Vajon miért hazudozik Ungváry Krisztián össze-vissza?


A Horthy-kormányzó elleni utólagos, virtuális koncepciós per, amelyet a balliberális politika, és annak értelmiségi holdudvara a néhai államfőnk ellen a vidéki zsidóság tragédiájának ürügyén folytat, a rendszerváltással csaknem egyidős. A politika, vagy pontosabban a politikai oldalak kényszerű familiárisaként tengődő történész szakma egy részének sajnálatos csatlakozása ehhez a hadjárathoz már valamivel rövidebb múltra tekint vissza, nagyjából az első Orbán-kormány idejére. Akkor a keresztény kurzus visszatérésétől rettegő baloldal elemi érdekét látta annak, hogy a keresztény-nemzeti eszme egyik fő jelképének számító Horthy Miklós kormányzó, és az általa fémjelzett korszak történelmi becsületét megsemmisítse, és széles kapcsolatrendszerét bevetve több történészt is megnyerve magának csatasorba állította őket. A Horthy elleni koncepció foglalatát leginkább egy a szakmában alig ismert név, Sebők János 2004-ben kiadott "Zsidókat a függetlenségért – a Horthy-mítosz és a holokauszt" című kiadványa adja. Mivel a szakma tárgyilagos fele mind a mai napig elmulasztotta a vádak tárgyilagos tisztázását és eloszlatását, azt sugallva ezzel, mintha a Horthy-bűnösség koncepciója megállná a helyét, magam éreztem szükségét annak, hogy Sebők János könyvének recenzióját megírjam, melyben a munka saját ellentmondásait is felhasználva a felhozott vádakat nemcsak megkérdőjelezem, de eloszlatom. Mivel a 2010-ben írt, "Valóban cinkos volt-e a Kormányzó?" című tanulmányomat itt nem részletezett okok miatt nem sikerült publikálnom, azt csaknem két év elteltével az interneten tettem közzé, elolvasható http://www.szekelymagyarnemzetorseg.hu/cikkek/cikk24.html link alatt. Így a Horthy-bűnösség koncepciójával átfogóan itt nem kívánok foglalkozni, viszont a tanulmányomra többször visszautalok. Ezzel szemben Ungváry Krisztiánnak az utóbbi hónapokban három olyan írása is megjelent, amelynek valótlanságai és csúsztatásai nemcsak a Kormányzó személyét, hanem súlyos mértékben egyéb téren is a történelmi valóságot érintik.
Az egyik, és a legsúlyosabb állításokat tartalmazó írása "Egy döntés háttere – a magyar zsidóság deportálása" című publikációja, mely a BBC History "Magyarország a második világháborúban" című különszámában, valamint ugyanennek a magazinnak a rendes, 2014. márciusi számában jelent meg (kétszer), a továbbiakban Ungváry Krisztián 1. számú írásaként említem. A másik, a "Mit tudott a hatalmi elit a népirtásról?" című írása, mely ugyancsak a BBC History különszámában jelent meg, a továbbiakban 2. számú írásként aposztrofálva, és a harmadik a Heti Válasz 2014. július 10.-i számában "A jelen fogságában" címmel, a továbbiakban általam 3. számú írásként jelölve.

Főfelelős-relativizálás

Az 1. számú írás nagybetűs felvezetőjét teljes egészében idézném (amit tegyünk hozzá, nem biztos, hogy a szerző, hanem talán a szerkesztőség írt, de a szerző által sugalmazottakkal összecseng): "Magyarország német megszállása felgyorsította, de nem változtatta meg a hazai zsidóság deportálást elősegítő tényezőket: a kormányzó és a vezető politikusok asszisztálásával a magyar hatóságok túlteljesítették a németek követeléseit". Az első mondat egy képzavar: tényezőket nem lehet felgyorsítani, a tényezők, mint objektív körülmények léteznek. Amit viszont sugall, merő valótlanság, nevezetesen, a vidéki zsidóság akkor is megsemmisült volna, ha a németek nem szállják meg az országot. Az 1938 és 1942 között meghozott zsidó törvények kétségtelenül rasszisták, és diszkriminatívak voltak, viszont ezek eredetileg még akkor sem azzal a céllal születtek, hogy a zsidókat könnyebb legyen elpusztítani, ha tudjuk, a német megszállás után ezek segítségével a német és magyar bábkormány hatóságainak könnyű volt beazonosítani és nyilvántartani őket. A kamanyec podolszki eset a kárpátaljai zsidóságnak csak a jiddis nyelvű, illetve nem magyar állampolgárságú részét érintette, de a magyar hatóságok sem abban a tudatban toloncolták ki az érintetteket, hogy aztán lemészárolják őket (a tömeggyilkosság pedig már hetekkel a deportálás leállítása után történt, miután a német hatóságok nem kívántak Magyarországról további kitoloncolt személyeket átvenni). Ungváry 1. számú írása szerint "több jel is utal arra, hogy (Eichmann és Veesenmayer 1944-ben) azzal sem voltak tisztában, hogy a magyar hatóságok jelentős része öntevékenyen már évek óta minden előkészületet megtett annak érdekében, hogy a magyar zsidóságot deportálja". Kár, hogy Ungváry nem idéz az általa említett öntevékeny előkészülettel kapcsolatban konkrétumokat. De ha tényleg így is volt, az semmi egyébre nem volna bizonyíték, minthogy az 1944 előtti magyar hatóságok egy része, valóban öntevékenyen, a magyar kormányzattól függetleníteni kívánta magát, legalábbis zsidóügyekben. 1944 márciusa előtt kormányzati szinten nem volt szándék a zsidóság megsemmisítésére, az egyébként méltán elítélendő zsidó-törvények, és a kétségtelenül tragikus végkimenetelű, kárpátaljai kitoloncolási akció ellenére sem! Aki ennek ellenkezőjét állítja, az történelmet hamisít!
Ide kapcsolódik a szerzőnek a 3. számú írásában megjelent állítása, miszerint "Hitlertől egyetlen olyan parancs sem lelhető fel, amelyben elrendelte volna a magyar zsidóság teljes fizikai megsemmisítését". Hát ilyet valóban elég nehéz lenni találni, Ungvárynak ugyanis tudnia kellene azt, hogy Hitler egyáltalán soha semmilyen parancsot nem adott írásba a zsidók megsemmisítésére vonatkozólag. Ezeket az utasításokat kizárólag szóban tette meg, gondosan ügyelve arra, hogy írásos bizonyíték ne maradjon (nem mellesleg mind a mai napig az egyik legfontosabb hivatkozási alapot szolgáltatva ezzel a holokauszttagadók számára). Tehát Hitler írásos parancsának hiányával csökkenteni a német bűnösség súlyát, a vidéki zsidóság elpusztítását illetően enyhén szólva is meredek.
De Ungváry Krisztiánnak talán az egyik legbotrányosabb állítása, amit az 1-es és 3-mas számú írásban is megenged magának, az, miszerint "Adolf Eichmann és hatvannál nem több munkatársa eleve csak tanácsadói jogokkal rendelkezett". És "tanácsadói jogkörükkel" élve deportálták halálba a kistarcsai internálótábor lakóit 1944 júliusában. Méghozzá ezúttal mindennemű magyar segítség nélkül, hiszen Horthy ekkor már a két zsidógyűlölő államtitkárt, Baky-t és Endrét eltávolította a zsidóügyektől, csendőreiket pedig Koszorús harckocsijai kergették el a fővárosból. Képzeljük el, mi lett volna, ha Eichmannékat nem csupán "tanácsadói jogokkal" ruházzák fel – elpusztították volna a fővárosi zsidókat is, amit természetesen Ungváry kaján örömmel varrna Horthy nyakába!
Ungváry 1.-es számú írásában állítja, hogy a fennmaradt iratok szerint csak 1944 áprilisától kezdődött meg annak a tárgyalása, hogy a zsidóságot deportálni fogják, és május elején dőlt el, hogy Oświęcimnek (Auschwitznak), mint szelektáló központnak "némi szerepe lesz". Bár erre egyedül a német Külügyi Hivatal és a Birodalmi Biztonsági főhivatal illetékese közötti telefonbeszélgetésben található utalásokat, illetve egy májusi konferencián elhangzott 300 ezres deportálási létszámot hozza fel példának, az improvizált döntéshozatalból, a németek által előre el nem készített deportálási forgatókönyvek hiányából a szerző levonja a következtetést, miszerint "eddig az időpontig (azaz május elejéig) a németek nem készültek a tömeges fizikai megsemmisítésre". Holott ezekből mindössze csak annyi következik biztosan, hogy a németek nem a saját területükre szállítva kívánták a zsidóságot likvidálni, és nem feltétlenül az, miszerint a dán, francia, belga és holland példákból "okulva", a zsidóság fizikai megsemmisítéséről is letettek volna. A szerző által elmondottak alapján egyáltalán nem zárható ki, hogy a németek eredetileg itt, a helyszínen szerették volna a munkaképtelen zsidóság likvidálását megoldani (esetleg azt már a megszállás utáni, lecserélt vezetőjű kollaboráns magyar közegek segítségével, vagy a román példa alapján teljesen azokra bízva).
Ungváry ugyanitt ejti meg azt a már idézett állítását, miszerint a magyar hatóságok már évekkel a megszállás előtt, öntevékenyen (azaz a kormányzattól függetlenül) minden előkészületet megtettek a zsidóság deportálása érdekében. Amennyiben ez az állítása helytálló, bizonyos, hogy a belügyi apparátus szélsőjobboldali részével szimbiózisban élő, nácibarát politikai erőktől a velük szívélyes viszonyt ápoló németek erről tudomást is szereztek. Tehát ebben az esetben nem túl valószínű, hogy csak részleges zsidótlanításban gondolkodtak volna. Aligha járunk messze a valóságtól, hogy március 19. és május között a megszállók számára csak a tömeggyilkosság helyszíne és módja számított nyitott kérdésnek, a cél nem.
A szerző az 1. számú írásában bizonyosságként állítja, hogy a munkaképes zsidók magyar részről történő visszatartásával a munkaképtelenek pusztulását segítették elő. Véleményem szerint örökre nyitott kérdés marad, hogy a munkaképes zsidók németországi gyárakban nagyobb arányban élték volna-e túl a háborút, mint honvédségi munkaszolgálatban. Viszont hogy milyen sors várt volna a munkaképtelenekre abban az esetben, ha a rendelkezésre álló szállítókapacitást a munkaképesek kiszállításával kötik le, sejtetni engedi az alábbi két idézet a Kállay-kormány utolsó minisztertanácsi jegyzőkönyvéből: "Egy Gestapo ezredes parancsot adott ki, hogy Budapest körülzárandó, és egy zsidó sem engedhető ki. Amennyiben a magyar rendőrség visszautasítja a Gestapo-parancsokat, a Gestapo maga fogja végrehajtani az utasításokat". "A németek máris kivették a Belügyminisztérium hatásköréből az összes rendőrségi funkciókat… Megszállták a budapesti főkapitányság épületét, ott három szobában berendezkedtek, a telefon összeköttetéseket megszakították". (Az idézetet az internetre feltett tanulmányom veszi át Sebők könyvéből).
Ungváry az 1. számú írásának végén idézi Veesenmayert, aki Jarossnak kijelentette, fenntartják azon alapelvüket, hogy a főváros zsidótlanítását a magyaroknak kell végrehajtaniuk. A szerző szerint ebből az következik, hogy a németek nem akarták minden áron legyilkolni a teljes magyar zsidóságot. Ezen állítását cáfolja az a tény, hogy a fővárosi deportálásokkal való magyar szembeszegülés után a németek, augusztus 16.-ára két páncélos hadosztályt és egy SS-hadosztályt vezényeltek Budapestre a zsidótlanítás befejezése céljából (aminek végrehajtásától Himmler, az SS vezetője csak a román kiugrás hatására állt el).

Megszállás-relativizálás

Ungváry Krisztián kapitális, politikai megrendelést ordítóan tükröző hazugsága, amit a szerző az 1.-es számú írásnak már az elején siet leszögezni, az az, hogy az ország szuverenitása 1944. március 19. után sem szűnt meg, majd a cikk közepén ki is fejti: "A >>megszállás<< szót érdemes idézőjelbe tenni, mivel Magyarország területén valójában csak minimális német katonaság tartózkodott. A nyolc megszálló hadosztályból négy néhány héten belül távozott. 1944. április 1.-én a német csapatok élelmezési létszáma Magyarországon 70 ezer, május 1.-én 57 300 főt tett ki. A számok mögött azonban döntő többségében komoly harcra nem alkalmazható, nehézfegyverzettel nem rendelkező csapatokat kell elképzelnünk". Ezzel szemben leginkább az 1.-es számú írással egy időben, a Rubicon 2014/3. számában Olasz Lajos "Magyarország német megszállása" című írásában foglalja össze az igazságot: "Átfogó és hatékony katonai ellenállásra azonban nem volt reális esély. Bár a mintegy tíz hadosztálynyi német megszálló erőhöz számos, csak részben feltöltött alakulat, tanegység, műszaki csapat tartozott, és az összlétszám csak a rendelkezésre álló magyar erők harmadát tette ki, a kezdeményezés, a meglepetés, a fegyverzet- és felszerelésfölény a németek oldalán állt. Komoly harcok kibontakozása esetén újabb csapatokat dobhattak volna át, és a határok mentén rendelkezésükre állt még tíz román és egy-egy horvát és szlovák hadosztály is. A magyar honvédség pedig az adott helyzetben külső támogatásra nem számíthatott". Ungváry természetesen mélyen elhallgatja, hogy a korszerűtlen magyar honvédség se bővelkedett nehézfegyverzetben. És bár a nem nyolc, hanem valóban tíz megszálló hadosztályból egy hónap alatt négy tényleg elhagyta az országot, de egyúttal az egyetlen komplett magyar hadsereg, az 1. hadsereg is, melyet Lakatos Géza altábornagy parancsnoksága alatt kirendeltek a galíciai frontra. Ezt figyelembe véve a számunkra hátrányos erőviszonyok nem nagyon változtak a tavasz folyamán sem, (júliusra pedig az 57 ezres német létszám felmegy 116 ezerre, úgy, hogy közben a németek egészen a román kiugrásig gátolták újabb magyar seregtestek felállítását).
Ungváry Krisztián 3-mas számú írása más aspektusból is megkérdőjelezi a német megszállás tényét. Szerinte súlyos tévedés párhuzamot vonni az 1956-os "baráti szovjet segítségnyújtás" és az 1944-es német megszállás közé. "Egyrészt azért, mert 1956. november 4. után hónapokon át tartott az ország ellenállása, az orosz nyelvet csak 1958-ban lehetett például az iskolákban ismét rendesen oktatni. Ezzel szemben a német megszállás nem váltott ki szinte semmilyen ellenállást. Különbség az is, hogy a Szovjetunió 1945 után előbb titokban, aztán nyíltan és brutálisan Magyarországra kényszerítette saját rendszerét – ezzel szemben a német megszállás távlatilag sem kívánta bevezetni Magyarországon a nemzetiszocializmust". Az olvasó csak néz, hogy egy ismert, és elvileg nagy nevűnek számító történész hogy képes leírni ekkora kapitális ostobaságokat. Egy megszállást a megszálló viselkedése, és nem a leigázottnak a megszállásra adott reakciója határozza meg. A magyar néplélek hosszú ideig birkatürelmű, majd hirtelen haragra gyúló mentalításából adódóan a szovjet megszállók elleni fellázadáshoz a megszállás 10 év megtapasztalására volt szükség. 1945-ben, de 1948-49-ben is az ellenállás ugyanúgy elenyésző esetekre korlátozódott, mint 1944 márciusa után – hacsak nem a német véderő kötelékében kényszerűen (és értelmetlenül) vívott 1944-45-ös harcokat nem számítjuk ide.
Németország pedig a nemzetiszocializmust nem azért nem kívánta távlatilag bevezetni Magyarországon, mert kevésbé kívánta befolyását érvényesíteni, mint később a Szovjetunió, hanem azért, mert a nácik úgy gondolták, hogy a nemzetiszocializmus kizárólag német ideológia, ami más népfajokat nem illet meg (a harmincas évek végén emiatt kifogásolták például, hogy a nyilasok nemzetiszocialista ideológiát hirdetnek). A nácik a megszállt belga, holland, francia, lengyel vagy keleti területeken se vezették be a nemzetiszocialista rendszert, utóbbi két esetben brutális gyarmati leigázást alkalmaztak. Arról, hogy vajon mennyire is tehető idézőjelbe a német megszállás ténye, a kormány leváltásán, a zsidóság deportálásán és a politikai letartóztatásokon túlmenően jellemezze Olasz Lajos említett cikkének másik részlete: "A leváltott közjogi méltóságok, országos tisztségviselők mellett eltávolították a megyei és városi vezetők nagy részét, a főispánok 70%-át és a polgármesterek 65%-át. Jelentős tisztogatásokra került sor a honvédség és a rendőrség fontosabb posztjain is". Amúgy pedig 1947-48-ig a szovjetek sem kívánták bevezetni a szocialista rendszert, sem nyíltan, sem burkoltan, sem Magyarországon, sem a többi megszállt kelet-európai államban. Erre a lépésre csak Churchill fultoni beszéde és az ennek nyomán fokozódó hidegháborús hangulat hatására szánta el magát Sztálin. Ezt a kijavítást csak azért tettem ide, mert Ungváry Krisztiánnak nem csak a nemzeti szocialista, hanem a nemzetietlen szocialista diktatúrák is a kutatási területéhez tartoznak.
Ungváry Krisztián 1.-es számú írásában – némiképp saját magának ellentmondva – elismeri: "Az esetek többségében a német megszállók tudták érvényesíteni akaratukat, de nem mindig és nem maradéktalanul. Ráadásul mindent tárgyalásos alapon, huzavonák után értek el". Ezek szerint Ungváry statisztikát állított fel ezekről a huzavonákról és kimeneteléről. Elég durva módszertani hiba akkor, hacsak nem készített ő, vagy más kolléga külön átfogó tanulmányt, amelyben, amennyire a források lehetővé teszik, egyedi esetenként elemzi ezeket a huzavonákat és eredményeiket. Látatlanban is tartok attól, hogy minden egyes csörte kimenetele körülmény- és személyfüggő volt, és nem lehet ezekre általános sablont csak úgy rájuk húzni. A szerző által felhozott példa arra, hogy szerinte Horthy igenis tudta érvényesíteni az akaratát, az a három letartóztatott katonatiszt, Szombathelyi Ferenc, Kádár Gyula és Újszászi István Gestapo fogságból való szabadon engedése. Azonban elég valószínű, hogy mivel a Sztójay-kormány megalakulása körüli hercehurcák eredményeképpen, a honvédelmi tárcát a kormányzó hű embere, Csatay Lajos tarthatta meg a német megszállást követően is, pozitív befolyást tudott gyakorolni az ő ügyükben.

Az élethazudtoló élethazudozó

Ungváry a 2. számú írásában boncolgatja, mikor értesülhetett Horthy az oświęcim-i jegyzőkönyvről: "Horthy emlékiratai első kiadása szerint 1944 augusztusában ismerte volna meg a jegyzőkönyvet – érthető élethazugság, hiszen akkor már a deportálások befejeződtek, így felelősségének kérdése sem merülhetett fel". Meglehetősen groteszk, hogy egy olyan történész fogalmaz meg hazugság-vádat egy történelmi szereplővel szemben, aki, mint az eddig felsorolt példák mutatják, úgy ontja magából futószalagon a hazugságokat, hogy külön szériakatalógust kell mellékelni hozzájuk. A jegyzőkönyv megismeréssel kapcsolatos dátumokra, és az arról született rosszindulatú "dátumvissszavándorlási" elméletre a másik tanulmányomban kitérek, itt csak annyit említenék, hogy Horthy Istvánné emlékirataiban magyarázatát adja, hogy apósa igen rossz emlékezőtehetséggel bírt (amit különben a kortársak is megjegyeznek).
Itt Ungváry szerint a kormányzó június végén már bizonyosan olvasta a jegyzőkönyvet, de néhány sorral feljebb azt állítja, hogy már május végén eljuttatták azt neki. Ugyanezt Sebők is állítja, és ezért én is kitérek rá a könyvéről írt tanulmányomban. Ugyanezen visszaemlékezések szerint ugyanis a jegyzőkönyvet májusban már nemcsak a Horthy-családnak és környezetének juttatták el, hanem a történelmi egyházak vezetőinek is. Márpedig fönnmaradt júniusból mind Ravasz Lászlónak, mind a Zsidó Tanácsnak a kormányzóhoz eljuttatott memoranduma, mind ez utóbbinak a "Keresztény magyar társadalomhoz" címzett kiáltványa. Bár mindhárom sejteti, hogy a deportáltakat nem munkára viszik, "Auschwitzról" (azaz Oświęcimről), gázkamrákról egy szót sem ejtenek benne, pedig ha már májusban értesülnek erről, az említett iratokban bizonyosan beszámoltak volna róla. Amennyiben viszont az említett források azon állítása megkérdőjelezhető, miszerint a jegyzőkönyvet már májusban eljuttatták a történelmi egyházak vezetőinek, úgy az az állításuk is az, hogy Horthynak, vagy környezetének is.
Ungváry 1.-es számú írásában Veesenmayer egyik április közepei jelentésére hivatkozik, mely szerint "Sztójay 50 ezer zsidó >>munkás<< kiszállítására tett ígéretet – amihez a >>a Kormányzó is hozzájárult<< [!] ez a kis megjegyzés is ékes bizonyíték arra, hogy Horthy állítása, amely szerint passzívan visszavonult a zsidóügyek intézésétől, a legendák birodalmába tartozik". Ez a kis megjegyzés semmi egyébre nem bizonyíték, minthogy Veesenmayer jelentésében valóban ez áll. De hogy Veesenmayer megjegyzésének mekkora a valóságtartalma, arról egy, magára valamit is adó történész annak fényében tud dönteni, hogy más források is alátámasztják-e az állítást. Egyéb esetben bizonytalan forrásokra csak feltételezéseket építhet, nem tekintheti bizonyítéknak. Beazonosítható-e egyáltalán, hogy Veesenmayer magától Horthytól, Sztójaytól, vagy valaki mástól értesült-e arról, hogy Horthy hozzájárult a munkások kiszállításához? Sztójayról tudható, hogy céljai érdekében már nagykövet korában is szeretett hazudozni, (hasonlóan Ungváry Krisztiánhoz). Például Magyarország 1940 őszén Sztójay hazudozásának köszönhetően csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, ugyanis a berlini követ azt hazudta Budapestnek, hogy a tengely hatalmak elvárják Magyarország csatlakozását az egyezményhez, ami nem volt igaz.
Hozzá kell tennem, hogy van még néhány olyan korabeli és utólagos forrás is ebből az időszakból, amelyeket a Horthy-bűnösség koncepció hívei előszeretettel idézgetnek, és amely szerint Horthy azt hangoztatta mások előtt, hogy azonosul a deportálásokkal. Azonban már önmagában kérdőjelekre adhat okot, hogy ezek szinte kizárólag olyan német vagy magyar személyektől származnak, akik valamilyen szinten érintettek voltak a deportálás véghezvitelében. (Két kivételt említhetünk: a svéd és a svájci követ előtt védelmezte a deportálásokat, de ez természetes, hiszen ha azt jelenti ki, hogy nem ért egyet a deportálásokkal, de nem tud mit tenni, az nyílt beismerése annak, hogy államfőként nem ura a helyzetnek, hanem a németek irányítanak, és ez súlyosan rontotta volna az ország tekintélyét). Nem ismerjük a szövegkörnyezetet, amelyben ezek elhangoztak, és azt sem, hogy milyen apropóból terelődött a szó témára. (Egyedül az amerikai Thomas Sakmyster volt a történészek között, aki eme másodlagos idézetek kapcsán valamelyest kételyeket mert felvetni). Baky László vallomásában fönnmaradt, miszerint a deportálások sürgetése apropót adott a kormányzó számára, hogy két zsidót, Vidát és Chorint védelmébe vegye. Azt pedig nem gondolhatjuk komolyan, ha valamit el akart ebben vagy bármilyen kérdésben érni olyan személyeknél, mint Baky, Endre, vagy Veesenmayer, akkor humanitárus és az emberi méltóság szempontjaira hivatkozzon. A többi néhány esetben már egyáltalán nem rekonstruálható, hogy mi lehetett a szövegkörnyezet, tényleg úgy hangzott-e el, és mi lehetett a Bakytól idézetthez hasonlóan a kormányzó hátsó szándéka, amit el akart érni. Így ezeket az idézeteket lehet ugyan forrásként kezelni, akár kellő fenntartással (én ezek felé hajlok), akár rosszindulatú elméleteket építve rá, akinek a gusztusa úgy kívánja, de bizonyítékként kezelni semmiképpen sem.
Visszatérve 2. számú írására, és benne a "dátumvisszavándorlási" elméletre, ekképp zárja okfejtését a jegyzőkönyv-lehetséges megismerés időpontjairól: "Gyakorlati jelentősége egyébként az egésznek nem sok volt, mivel nagy vonalakban Horthy mindennel tisztában volt, és ha a részletek érdekelték volna, elég lett volna annyi, hogy magához rendeli az Eichmann mellé kirendelt magyar csendőrségi összekötőt, Ferenczy László alezredest, aki funkciójából adódóan a szelekció részleteiről is tudással bírt, vagy kéri egy bizottság kirendelését a németországi >>munkatáborokba<<, vagy esetleg felveszi a kapcsolatot a magyar katonai hírszerzéssel (amely a holokausztról bőséges információkkal rendelkezett), netán feltesz néhány keresztkérdést az illetékes német személyeknek. Neki azonban ilyesmi eszébe sem jutott, holott államfőként igazán rendelkezett elegendő kapcsolattal. Csak azért nem tudott az ügy részleteiről, mert szándékosan került minden lehetőséget, ami ehhez a tudáshoz segítette volna". Hogy államfőként mennyire rendelkezett Horthy elegendő kapcsolattal ahhoz, hogy Oświęcimről és a többi haláltáborról időben megfelelő információkat szerezzen, vagy mit tudott a katonai hírszerzés, megítélni nem tudom. Viszont Ungvárynak az az állítása, hogy Horthy szándékosan került minden lehetőséget, hogy a kiszállítottak sorsáról érdeklődjön, és az illetékes német személyeknek keresztkérdéseket tegyen fel, a valótlanságok világába tartozik. Furcsa módon ez épp az Ungváry írásaival azonos céllal készült Sebők János könyvéből tudható. Május közepén a fővárosban terjedő mendemondák miatt a Kormányzó felrendelte magához Otto Winkelmannt, a magyarországi SS- főfelügyelőjét, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsa a kiszállított zsidóknak. Winkellmann Eichmanntól kért felvilágosítást, mert mint ahogy mondta: "A kormányzó végre tudni akarja, hová viszik ezeket az embereket. Valamit nekem is kell mondani neki, mert az öregúr ezzel nem hagy minket nyugton". Végül Eichmann utasítására felelte Winkellmann a Kormányzónak: "Dolgozni Őfőméltósága. Az új német fegyverek gyártásához kell a munkáskéz". Mi értelme van a kiszállított zsidók sorsa felől érdeklődni, pláne az SS magyarországi főfelügyelőjétől, ha úgyis tudja valaki, mi vár az kiszállítottakra? (Természetesen itt Sebők részéről nem az a vád, hogy tudta mi történik velük, hanem hogy jobban hisz "becsületére oly kényes" tisztnek, mint az innen-onnan jövő híreknek, és hogy "csak meg akarja nyugtatni saját lelkiismeretét"). Ungváryt pedig biztosíthatjuk, hogy Horthy bármelyik más német vagy magyar illetékesnél is hasonló megnyugtató választ kapott volna. A SS pedig majd biztosan hozzájárult volna egy független vizsgálóbizottság látogatásához a táboraiba. Egy ilyen bizottságot még akkor is kérdéses, hogy beengedtek volna akár Oświęcimbe, akár a többi érintett objektumokba, ha annak összetételét teljesen a Sztójay-kormány szája íze szerint állították volna össze. Valószínűleg tehát egy bizottság kirendelése sem zárult volna más tartalmú eredménnyel.
Sebők könyve egyébként arról is tudomással bír, hogy még a deportálások megkezdése előtt, április közepén Horthy egy alkalommal felemelte szavát a zsidókkal szembeni kegyetlenkedések ellen. Tehát tulajdonképpen egy félmondat erejéig igaza van Ungvárynak, amikor azt állítja: "Horthy állítása, amely szerint passzívan visszavonult a zsidóügyek intézésétől, a legendák birodalmába tartozik". És ezen a ponton a 2.-es számú írást érdemes összevetni a BBC History ugyanazon számában is leközölt 1. számú írással is. Ugyanis abban – mint már utaltunk rá – Ungváry épp azzal próbálja kisebbíteni a német felelősséget, hogy a kiszállított zsidókat maga a német állam is az eredeti terveknek megfelelően hadiüzemekben kívánta alkalmazni. Mindössze azon múlott a terv dugába dőlése, hogy a magyar honvédség a munkaképes zsidókat visszatartotta munkaszolgálatra. Márpedig, ha a magyar zsidók német hadiüzemekben történő alkalmazása majdnem valósággá lett reális opció volt, minden, a korábbi, frontról beszerzett népirtásokról szóló értesülések dacára, összedől az a jólismert érvelés, hogy a kormányzó nem vehette komolyan a németek és magyar kollaboránsaik részéről azt a fedősztorit, miszerint a kiszállított zsidókat dolgozni viszik. Ungváry jobbkeze nem tudja, mit hazudik a bal. Vagy netán Horthy lenne a felelős azért a döntésért is, hogy a munkaképeseket visszatartották, és helyettük a munkaképteleneket küldték? Ezért a döntésért magyar részről kizárólag két személy tehető felelőssé: Endre László és Vörös János.
A balliberális tábor szekerét toló holokausztkutatókhoz hasonlóan tényként kezeli Ungváry Krisztián azt a feltételezést is, hogy a semleges országok és az angolszász hatalmak tiltakozásának, illetve a július 2.-i bombatámadás hatására szánta el magát a fővárosi deportálás megakadályozására. Ha meg is kérdőjelezzük a Horthy-emlékiratban szereplő, jegyzőkönyv-megismerésen alapuló motivációt (amit Horthy gyenge emlékezőtehetsége okán minden rosszhiszeműség nélkül megtehetünk), legbiztosabban azt jelenthetjük ki, hogy nem tudjuk, mi motiválhatta a kormányzót. Számomra a legreálisabbnak tűnő magyarázat a Baky-féle csendőrpuccsról szóló hírekkel szembeni ellenlépés adta apropó.
A motivációval kapcsolatban Ungvári az 1.-es számú írásban megenged magának egy nagyon durva hazugságot is. Idézi a június 26.-án tartott koronatanácsi ülésre a kormányzó nyilatkozat-tervezetét: "legjobb szeretném azt a kegyetlen és nem magyar természethez illő megoldást, hogy a zsidók deportáltatnak, egyáltalában leállítani. Ha azonban ezt a kormány szerint a németek követelik, ebből nem engednek, vagyis ezen a vonalon kényszer áll fenn, akkor sem engedhetem, hogy ebben a magyar csendőrség működjön közre. Akkor csinálja azt, amit a németek akarnak, az itt lévő német karhatalom". Nos mindebből mi Ungváry konklúziója? Szerinte: "Ezt a kijelentést fontos kiemelni, mert ebből is látszik, hogy Horthy nem akarta >>megmenteni<< a zsidóságot, hanem csupán azt szerette volna elérni, hogy ne kompromittálja magát a deportálásokkal. Éppen ezért teljes tévedés gesztusát úgy értelmezni, mint a zsidóság megmentésének kísérletét". Mindezt állítja azok után, hogy maga nyitja az idézetet azzal, hogy "legjobb szeretném azt a kegyetlen és nem magyar természethez illő megoldást, hogy a zsidók deportáltatnak, egyáltalában leállítani", és csak ha a németek részéről kényszer áll fenn, vagyis nem lehetne velük szembeszállni, akkor legalább vonja ki magát alóla a magyar csendőrség. Most két lehetséges eset áll fenn: 1. Ungváry Krisztián funkcionális diszlexiában szenved, a szövegértelmezés képességének alapjaival sem rendelkezik, ami egy történész esetében elég súlyos probléma, 2. Ungváry Krisztián nemcsak hazudik, hanem hülyének nézi az olvasóit (és ha a BBC ezen kiadványai külföldön is megjelennek, akkor nem csak a magyar olvasókat). A szerző egyébként ezzel az idézettel akaratlanul két másik tételének is ellentmond. Ugyanis a német kényszernek a bábkormány tagjai előtt tervezett emlegetése arra utal, hogy igenis volt német megszállás, továbbá azt is sejteti, hogy a németek igenis a teljes magyarországi zsidóság deportálását szerették volna.
A szerző ugyanitt felhozza azt a szintén a balliberális kollegái által rendszeresen hangoztatott elméletet is, miszerint "Mint ahogy a deportálások megindulása, úgy leállításuk is bizonyíték arra, hogy a folyamat (mármint a zsidók deportálása) nem volt eleve elrendeltetett". A fővárosi zsidóság megmenekülésével kapcsolatban mindössze egyetlen nyitva maradt kérdésnek van helye, ami még tárgyilagos vizsgálatra vár, nevezetesen miért bénította meg a Koszorús-féle akció átmenetileg több mint egy egész hónapra (majd a román kiugrást követően véglegesen) a magyarországi német zsidótlanítási mechanizmust (bár Ferenczy csendőr-alezredes – és csendőregységeinek – zsidókérdésben történő időleges átállása Horthyhoz részben erre is magyarázatot adhat).
Ha azonban meg is szokták említeni a Koszorús-féle páncéloshadosztályt, egy valamit általában tudatosan elhallgatnak vele kapcsolatban. Az esztergomi páncélos-hadosztály nem egy volt a többi magyar alakulat között, hanem ez egy, még a német megszállás előtt, a Don-kanyarból a 2. magyar hadsereg hazaszállított maradványaiból titokban felállított katonai egység volt. Feladata pedig, hogy egy esetleges kiugrás esetén a főváros közelében álljon a kormányzó rendelkezésére. Az esztergomi páncélos-hadosztály létezéséről nemhogy a németek, de néhány beavatott megbízható, korábbi felső vezető kivételével (mint Szombathelyi vagy Kádár Gyula) még a honvéd vezérkar sem tudott. És ami a legfontosabb, nem volt alárendelve a honvéd vezérkar főnökének, a németek hű emberének számító Vörös Jánosnak sem. Ebből következik, hogy Horthynak csak azért volt lehetősége megmenteni a fővárosi zsidóságot, mert itt szabadon rendelkezésére állt egy megbízható katonai alakulat, élén egy hozzá hű parancsnokkal, Koszorús Ferenccel. Ha ezt összevetjük Veesenmayer egyik Rippentropnak küldött jelentésével, mely szerint Vörös János májusra (vagyis pont akkorra, amikorra a deportálások megkezdődtek), eltávolította és felváltotta a honvédség tisztikarából a "Szombathelyi klikkjéhez tartozókat" (azaz a németellenes beállítottságúakat), akkor megállapítható, hogy vidéken egy Koszorús-féle páncéloshadosztályhoz hasonló akció –megbízható, a németekkel és magyar kiszolgálóikkal szembeszállni kész hadosztály-és hadtestparancsnokok híján – gyakorlatilag kivitelezhetetlen lett volna. Hogy ez nem puszta hivatkozási alap, bizonyítja az a tény is, hogy Horthy a Baky-féle csendőrpuccs felröppenő hírére először Vörös Jánoson keresztül más honvéd alakulatokat szeretne ennek letörésére a fővárosba rendelni, és csak miután ezen szándéka kudarcba fullad, veszi Lázár Károly közvetítésével igénybe az esztergomi páncélos-zászlóaljat.
És a Koszorúshoz hasonló megbízható alakulatok hiányából kifolyólag tudják folytatni a német és a kollaboráns magyar közegek Budapest vonzáskörzetén kívül a deportálásokat. Lényegében ez magyarázza azt is, miért akar aztán kompromisszumot kötni Horthy Hitlerrel a deportálások folytatását illetően: a Koszorús-féle páncélos-hadosztályt Vörös először levezényli a Drávamellékre "határőrzési" céllal, majd augusztus 2.-án kivezénylik a frontra. Azaz ha a kormányzó eszköz nélkül marad, nem maradt más hátra, mint akit lehet menteni, vagyis legalább a kikeresztelkedetteket megvédeni. Az esztergomi páncélos-hadosztály értékét, pontosabban annak hiányát október 15. szomorú kimenetele mutatta meg igazán. Ebből a szempontból érthetővé válik az a törekvés is, hogy a német megszállást is megkérdőjelezzék és kiiktassák a történelmi tények világából. Ugyanis a katonai és politikai erőviszonyok, valamint az esztergomi páncélos-hadosztály kivételes mivoltának és további sorsának ismeretében értelmetlenné válik az a kérdésfeltevés, hogy Horthy miért nem mentette meg a vidéki zsidóságot. Véleményem szerint a fővárosi zsidóság megmenekülése esetében helyesebb a "megakadályozás" kifejezést használni, semmint a félrevezető "leállítást" (még akkor is, ha Horthy és a menye emlékirataiban is ez a kifejezés szerepel). A kormányzó nem azért akadályozta meg a fővárosi zsidóság deportálását, mert csak úgy kedve szottyant hozzá, hanem azért, mert – ellentétben vidékkel – egy megbízható, és a vezérkari főnök kikerülésével igénybevehető katonai egység révén erre lehetőség nyílt.

Qui prodest?

Most érhet az a vád, hogy nem akarok szembenézni a magyar felelősséggel. Ez nem igaz, az épp elég szembenézni való, hogy volt egy magyar kormány, és voltak bőségesen ehhez a kormányhoz hű magyarok, akik nemhogy önként kiszolgáltak egy megszálló idegen államot, nemhogy a magyar hadsereg vérét nem átallottak annak céljaiért feláldozni, de saját nemzettársaiknak egy csoportját kiszolgáltatták az azokat legyilkoló idegen államnak, és ezért még saját államfőjüket is képesek voltak becsapni, sőt, amennyire lehetett, szembeszállni vele. Mint ahogy később is bőven termettek kormányok, párttagok, ávósok és pufajkások, akik nemcsak kiszolgáltak egy másik megszálló nagyhatalmat, de annak uralmáért tömeggyilkosságok elkövetésére is hajlandóak voltak. És ahogy a szocializmus évtizedeinek "magyar" kormányai, valamint nagy lélekszámú párt- és államapparátusuk nem kérdőjelezi meg a megszállás tényét, úgy a Sztójay-kormány és államapparátusának ténye sem. Ha a német megszállási emlékműnek ki kellett volna fejeznie a magyar állam felelősségét, akkor ugyanezt minden 56-os vagy a kommunizmus áldozatainak emléket állító emlékműnek is meg kellene tennie. Sőt, valamennyi Trianon emlékműnek is kifejezésre kéne juttatnia a magyar állam felelősségét, hiszen ha a Károlyi Mihály-féle magyar állam nem zülleszti szét hazaáruló módon az ország védelmét, és nem enged tudatosan teret a nemzetiségi szeparatizmusnak, akkor Trianon bekövetkezése legalább annyira kérdéses, mint amennyire magyar közreműködés nélkül a holokauszt bekövetkeztét elkerülhetőnek vélik.
Azzal pedig, hogy Horthy Miklós személyét, vagy az 1944 márciusát megelőző magyar kormányzatokat is felelőssé tesszük a magyar zsidóság tragédiájáért, és március 19. határvonalát elmossuk, nemcsak hogy történelemhamisítás bűnébe esünk, de nem segítjük, hanem éppen akadályozzuk a szembenézést. Az ártatlanok és bűnösök összemosása ugyanis oda vezet, hogy a fiktív bűnösök fiktív bűneinek reflektorfényben történő minduntalan kipellengérezése a közönség ellenreakciójaként a valódi bűnösöknek is a felmentését fogja kiváltani. Megfigyelhető például, hogy akik nem hajlandóak elfogadni Horthy bűnösségét, a csendőröket is rendre felmentik, mondván, "ők csak parancsot teljesítettek", holott ez utóbbi nyilvánvalóan nem igaz.
És végül joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért nem tévedést, hanem szándékos hazudozást emlegetek. Ungváry Krisztián nem buta ember, ellentétben a párttörténeti intézet köpönyegéből előbújt és egyéb önjelölt balliberális holokausztkutatókkal, komoly tudományos rendfokozattal és szakmai tekintéllyel rendelkezik. Ugyanakkor arról sem tudunk, hogy esetleg felmenői révén családi érintettsége okozná rosszindulatú elfogultságát. Bár mint említettem, akadnak a szakmában olyan, az érintett korszakkal foglalkozó történészek között, akik munkásságuk pártatlan és tárgyilagos indulását követően, szemmel láthatóan sajnálatosan elmozdultak a balliberális értelmiségi oldal elvárásai felé – itten említhetném Ormos Máriát, Ablonczy Balázst, és bizonyos fokig Romsics Ignácot is. Ők azonban vigyáztak arra, hogy ezen elvárásokat úgy teljesítsék, hogy azért munkásságuk legalább valamelyest az értékelhetőség határán belül maradjon, és ezért közülük egyikük sem vetemedett, még megközelítőleg sem, a történelmi valóság oly durva megtiprására, mint amiket Ungváry Krisztián három iménti inkriminált írásában megenged magának. Ha valaki nehezen megszerzett tudományos tekintélyét, személyes elfogultság nélkül, ilyen hazug és rosszindulatú írásokkal képes kockára tenni, azt csakis egyvalamiért teheti: valamilyen komoly ellenszolgáltatás fejében.
De vajon kik kínálhatnak fel ezért ellenszolgáltatást? Mondhatnám erre azt is, hogy nem lényeges és nem is érdekel. Azonban úgy gondolom, hogy Ungváry Krisztián megérdemli, hogy itt most ugyanazt a rosszindulatot tanúsítsam iránta, amit ő a magyar történelem eme tragikus korszaka és Horthy Miklós személye iránt táplál, és egyfajta hipotézist állítsak fel arra vonatkozólag, hogy vajon szerzőnk kiknek is szegődhetett szolgálatába. Nekem az a véleményem, hogy amikor a balliberális értelmiség Horthy Miklós kormányzó személyét igyekszik befeketíteni, akkor a háttérben az érdekszálak a kisantant utódállamokhoz vezetnek. A fehér lován a visszaszerzett területekre bevonuló Horthy az országgyarapítás szimbóluma, és ha Horthy személyét erkölcsileg megsemmisítik, akkor általa mindent megsemmisítenek, amit személye jelképez, így az irredenta gondolatot, és a revíziós sikereket is, amiktől szomszédaink ma is úgy félnek, mint a tűztől. (Egyébként az, hogy a politikai balliberális oldalt a kisantant titkosszolgálatok irányítják, részemről nem feltételezés, erről konkrét tudomásom van, csak úgy látszik még nem jött el az idő, hogy az erre vonatkozó bizonyítékok napvilágot lássanak).
Viszont arról szinte biztosan meg vagyok győződve, hogy Ungváry Krisztián nem a kisantantnak adta el lelkét és szakmai becsületét. Akkor ugyanis 2. számú írásában bizonyosan nem a román holokauszt rémtetteinek taglalásával próbálta volna alátámasztani, mit tudhatott a korabeli magyar elit. Egyszer egy könyvesboltban kezembe akadt szerzőnk egyik könyve, sajnos a címét nem jegyeztem meg. Belelapoztam, és a "Volksbundról", a magyarországi nácinémetek szervezetéről fejtegette véleményét, melyet pontosan visszaidézni nem tudok. De mondandójának veleje valami olyasmi volt, hogy ez voltaképpen nem is volt náci, hanem "csak" egy amolyan "nemzetiségi kulturális szervezet", és hogy végül mégis náci lett, arról is mi magyarok tehetünk, mert mi olyan galádok voltunk, hogy a "szegény német kisebbséget elnyomtuk".
Én ezt összevetve a mostani három inkriminált írással, mögöttük egy komoly német érdekeltséget vélek meghúzódni. Nem tudom, hogy a magyar holokauszt-túlélők leszármazottainak a német állam fizet-e valamilyen kárpótlást, örökjáradékot, és ha igen, összege eléri-e legalább a magyarét. Tartok attól, hogy nem. A német államnak ugyanis vagy legalább ugyanannyit kéne fizetnie a magyar holokauszt túlélőinek, mint amit Magyarország is, vagy a magyar állam által eddig fizetett és ezután fizetendő holokauszt-kárpótlások összesített összegének felét meg kéne téríteni a magyar állam javára. A német állam még abban az esetben is legalább felerészben felelős a magyar zsidóság tragédiájáért, ha igaz Ungváry Krisztián azon állítása, miszerint a németek eredetileg nem tervezték a teljes magyar zsidóság megsemmisítését, és kizárólag a kollaboráns magyar közegek döntése volt a munkaképtelenek haláltáborba küldése. Ugyanis a magyar fő felelősöket, Jaross Andort, Endre Lászlót és Baky Lászlót Veesenmayer követelésére nevezték ki posztjaikra az imrédisták soraiból. És ez már önmagában is elegendő ok arra, hogy a németek állják a leszármazottak anyagi jóvátételének legalább a felét! Márpedig Németország gondolhatja azt, a háború óta fizetett már "épp elég" jóvátételt a zsidóságnak, nem szeretne a magyar zsidóknak is külön fizetni, pláne nem örökjáradékot.
Mert ugye azok kemény tételek, és ha kemény pénzekről van szó, akkor semmi sem szent, még a történelmi igazság sem. Olcsóbb magyar és német történészeket megvásárolni, és szemrebbenés nélkül hazudozni. Maradjon csak hát a magyar zsidók tragédiája kizárólag a magyarok bűne, bizonyítsuk be, hogy mi csak bérmunkát végeztünk, kizárólag ők maguk a felelősek saját zsidóik pusztulásáért! Az a szomorú, hogy mivel az erre vonatkozó levéltári anyag német kézen van, még az sem zárható ki, hogy német precízitással hamisítanak korhű dokumentumokat, amelyek teljesen eredetinek látszanak. Feltűnő, hogy az utóbbi 20 évben ebből a néhány hónapos időszakból kizárólag a magyarokat hátrányos fénybe helyező, és a német felelősséget mind tovább csökkentő dokumentumok láttak napvilágot. Könnyen lehet, hogy Ungváry legközelebbi publikációjában mondjuk már ezt olvassuk: "teljességgel a legendák birodalmába tartozik, hogy Veesenmayer kész listákkal érkezett volna. A legújabban előkerült dokumentumok szerint a németek csak a kormányváltás tényéhez ragaszkodtak, de a személyi kérdéseket teljesen Horthy-kormányzóra bízták. Aki pedig, hogy a németek előtt mentse a bőrét, teljesen önszántából, saját belátása szerint nevezte ki Sztójay Dömét miniszterelnöknek, valamint a kormány összes tagját az államtitkárokkal egyetemben". Egy szó mint száz, feltételezésem szerint Ungváry Krisztián német állami kegydíjon hazudozik!

Szentkirályi Gábor
A Kárpátemdencei Székely-Magyar Nemzetőrség törzsőrmestere

2014 07. 31.