Nyílt levél Kövér Lászlóhoz, az Országgyűlés elnökéhez, a Berlinben az „Elűzöttek szövetsége” ülésének díszvendégeként elmondott beszéde kapcsán


Tisztelt Házelnök úr!
Ön Berlinben, augusztus 30.-án, a "Haza napján" akár megemlékezhetett volna Észak-Erdély felszabadulásának az évfordulójáról is. Noha ezt a napot az "ElűzöttekSzövetsége" nemtudni, milyen apropó alapján kisajátította, erre a dátumra, ezen titulus kapcsán mi magyarok, Észak-Erdély visszaszerzése okán ezerszer előbb tarthatunk igényt, azt megértjük, hogy nem akart udvariatlan lenni. Bár a németek akkori "führere" csak pillanatnyi – a magyar kormány által kivívott – kényszerhelyzete okán szolgáltatta vissza jogos jussunk egy részét, ha a mostani führerin, Angela Merkel bizonyos hátsó réseibe kívánta nyelvét helyezni, a II. bécsi döntésről való megemlékezés kétségtelenül szerencsésebb módja lett volna ennek, mégha a történelmi igazság okán, valószínűleg ebben az esetben is tollat ragadtunk volna. Ehelyett Ön kijelentette, hogy "Németországban javult Magyarország megítélése" – hogy ezt melyik ujjából szopta, elképzelni nem tudjuk, mi nem éreztük, hogy javult volna, de meg mondjuk őszintén, nem is nagyon vágyunk annak javulására, mondhatni, nem érdekel minket.
De amely kijelentésére felkaptuk a fejünket, az azon kijelentése volt, miszerint a "szülőföldhöz való jogot be kellene emelni az emberi jogok közé", majd hozzátette: "a szülőföldhöz való jog abszolút és korlátozhatatlan emberi jogként jogerőt adna annak az erkölcsi parancsnak, hogy akarata ellenére senkit nem szabad eltávolítani szülőföldjéről, vagy megakadályozni abban, hogy visszatérjen oda".
Házelnök úr, először is mit ért ön ez esetben "szülőföldön"? Valóban korlátlanul bárkit megillet ahhoz a földhöz való jog, ahol született? Mert ha igen, akkor például Erdély nemcsak a 800 éve, vendégmunkásként betelepített vlach pásztor mai román betolakodó leszármazottjának szülőföldje, nemcsak a Mária Terézia és III. Károly által behozott román betolakodó telepesek utódainak az, hanem a Nagyváradra, Szatmárnémetire, Aradra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre stb. a Trianon utáni törvénytelen román megszállás betelepített román második, harmadik, x. stb. generációjának is. De ha a szülőföldre való visszatérési jog korlátlan, akkor az itt ideiglenesen állomásozó szovjet katonák itt született gyermekeit is megilleti a Magyarországon való élhetés joga, hiszen nekik Magyarország a szülőföldjük. És ezek szerint vendéglátó országa, Németország török vendégmunkásainak második-harmadik nemzedékét is, csakhogy legalább az ön által gyakorolt, németek előtti hajbókolás szempontjaira felhívjuk figyelmét, tisztelt házelnök úr!
De a feltett költői kérdésre válaszát magával a beszédével egyértelművé tette, amikor is gondolatait emígy folytatta: ön szerint bűn volt a második világháború végén a kollektív bűnösség bélyegét sütni "ártatlan" német emberekre, és bűn volt elüldözni őket "szülőföldjükről". Mindez "ugyanúgy bűn, mint amelyet bűnös német emberek korábban követtek el ártatlanokkal szemben a második világháború során". Hangsúlyozta, hogy "nem lehetnek mások által megbélyegzett bűnös nemzetek, csak bűnöket elkövető emberek vannak". Hozzátette: "a kollektív bűnösség elve elfogadhatatlan, erkölcsi és jogi képtelenség".
Ha mindezt, a szudétanémetek éves nagygyűlésén mondta volna, akkor még egyet is értettünk volna mondandójával, hiszen Csehország vitathatatlanul Németország történelmi része. Ám az elűzöttek Szövetsége nem a szudétanémeteket, hanem a Nyugat-Lengyelországból kitelepítetteket tömöríti. Márpedig, kedves Házelnök úr, elég kinyitni a most is forgalomban lévő középiskolai történelmi atlasz 20. oldalát ahhoz, hogy megállapítsuk, az államalapításkori Lengyelország határai pontosan ugyanazon az Odera-Neise vonalon húzódtak, mint a maiak, a németek a XII.-XVIII. század között, több lépcsőben hódították el Lengyelország nyugati felét, természetesen kiirtva az őslakos lengyel pomeránokat és poroszokat (utóbbiak esetében az áldozatok nevét felvették az elkövetők, a tömeggyilkos német lovagrend, és ők lettek "poroszokká"). Tulajdonképpen Lengyelország nyugati határainak meghúzása volt a II. világháború utáni rendezésnek egyetlen, a történelmi igazság szerint meghúzott határvonala.
Tehát a németeknek Észak- és Nyugat-Lengyelországból történő kitelepítése teljesen megfelelt a történelmi igazságtételnek, hiszen Pomerániában, Sziléziában és az ún. "Német Lovagrend" területén a lengyelek voltak a magyarok, és a németek a románok. És épp ez a példa adhatná nekünk a nemzetközi hivatkozást, hogy Nagy-Magyarország visszaszerzése után, a lengyeleket követve mi is kitelepítsük (vagy ennek alternatívájaként, törvény kötelező erejével elmagyarosítsuk) e Haza minden gyüttment idegen lakóját, tótokat, szerbeket, horvátokat, ukránokat-ruszinokat, németeket és románokat! A kollektív bűnösségnek az egyedül őshonos magyarság ellen történő alkalmazása (akárcsak a magyarság ellen mai napig változatlanul irányuló erőszakos asszimilálási törekvések) pedig nem jogtiprás, hanem jogbitorlás! Amikor Benes kollektív bűnösséget, és ennek alapján kitelepítést hirdetett a magyarokkal szemben, akkor tulajdonképpen a mi felségjogainkat bitorolta, hiszen nekünk lett volna történeti jogunk kitelepíteni a Felvidékről a nemodavaló tótokat, cseheket, németeket és egyéb idegen nációkat! Ám úgy látom, tisztelt Házelnök úr, ön ezen hivatkozási alap teljes szétrombolásán dolgozik, hiszen az ön által a Lengyelországból jogosan kitelepítettek éves közgyűlésén felvetett "szülőföldhöz való jog", mint emberi jog nem egyéb, mint az összes történelmi bűn következményeinek erkölcsi jóváhagyása és véglegesítése!
De kérdjük, tisztelt Házelnök úr, hogy áll ez a javaslata az ezeréves lengyel-magyar barátság szempontjából? Mert az tény, hogy Angela Merkel az "Elűzöttek Szövetségének" (BdV) ülésén nemcsak felszólalt, de a BdV legmagasabb kitüntetését is átvehette, illetve önmagában az, hogy a szervezet elnöke, Erika Steinbach egyben a CDU képviselője a Bundestagban, burkolt lengyelellenes fenyegetésnek tekinthető.
Márpedig, tisztelt Házelnök úr, az ön beszédével nyíltan és tettlegesen asszisztált ezen lengyelellenes német fenyegetéshez, semmibe véve a két nemzetet összekötő történelmi kapcsolatokat. Persze mondhatni erre, hogy ezt fricskának szánta válaszul arra, hogy nemrégiben a lengyel miniszterelnök, ugyancsak semmibe véve a lengyel-magyar barátságot, leszólta az ön miniszterelnökét, Orbán Viktort, amiért az a kárpátaljai magyarságnak haláltmegvető bátorsággal merészelt autonómiát követelni. Csakhogy házelnök úr, ezzel a lengyel miniszterelnök elárulta nemcsak a lengyel-magyar barátságot, hanem azt a másfélmillió lengyelt is, akik a náci ukrán állam törvénytelen elnyomása alatt sínylődnek. Ez a "lengyel" megnyilvánulás szervesen illeszkedik abba a folyamba, amelyik a rendszerváltás óta cserbenhagyja elszakított lengyel véreit, és amelyikben a lengyel külügyminiszter és Lech Walesa Lengyelország és Németország egyesülését óhajtják. Így ha a németek oldalán való diplomáciai fricska volt a célja, akkor valójában éppen a lengyel-magyar barátságot is semmibevevő, saját hazáját eláruló lengyelországi politikával került közös platformra.
De hát, házelnök úr, ön is beleilleszkedik egy folyamatba, amíg a maga komája, Izsák Balázs az SZNT elnökeként a nekünk Horthy kiugrási kísérletében és 56-ban a világon egyedül katonai segítséget felajánló Franco tábornok ellenségeivel, a szeparatista baszkokkal és katalánokkal szövetkezik, addig maga a németek oldalán köpi szembe a történelmi lengyel-magyar barátságot!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
„Dühös románszakértője”

2014 09. 20.