyelvtan szerint beszélni). Tehát ha az ország összlakosságának a nem magyarajkúak 20%-át sem érték el, akkor már a közel 50%-os nemzetiségi részvételi arány eleve megkérdőjelezhető. Arról nem is beszélve, hogy Dózsa seregébe a legtöbb embert az akkor is, de lényegében még ma is színmagyar Békés, Csanád és Csongrád megyéből toborozták.
Másrészt a legújabb kutatások kimutatták, hogy a lecsúszó köznemesség, a végvári katonaság mellett leginkább a módosabb gazdatársadalom sorakozott föl Dózsa mögé, mivel a török hódítás, és az azzal járó adópolitika leginkább a gazdag parasztpolgárokat, nagytermelőket és a nagyállattartó gazdákat érintették. És a nemeseket érintő honvédelmi, illetve hitbuzgalmi szempontok mellett épp azért fordul ez a módosabb gazdatársadalom a nemesi rend ellen, mert a jobbágyterhek növekedése leginkább ezt a réteget sújtja. Dózsa hiába tűzi ki idővel a székely szabadságjogoknak az összes országlakosra, így a földbérlet nélküli nincstelen zsellérekre is történő kiterjesztését, a szegényparasztság nem sorakozott föl Dózsa mellett. Ha így lett volna, könnyen lehet, hogy Dózsa először Európában, megdöntötte volna a feudalizmust, ám a parasztság nagyobb részét kitevő, nincstelen zsellérek úgy érezték, nincs veszteni valójuk, amiért uraik ellen forduljanak. Sőt, talán nem járunk messze a valóságtól, ha megkockáztatjuk a feltételezést, hogy módosabb paraszttársaikat, jó magyar szokás szerint, jobban gyűlölték a számukra a robotkényszer mellett is bizonyos védelmet nyújtó uraiknál, és ezen irigység okán is távolmaradtak a keresztes hadviseléstől. Márpedig akkoriban az ország módosabb paraszttársadalmát szinte kizárólag magyarajkúak alkották, az összlakosság 20%-át sem kitevő tót, ruszin, vlach nemzetiségűek kizárólag a Dózsától távolmaradó szegényparaszti réteghez tartoztak, tehát a sereg közel felét már ezért sem tehették ki nemzetiségek.
A fentiek ismeretében Ágoston következő konklúziójának minden egyes szava hazugságnak tekinthető: "Bizony megállapítható, hogy Dózsa serege gyakorlatilag irracionális módon – eredeti küldetését, a haza védelmét ezzel megtagadva - a törvényes rend ellen támadt, polgárháborús, forradalmi állapotot idézett elő, s az ország több pontján vérszemet kapott szerb és román hordák kezdték fosztogatni és öldökölni a magyar lakosságot". Jellemző Ágoston írásának hitelességére, hogy az általa szimplán "martalóchadnak" "vérengző kalandoroknak" bélyegzett sereg irányításában az írástudó diákok és obszerváns ferencesek szerepéről mélyen hallgat.
Ezt követően a szerző a Dózsa-féle felkelést követő megtorlásról többé-kevésbé helytálló megállapításokat tesz, nyílván azok pozitív fényben tüntetik fel az általa favorizálni kívánt nemesi rendszert. Ez kitűnik Werbőczy "Hármas könyvének" méltatásából is: "E nagyszabású munka a magyar és az egyetemes jogtörténet egyik kiemelkedő alkotása, de ezen túlmenően is számos figyelemreméltó megállapítást tartalmaz, megemlíti például a magyarság szkíta eredetét, a honfoglalásnak nevezett időszaknál jóval korábbra visszanyúló Kárpát-medencei jelenlétét". Azt megintcsak elhallgatta Ágoston, hogy Dózsa, amikor végvári vitézként legyőzte az egyik török pasát, épp ugyanúgy a szkíta hagyományokra hivatkozott. Azokra a szkíta hagyományokra, amelyet Werbőczy hivatkozott munkája éppen kisajátított a nemesség számára, és abból a parasztságot kirekesztette. Nem lehetetlen, hogy a magyar parasztságnak Werbőczy által a Nemzetből való végleges politikai kizárásának hatására felejtette el a paraszti társadalom a hun eredettudatot, és ez ágyazhatott meg később a finnugor elmélet meghonosodásának. Egy tisztán hun-szkíta-tudatú öntudatos paraszti társadalomban a Hunsdorfereknek, Budenzeknek és Trefort Ágostonoknak bizony nem sok babér termett volna. Ágostonnak Werbőczy méltatása közepette az alapvető történelmi ismereteivel is problémái lehetnek, szerinte a nemesi jogtudós 1504 és 1514 között azért írta a Tripartiumot, "mert az oszmán hódítás miatt széttagolt, részben megszállt ország jogviszonyai, jogforrásai bizonytalanná váltak, számos városban egymástól eltérő jogrendet alkalmaztak a háborús viszonyok közt". Ezzel csak egy a probléma, kedves Ágoston úr, hogy Magyarországon török hódításról 1526-tól, idegen megszállásról pedig csak 1541-től beszélhetünk, ezzel az állításával az én időmben nemhogy az érettségin bukott volna meg, de egy szimpla gimnáziumi történelem-dolgozatra is akkora karót vágott volna a tanár, amekkorát talán Dózsa is soknak tartott volna Csáky Miklósék számára.
Ágoston szerint a Dózsa-féle parasztháború gyengítette az ország védelmi képességeit. Ezt az állítását is megcáfolta már a történet tudomány, ellenben a parasztok fegyverforgatási jogától való megfosztása valóban gyengítette, nem véletlenül javasolja majd Zrínyi Miklós "A török áfium ellen való orvosságban" a parasztság újra-felfegyverzését, mint a jövendő Nemzeti Hadsereg letéteményét.
A történelmi ferdítésnek jó iskolapéldája az inkriminált cikk következő mondata is: "A baloldaliak úgy mondják, hogy >>a haladás kerékkötőjévé vált<< – józanul és magyarul ez azt jelenti, hogy megőrizte a történelmi nemzetet és az azt megtartó tulajdoni viszonyokat, ide értve a Nagy Lajos király által 1351-ben megalkotott ősiség törvényét, melynek lényege, hogy az öröklött birtokot nem lehet eladni, elidegeníteni, elzálogosítani. Ennek jelentősége akkor érthető meg igazán, ha tudjuk, hogy az ősiség 1848-as eltörlése, mely végül a kiegyezés után tudott a maga teljességében érvénybe lépni, néhány évtized alatt kihúzta a földet a törzsökös magyar birtokos réteg talpa alól, nem csekély részben előkészítve Trianont". Szerzőnk az alapvető történelmi folyamatokat sem érti, hiszen a birtokok egy nem jelentéktelen hányada nem önmagában az ősiség eltörlése miatt csúszott ki a dualizmus korában a magyarság alól, hanem azért, mert Magyarország 1867 után sem vált független országgá, hanem a Habsburg-birodalom része maradt, amely Magyarországon kívüli állampolgárainak egy csoportja, nevezetesen a galíciai zsidóság, felhalmozott tőkével, és így a nincstelen magyar parasztsággal szemben versenyelőnnyel rendelkezvén, könnyen felvásárolta az elszegényedő kisnemesség földjeit. De a hitbizomány révén még ők sem vásárolhatták fel az egyházi és a Habsburg-hű arisztokrácia hatalmas latifundiumait, amelyeknek megléte legalább annyira hátrányosan és Trianont előidézően hatottak a magyarságra, mint a galíciánerek (és nem mellesleg a román bankok) térnyerése.
És végezetül, sokat elárul a szerző szellemiségéről, hogy Szapolyai Jánost szimplán "ellenkirálynak" titulálja. Tény, nem volt egy kimondottan nagy formátumú történelmi figura, aki annak ellenére verte le Dózsa szabadságharcát, hogy sokáig levelezett a keresztesek vezérével, bezzeg a mohácsi csatából elkésett. De miért nem éppen Ferdinánd az ellenkirály? Talán csak nem azért, mert Ágoston Habsburg-párti? A Demokrata honlapján a lap főmunkatársát ismertető rövid életrajz szerint "Fő érdeklődési területe a tradicionalizmus", márpedig a tradicionalizmus a László András és Pánczél-Hegedűs János féle ultra-legitimista szellemi műhelyek előszeretettel használt kifejezése. Ha belegondolunk Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós vagy mondjuk Ungváry Krisztián történelem-hamisításiba, az kétségtelen, hogy a balliberális szellemi elit felszámolása mellett a hivatalos történészi pulpituson is jó néhány pofont ki kéne osztani, de hogy a jobboldalon is el kelne néhány pofon, az is egészen biztos!

A Kárpátmedencei székely-Magyar Nemzetőrség
Dühös románszakértője

2014 09. 20.