Borbély Zsolt Attila publicisztikája és a lakosságcsere agyréme (Borbély Zsolt Attila: Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamok)


Borbély Zsolt Attila, a Néppárt elnökségi tagja csonkaországi és nemzetközi politikai eseményeket és összefüggéseket magabiztos felületességgel ismerő, de az erdélyi magyar politikát és politikatörténetet avatottan szakértő politológusa. Amikor az erdélyi és romániai politikáról ír, vagy szól, akkor elemzései, meglátásai 100%-ig találóak, pontosak, és aligha tagadhatjuk, hogy az általa levont leleplező konklúziók igen kellemetlenek lehetnek a neptunista erdélyi nagypolitika kollaboráns szereplői számára. A jelenkori erdélyi politikát illető éleslátását területen még Tőkés Lászlóval szembeni erős elfogultsága sem befolyásolja érdemben.
Ez azonban már korántsem áll a csonkahoni belpolitikáról alkotott, és felületes ismeretek alapján hozott ítéleteiről. Példának okáért álljon itt, amikor 2007-2008 környékén azt fejtegette az MVSZ-nek a kettősállampolgárságról szóló referendum másodszori kezdeményezésének a bejelentésével kapcsolatban, hogy az szerinte azért helytelen, mert az 2004-hez hasonlóan ismét a balliberális oldal szociális demagógiája folytán elbukna. Holott az öszödi beszéd, valamint a különböző megszorító intézkedések (pl. vizitdíj bevezetése, stb.) meghozatala után abban a közhangulatban az erkölcsileg bukott akkori kormánypártok aligha tudtak volna mégegyszer hitelesen apellálni a posztkádári-gulyáskommunista jóléti sovinizmusra, tehát ez az állásfoglalás az akkori magyar belpolitikai helyzet Borbély Zsolt Attila általi totális félreismeréséről tett tanúbizonyságot.
A referendum újbóli kiírása esetén, 2007-2008-ban annak az öszödi rémnek, akiről már ország világ előtt nyilvánvaló valóvá vált, hogy lételeme a hazugság, azt a szociális ellátórendszert kellett volna verbálisan újból megvédenie a "határon túliaktól", amit éppen kormányának miniszterei, Kóka János, Horváth Ágnes és Molnár Lajos gőzerővel látott neki szétverni. A Fidesz pedig a feltörekvő Jobbik és a folyamatosan tüntető Kossuth tériek fojtogató konkurenciája közepette már nemigen tehette volna meg, hogy 2004-hez hasonlóan, simlis módon elszabotálja az igenes kampányt. Ismerve a magyar szavazópolgár protestszavazásra való hajlandóságát, abban a politikai légkörben sok korábbi "nemesember" (speciális farkaslakai kifejezés a december 5.-én nemmel szavazókra) – pláne ha az összekapcsolódott volna a vizitdíjról szóló népszavazással – ezúttal dacból is igennel szavazott volna, az igenes siker, megspékelve egy erős fideszes kampánnyal, szinte bizonyosan garantált lett volna.
De jól mutatja például Borbély Zsolt Attila felületességét, hogy a Fidesz és a Jobbik között álló politológus egy az egyben kész ténynek veszi a Gede testvérek általa Erdélyben terjesztett is kiadványainak világképét és összeesküvés elméleteit. A kiadó könyvei által közölt történelmi összefüggéseket természetesen messze hiba volna egy az egybe ostobaságnak vagy valótlanságnak kikiáltani, de koncepciózus és világnézetorientált tartalmuknak tendenciózusságával és egyoldalúságával jelen sorok írójának saját diplomamunkájának megírásakor személyesen is volt alkalma szembesülni. Bizton állíthatom, hogy a Gede BT. Kiadványait ugyan nem kell a szemétbe dobni, de azok tartalmát erős fenntartással és megfelelő szellemi szűrővel szabad csak olvasni.
Szerzőnk ezúttal az Erdélyi Naplóban közölt tanulmányt az R"M"DSZ és az 1945 utáni Magyar Népi Szövetség kollaboráns románbérenc politikája közti párhuzamosságról "Akkor és most: MNSZ-RMDSZ párhuzamok" címmel. Az egyébként kitűnő tanulmány közöl egy orbitális történelmi félreértést. Mint írja a cikk is, 1945 novemberében a román hatalmat kiszolgáló „Népi Szövetség” olyan hazaáruló nyilatkozatot fogad el a párizsi béketárgyalások előtt, hogy a magyar kisebbségi kérdés nem kezelhető területi kérdésként, és állást foglal Erdély Romániához tartozása mellett: "az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene." Majd Borbély Zsolt Attila hozzáteszi: "Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna".
Nos, abban eszünk ágában sincs vitatkozni a szerzővel, hogy a "Magyar Népi Szövetségnek" mind általános politikáját, mind az inkriminált nyilatkozatát nemcsak lehet, de el is kell ítélni, az R"M"DSZ-el együtt méltóak nemcsak a történelem szemétdombjára, de egyenesen a gyehenna tüzére is. Amiben mégis vitába kell szálljak vele, az a lakosságcserével kapcsolatos megállapításai. Mivel jelen sorok íróját Borbély Zsolt Attila egyetemen tanította, ismeri ezzel kapcsolatos nézeteit: a szerző kedvenc és megvalósíthatónak tartott eszméje, hogy a II. bécsi döntés határait visszaállítva magyar-román lakosságcserével megvalósítható a Székelyföld és az Alföld közötti magyar etnikai korridor, és homogén magyar észak-erdélyi és ugyancsak homogén román dél-erdélyi tömb hozható létre. Bár a Haza visszamagyarosításában első lépéként megtermetendő etnkai korridor létfontosságú, a lakosságcserére vonatkozó agyréme azért kivitelezhetetlen, mert nemhogy Dél-Erdélyben, de Erdély egészében a hivatalos megszálló román statisztika szerint a nagyjából 200 ezer (valójában is legfeljebb félmillió) főt kitevő szórvány aligha tudná alku tárgyát képezni a hárommmilliósra felduzzasztott észak-erdélyi betolakodó román tömbbel szemben, illetve belakni annak jelenlegi bitorolt életterét. Tekintve, hogy az erdélyi jobboldalon rendszeresen felbukkan a szórványtelepítés agyréme (a gyöngyhalászok szakszervezeti elnöke, Szász Jenő, illetve a szerző pártjában SzájkaraTé Tibor elnök, valamint Gulyás Balázs részéről, igaz, ők az annyival rosszabbak, hogy nem is korridorkészítés céljából a dél-erdélyi, hanem pusztán a Székelyföldre való áttelepítés céljából az össz-szórvány felszámolásának a gondolatával foglalkoznak), nem lehetünk teljesen közömbösek az olyan történelmi tévedések iránt, amelyek ilyen, a szimpla kollaborálással egyenértékű, hazaáruló elképzeléseket alapoznak meg. A szerző sugallatával ellentétben ugyanis 1. sem a II. bécsi döntést követő "kis magyar világ" idején nem merült fel a lakosságcsere gondolata; 2. sem pedig az említett inkriminált "M"NSZ-es nyilatkozatban elutasított lakosságcsere nem áll összefüggésben a nyilatkozat által egyébként ugyancsak elutasított II. bécsi döntés határainak esetleges visszaállítási szándékaival.
Ami az idézett dokumentumban szereplő lakosságcsere gondolatát illeti, annak gyökerei közvetlenül a II. bécsi döntést megelőző román-magyar tárgyalásokra nyúlik vissza. A német nyomásra 1940 augusztusában Szörénytornyán (Turnu Severinben) a román diplomáciával kénytelen-kelletlen tárgyalóasztalhoz ülő, Hóry András, korábbi varsói követ által vezetett magyar delegáció lemond Dél-Erdélyről, és csak egy kelet-nyugati osztóvonal mentén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet követeli, Araddal, Kolozsvárral és Nagyváraddal kiegészítve, kishíján úgy, ahogy aztán azt a II. bécsi döntés meg is valósította. A román fél viszont hallani sem akart határváltoztatásról, mire a magyar fél felállt az asztaltól, és közölte, hogy a maga részéről berekeszti a tárgyalást, és fegyveres fellépéshez folyamodik.
Ekkor a román delegáció felvetett egy újabb javaslatot, mely a magyarok által javasolt kelet-nyugati osztóvonal helyett egy észak-déli osztóvonal mentén osztotta volna ketté a Trianon utáni Erdélyt: ennek értelmében a Részvidéket adták volna vissza a románok egy Máramarossziget-Nagybánya-Szilágysomlyó-Csúcsa-Lippa-Arad vonal mentén, de ezt az engedményt is lakosságcseréhez kötötték volna: a Székelyföld és a történeti Erdély egész magyarságát kicserélték volna a Részvidék román (betolakodó) lakosságával. (Egyébkén Clodius, bukaresti német követ és Rippentrop német birodalmi külügyminiszter is a román javaslatot támogatta). A magyar fél számára a román ajánlat elfogadhatatlan volt, és hallani sem akart lakosságcseréről.
A konfliktust végül Hitler deus ex machina személyesen volt kénytelen megoldani, aki szembesülve az egy hónappal korábbi, Szovjetunióval szembeni román megfutamodással, és a Románia végső megsemmisülésével fenyegető közös szovjet-magyar-bolgár veszéllyel, belátta, hogy Románia puszta léte, és ezzel az olcsó román kőolaj a továbbiakban csak akkor biztosított számára, ha feladva addigi, Nagy-Románia sérthetetlenségét képviselő álláspontját, a minimális magyar igényeket kielégíti. (A románok egyébként maguk is belátták, hogy a hármas külső veszély országuk végső megsemmisüléssel fenyegeti, ezért is kérték a döntőbíráskodást, az más kérdés, hogy sokkal csekélyebb területi vesztességre számítottak).
Így a bécsi döntés a magyar követeléseknek megfelelően a kelet-nyugati osztóvonalat valósította meg Székelyfölddel, Kolozsvárral és Nagyváraddal. És bár a döntőbírói határozat mindkét oldalon jelentős kisebbséget hagyott, amelyek közül a 4 év alatt mindkét részről nagy számban költöztek át saját anyaországuknak fennhatósága alá (a kezdetben nagyszámú kitelepítések is előfordultak), a lakosságcsere nem merült, és több okból fel sem merülhetett volna fel a magyar kormányzat részéről.
A románok eleve nem egyeztek volna bele, mivel céljuk Észak-Erdély újbóli megkaparintása volt, így az észak-erdélyi román etnikai jelenlét minél teljesebb megőrzésében voltak érdekeltek. Ugyanakkor a magyar külpolitika további célja Dél-Erdély visszaszerzése volt, így hasonló okokból mi sem gondolhattunk lakosságcserére. Ráadásul Aradon és környékén, valamint a dél-mezőségi négyszögben (Tordával és Marosújvárral) a demarkációs vonal mellett közvetlen két magyar etnikai tömb is feküdt, márpedig egy lakosságcsere esetén ezeket is biztosan felszámolták volna.
Továbbá egy esetleges lakosságcserének akadályában állt volna az a körülmény is, hogy míg a román uralom alatt a magyarság létszáma a korabeli magyar becslések szerint 400 és 600 ezer közé tehető (a becslést román statisztika hiteltelensége mellett a magyar fennhatóság alá menekültek nagy száma is nehezítette), a magyar fennhatóság alá visszatért területeken a románság létszáma 900 ezer és 1 millió körül mozgott. (Az 1941-es magyar népszámlálás Észak-Erdélyre vonatkozó nemzetiségi arányairól a különböző történeti munkák mind a románok, mind a németek, mind a magyarok vonatkozásában némileg eltérő adatokat közölnek, a magyarok aránya 51 és 54% körüli lehetett). Tehát a dél-erdélyi magyarság létszáma a legoptimálisabb esetben is 2/3-a, de talán még kevesebb mint fele volt az észak-erdélyi román betolakodókénak.
Amúgy a magyar kormányzat, ha akarta volna, lakosságcsere-egyezmény nélkül, egyoldalúan is kitelepíthette volna a nagyjából milliós nagyságrendű észak-erdélyi betolakodókat. Ugyanis az ország számos része, így a Dunántúl, az Északi-középhegység, a Nyírség vagy a Viharsarok, de ide sorolhatnám a visszacsatolt Maros-Torda és Csík vármegyéket, komoly demográfiai többlettel rendelkeztek, így a magyar kormányzatnak az elégtelen számú dél-erdélyi szórványok megmozgatása nélkül is lett volna elég tartaléka a megüresedő román falvak betelepítésére.
Ide kívánkozik, hogy miután 1945-ben a debreceni "Ideiglenes Nemzeti Kormány" meghirdeti a földreformot, a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt nyomására a lehető legkisebb méretű, gyakorlatilag életképtelen parcellákra osztják szét a Csonka-ország teljes termőterületét. Ennek ellenére is 1 millió földigénylő marad föld nélkül (méghozzá úgy, hogy közben számos, „horthystának” bélyegzett kis- és középgazdától elkobzott földet is újra kiosztottak másoknak). Ha hozzávesszük, hogy ennek az egymilliónak legalább a fele nem egyedülálló, hanem többgyerekes családos személy volt, a földnélkül maradás valójában legalább 2 millió személyt érinthetett, mondhatnám azt is, ez a (legalább) 2 millió magyar hiányzott Erdélyből. Vagyis ha az 1945-ös lehető legradikálisabb csonkahoni földreform sem tudott 2 millió embernek egy talpalattnyi termőföldet sem biztosítani, könnyen belátható, hogy ha 1940-44 között lett volna erre irányuló kormányzati szándék, még akár egy radikális földreform mellett is egy, az 1941-es határokon belüli nagyarányú telepítéssel nemhogy a románok, de a szászok, szatmári és csonkahoni svábok szállásterületeit is minden további nélkül teljesen le lehetett volna fedni magyarokkal. Méghozzá anélkül, hogy a megszállva hagyott Dél-Erdélyből ehhez még pótlólagos emberanyagot kellett volna igénybevenni.
De ahogy a lakosságcsere, úgy az átfogó telepítés sem került napirendre. Annyira nem, hogy a hivatalnoki kar és az államapparátus nagyobb részét helyiekből nevezték ki, és az úgynevezett "ejtőernyősök", azaz a Csonkahonból átdobott hivatalnokok száma a helyi alkalmazottakénak csak egy töredékét tette ki, tehát az államigazgatás kiépítését sem állították egyértelműen a számaránynövelés szolgálatába. Ugyanakkor a dél-erdélyi menekülteknek is csak egy része talált otthonra Észak-Erdélyben, jelentős részük a fővárosba, vagy az ország más vidékére költözött. Persze mind a korabeli közvéleményt, mind a magyar kormányzatot élénken foglalkoztatta az erdélyi telepítés gondolata, de a gyakorlatban ez egykori Erdélyből menekültek (többnyire amúgy is magyartöbbségű területekre történő) visszaköltözésén túlmenően legfeljebb vegyeslakosságú területek arányainak átbillentésében merült ki.
A magyar kormányzat nem mert érdemben hozzálátni a Székelyföldre vezető etnikai korridor kiépítéséhez-kiszélesítéséhez, és a román többségű tömbök felszámolásához. Ugyanis bizonyosra volt vehető, hogy egy átfogó és nyílt reszkítianizációs kísérlet az Antonescu-rezsim részéről megtorlásképpen a dél-erdélyi magyarság teljes felszámolását vonta volna maga után. (Az se véletlen, hogy hosszas hezitálást követően a Bárdossy-kormány a bukovinai székelyeket végül nem Erdélyben, hanem a Bácskában telepíti le).
És előre ugorva az időben, hogy milyen összefüggésben került bele az "M"NSZ 1945-ös kiáltványába a lakosságcsere elleni tiltakozás? Nos, úgy, hogy az 1944 decemberétől a Gyöngyössy János vezette áruló magyar külügyminisztérium azt az álláspontot képviseli, hogy lemond a Királyhágón túli területekről, azaz a történeti Erdélyről, és helyette csak a Részvidéket követeli vissza, és a békekonferencián is ezt az álláspontot kívánja képviselni. Vagyis a „magyarnak” csúffolt külügyminisztérium 1944 decemberétől azt követeli, amit 1940 augusztusában a román kormány Turnu Severinben felajánlott. Feltehetőleg ezt is csak azért, mert ezt a kismértékű határkorrekciót az Egyesült Államok és Franciaország kormánya is támogatta (igaz a szovjet kormány még ezt sem, viszont érdekes, hogy több történeti utalás szerint is a Részvidékre Rákosi még majd hatalomra jutását követően is igényt tart).
Márpedig az észak-déli irányú határvonal lebegtetése automatikusan maga után vonta a lakosságcsere veszélyét, vagyis, hogy annak megvalósulása esetén a székelységet és az erdélyi magyarságot kicserélik a részvidéki románokkal, ahogy ezt korábban a román kormány Szörénytornyán fel is ajánlotta. És az „M”NSZ kiáltványa erre a lakosságcsere gondolatra utal elutasítólag, ugyanis a II. bécsi döntés visszaállítása se a magyar, se a nemzetközi politikai életbe nem kerül napirendre 1944 után (mindössze a Veress Péter-féle Nemzeti Parasztpárt képviseli azt az álláspontot, hogy a Székelyföld enklávéként tartozzon Magyarországhoz, lemondva ezzel a Részvidék, Kolozsvár és a szórvány magyarságáról). És ebben az esetben az egyébként méltán elítélendő dokumentumnak a lakosságcserét elutasító részére a kiáltvány egyetlen pozitív momentumaként kellene tekinteni. Amúgy ettől eltekintve Borbély Zsolt Attila írását aktuálisnak és helytállónak érezzük, ezért azt az alább változatlan formában le is közöljük.

Szentkirályi Gábor
A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség törzsőrmestere

Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamok

A történelem ismétli önmagát – szoktuk hallani a kocsmafilozófia szeretett szólamát, amit többnyire felszínes párhuzamok csalogatnak elő. Tény ugyanakkor, hogy hosszú időn át önmagukat újratermelő hasonló történelmi peremfeltételek hasonló helyzeteket, szereposztásokat, állásfoglalásokat hoznak elő.
Az erdélyi magyarság Trianon óta alávetettségben él, amit csak Stockholm-szindrómás, az elnyomóval – az eredeti élethelyzetben a túszejtőkkel – azonosuló lelki-tudati sérültek tagadnak. A román hatalom következetes szándéka a helyzet pacifikálása mellett módszeresen felmorzsolni nemzeti közösségünket. Az eszköztár változatos a telepítési politikától az oktatás- és kultúrpolitikán keresztül a kisebbségi politikusok megfélemlítéséig és/vagy lekenyerezéséig. Domokos Gézát, aki három évig hátráltatta az autonómia programba vételét aligha motiválták az anyagiak, és 1993-as visszavonulása azt valószínűsíti, hogy a hatalmat sem önmagáért akarta. Esetében inkább a nem feltétlenül tudatos megfélemlítettség és a bukaresti szocializáció hozta a labanc politikai vonalvezetést, ellentétben a neptuni trióval és Markó Bélával, akik vonatkozásában sokkal esélyesebb a harminc ezüst csörgésének csábereje, ha politikai cselekvésük mögötteseit elemezzük.

Folyosói ellenzék

Visszatérve a történelmi párhuzamokra: néha hátborzongatók. Lapozgatjuk megrabolt, elnyomott közösségünk lassan százéves történelmének lapjait, a román megszállás után 27, Trianon után 25 esztendővel járunk, amikor a második világháború végeztével 1945. november 15–18 között összeül a Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága. S mit látunk? Azt, hogy a közel félmilliós tagsággal bíró, magát érdekképviseletinek nevező szervezet – mely egyébként a későbbiekben a román hatalom segítségével akadályozza meg más magyar politikai erők pástra lépését – választmánya kiszolgálva a román nemzetstratégiai érdekeket, a párizsi béketárgyalások előtt olyan nyilatkozatot fogad el, mely Erdély Romániához tartozása mellett foglal állást. A jegyzőkönyv egyetlen ellenszavazatról beszél, de a visszaemlékezők szerint sem volt ennél sokkal több bátor ember, az ellenzők inkább kimentek a folyosóra. A Bányai László által előterjesztett eredeti szöveg a Romániához tartozás gondolatát explicit tartalmazta, de ez érthető okokból a küldöttekben felindulást és ellenállást váltott ki, szükség volt hát egy körmönfontabb fogalmazásra. A nyilatkozat szerint annak megszavazói tudatában vannak, "hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene."
Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna.

Jóvátehetetlen önkéntesség

Voltak, akik életük kockáztatásával is, de vállalták az igazság kimondását. 1946. május 2-án Márton Áron püspök átadott egy memorandumot Nékám Sándornak, a bukaresti magyar misszió vezetőjének, amelyben az átadón kívül Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus többek közt leszögezik, hogy "az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. (…) Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünnepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. (…)"

A liba ára

A párhuzam kézenfekvő az RMDSZ 1996-os kormányra lépésével. Akkor az elsődleges román érdek az volt, hogy az erdélyi magyarság fogadja el Románián belüli státuszát, s azt, hogy sorsa a román jóindulaton és empátián múlik. Az MNSZ szállította is az elvárt nyilatkozatot, amire a román fél hivatkozhatott a béketárgyalásokon.
Egyértelművé vált 1989 után: az erdélyi magyarság egyetlen esélye egy megmaradást és gyarapodást szavatoló létkeret megteremtése, ha sikerül nemzetköziesíteni az erdélyi kérdést, ha sikerül elérni a nemzetközi rendezést. E politika három év késéssel vált konszenzusossá, 1992. október 25-én a Kolozsvári Nyilatkozattal, majd 1993. január közepén a brassói kongresszus alapszabályzat- és programmódosításával. A stratégiát előbb a neptuniak torpedózták meg 1993. júniusában, midőn a román érdekeknek megfelelően hitelesítették az etnosoviniszta román hatalmat a nemzetközi közvélemény előtt, majd ez a politika vált általánossá a kormányzati szerepvállalással.
Az RMDSZ SZKT 1996. november 28-án még létszámában is az MNSZ IB-t idézte, amikor szabad kezet adott a testületet kész helyzet elé állító, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy kormányzati megállapodást kössön a román választások győzteseivel. Két tartózkodás mellett csak három ellenszavazat akadt ezúttal is. (Tartózkodott Toró T. Tibor és Sógor Csaba, a döntés ellen szavazott Csapó József, Katona Ádám és e sorok írója.) Sokaknak, akárcsak 1945. november 18-án, a háromnapos gyűlés utolsó napján ismét hirtelen a folyosón akadt dolguk. Pedig miként Márton Áron 1945-46-ban, 1996-ban is volt egy bátorsága révén ismertté vált püspök, Tőkés László, aki rámutatott a tervbe vett kormányzati kaland kockázataira és feltételekhez kívánta kötni az RMDSZ "hitelesítő bélyegének" kiadását. Őt Markó Béla azzal szerelte le, hogy a jó alkusz nem mondja meg előre a liba árát.

Végtelen játék

A folytatás ismert. A kezdeti megengedő Petru Groza-i politikának – amely hibáiról híven tanúskodnak Márton Áron memorandumai – vége szakad, a kommunista Románia a legkeményebb elnyomást hozza a magyarság számára, az MNSZ előbb önálló akarat nélküli kommunista bábszervezetté válik, majd feloszlatják.
1996 után pedig a kormányzati szerepvállalással lehetetlenné válik Románia EU-csatlakozása előtti bizonyítási kényszer kihasználása, a nemzetközi fórumok képviselői pedig örömmel veszik tudomásul, hogy nincs szükség egy koszovóihoz hasonló rendezésre Székelyföld esetében, hiszen a magyarnak mondott s a magyar szavazók által hitelesített érdekképviseleti szervezet kormányon van. A libát pedig, mint tudjuk, ingyen adták oda, még koalíciós szerződés sem született az RMDSZ programjának végrehajtásáról. A magát magyarnak, demokratikusnak és szövetségnek nevező zsákmánypárt azóta sem kéri meg a liba árát, sőt az üzletkötés puszta tényéből hasznot húzva, a portékát minden adódó alkalommal ár alatt tukmálja rá a vevőre. Mindeközben a libatulajdonosnak – a választónak – azt magyarázza, hogy jobb üzletet nem lehetett kötni, s reméli, hogy továbbra is őt bízzák meg a vásározással. Meddig lehet még játszani ezt a játékot?

Borbély Zsolt Attila

2014 04. 08.