Újra a román kormányon a kollaboráns sziromlevelűek! – Megismétlődött a „Forgatag szindróma”, Izsák Balázst kifütyülték Marosvásárhelyen!


Már régóta komoly jelek utaltak rá, és nyílt titoknak számított, hogy az R”MDSZ ismét a nyílt kollaborációt és az ezzel járó szaftos húsosfazekat választja, és belép Victor Ponta kormányába, hogy ország-világ előtt demonstrálja: lám, Romániában "a nemzetiségi kérdés mmintaszerűen meg van oldva" (nem mintha eddig, a kormányzási interregnumukban a különböző nem kormányzati pozíciók betöltése nem ezt a látszatot igazolta volna). Szóval akik eddig a nagy összefogás reményében üdvözölték az sziromlevelűek hajlandóságát a "magyar-magyar párbeszédet" illetően (MPP, SZNT), azok most nagyot estek a pofájukra, mert ahelyett a sziromlevelűek a számukra és a megszálló oláhok számára egyaránt jól bevált "román-magyar párbeszédet" és az ezzel együtt járó nemzetsorvasztó, magyargyilkos langymeleg állóvizet választották.
Fel kell tenni a kérdést, hogy az egyre növekvő közöny, az egyre nyilvánvalóbban látszódó elutasítottság ellenére a még szavazni hajlandó, székelyföldi, szórványvidéki és érmelléki magyarok nagy része miért adja rájuk a szavazatát? A nyilvánvaló kudarcok, a félmillió magyarnak a hivatalos statisztikákból való eltűnése, az elvándorlás és asszimiláció egyre gyorsabb üteme ellenére miért vannak megelégedve még mindig a "kis lépések" sehova sem vezető politikájával, miért érzik úgy, hogy a megszálló román kormányzatban valakinek mégiscsak képviselnie kell őket? Miért nem látnak alternatívát?
A válasz roppant egyszerű: mert az még mindig a kisebbik rossz a számukra, mintha kormányzati pozíciók nélkül a magyarellenesség még nyíltabbá válik. Az erdélyi és más elcsatolt magyarok védtelennek érzik magukat. És ez a magyar kormányzat bűne, mert nem képes és talán komolyan nem is akarja megszervezni a védelmüket. Nem arról van szó, hogy nyíltan kisebbségi és kulturális jogokat követeljen, mert ezt valószínűleg úgyis csak az emberi jogok alapján állva tenné, és ez kártékony abból a szempontból, hogyha majd visszatérnek elrabolt országrészeink, akkor ugyanez újra hivatkozási alap lehet a szerb, tót, ukrán, osztrák, román és egyéb szeparatisták számára (mondjuk ezt a mai magyarnak csúffolt külpolitika részére fölösleges is ecsetelni, mert az a trianoni átoklevél örök érvényűségével számol). A diplomáciai nyomásgyakorlás is csak akkor ér valamit, ha az szigorúan a történeti elsőség alapján áll, különben az ország jelenlegi néprajzi viszonyainak ismeretében, hosszútávon kontraproduktívvá válik.
Ami valójában igazán égetően hiányzik az elcsatolt magyarok számára, az a pénz, paripa fegyver. A mai magyar állam, mivel nem célja az irredenta, nem támaszt területi követeléseket, ezért a könnyített honosítással történő "nemzetegyesítés" nagyszájú melldöngetős önreklámozásán, és az ezzel járó érzelmi elégtételen túl semmi egyebet nem nyújt az elszakított magyaroknak. Nem is a hivatalos nyomásgyakorlás az, ami elsősorban hiányzik, hanem az önszegregáció előmozdítása, a párhuzamos társadalom kiépítésének elsősorban az anyagi finanszírozása, ami elsősorban irdatlan méretű anyagi ráfordítást igényel, gyakorlatilag egy igazi magyar költségvetésben a honvédelem mellett a legnagyobb tételt az elcsatolt magyarok társadalomépítésre fordított összegeknek kéne kitennie. A Horthy-korszakban a visszacsatolások előtt azért maradt meg az elrabolt területen a magyarság, mert a magyar állam titkos csatornákon keresztül – a Trianon okozta sokkhatás és a nagy gazdasági világválság dacára – csillagászati összegeket költött a megszállt országrészek magyarságára. Az elcsatolt országrészek magyarságát a magyar államnak katasztrófaövezetként kellene kezelnie, és ha sikerülne az elszakított országrészek magyarságában az önszegregáció, a párhuzamos intézményrendszer és társadalomépítés képességét kifejleszteni, akkor köreinkben a "kisebbik rosszat jelentő" sziromlevelű kollaborálásnak sem volna táptalaja!
Nos, a sziromlevelűek ismét a megszállókkal egy kondérból esznek, miközben annak csúcsvezetése nyilvánvalóan ennek előszeleként távoltartotta magát a Székely Nemzeti Tanács által másodszor megszervezett március 10.-i marosvásárhelyi "Székely Szabadság" napjától. Tavaly Testületünk két okból is támogatta a rendezvényt: egyrészt az 1990-es fekete március óta megfélemlített és sorvadó marosvásárhelyi magyarság lelkébe egy ilyen demonstrációval erőt kellett önteni, a lelkükben pusztító örök vesztes önkép helyébe egy sikerélménnyel optimizmust önteni. Másrészt akkor Március 15.-ével ellentétben március 10.-e hétvégére esett, így több embert lehetett március 10.-re megmozgatni.
Idén viszont Március 15. esett hétvégére, és nem március 10. Ez már önmagában kínálta volna az alkalmat, hogy a Székely Nemzeti Tanács Március 15.-ére hirdessen tömegdemonstrációt, ezzel a távolmaradni szándékozó sziromlevelűek sem tudtak volna mit kezdeni. De nem, ahogy a székely zászlót a piros-fehér zöld lecserélésére használja az SZNT, úgy március 10.-ét Március 15. lecserélésre. Mert a székely zászlónak, mint regionális történelmi jelképnek megvan a maga helye, de a piros-fehér-zöld mellett. És ahogy október 6. gyásznap, és ahogy június 4.-ének sem "az összetartozás" ünnepnapjának kéne lennie, hanem a gyászénak, úgy március 10.-ének is. Kedves Balázs, mi székely-magyar nemzetőrök, feltesszük a kényelmetlen kérdést: az 1854-ben a Postaréten kivégzett vértanúk vajon a kék-arany zászlóért, vagy a piros-fehér zöldért adták az életüket? És ha ma élnének, Március 15.-ét, vagy saját kivégzésük napját ünnepelnék-e? Szóval Izsák Balázs a maga "székely konokságával" ragaszkodott március 10.-éhez, meg is lett az eredménye: a megjelent létszám jóval alulmúlta a tavalyit, még a legoptimistább magyar becslések is 20 ezer főről tett említést.
De Izsák Balázs okozott még meglepetést. Először is a román polgármesteri hivatalnak a saját megszálló román alkotmányukat és törvényeiket is megsértő módon nem engedélyezte a tüntetők számára a bevonulást a város központjába. Erre nem volt joga, ugyanis a megszálló román törvények szerint a hatóságoknak és hivataloknak a rendezvény bejelentését követően pusztán tudomásulvételi kötelezettségük van, engedélyezési joguk nincs. Erre a törvénytelen tiltásra hogy reagál az SZNT elnöke? Ahelyett, hogy az általa is kilátásba helyezett polgári engedetlenséget választotta volna, meghátrált, és megígérte, hogy mindössze a járdán fognak gyalogolni. Péterfi Lakó Tünde találó kifejezése szerint polgári engedetlenség helyett „polgári séta” lett a rendezvényből. Megismétlődött a tavaly augusztusi "Forgatag szindróma" vásárhelyen, csak ezúttal nem(csak) a kollaboráns R"M"DSZ hátrált meg a megszálló román hatalom előtt, hanem az SZNT.
Node akinek még ez sem volt elég, Izsák Balázs még rátett minderre nem is egy lapáttal. Miután a sziromlevelűek csúcsvezetői a kollaborálás előszeleként távol tartották magukat az SZNT által szervezett eseménytől, beszédében kijelentette, hogy az új Ponta-kormánynak "meg kell előlegezni a bizalmat", és hogy az R"M"DSZ-nek a román kormányba (vissza)vezető útját az októberi nagy székely menetelés taposta ki. Szóval mi nem a székely szabadságért vonultunk tavaly október 27.-én Háromszéken, hanem azért, hogy a sziromlevelűek újból a húsosfazékhoz üljenek a mi bőrünkre! És amikor a tömeg kifütyüli, még neki áll följebb, és hangosan kioktatja z őt kifütyülni merészelő Istenadta népet! Hát hogy képzelik, hogy az ő tekintélyét, aki a maga a kétlábon járó székely közakarat, meg merészelik kérdőjelezni?
Ámde még ez se volt minden! Miután a hatvannégy vármegyések dacból is az úttesten meneteltek, és irredenta jelszavakat kiabáltak, lökdösődni kezdtek a román csendőrökkel (persze rögtön tegyük hozzá, ennél tovább ők se merték feszíteni a húrt, annyira azért nem kemény legények, mint ahogy a román sajtó és magyarnyelvű sziromlevelű csatlósaik beállítják). És erre mit csinál a mi jó Balázsunk? Odamegy a tüntetőkhöz, és leüvölti őket, hogy ne kiabáljanak Románia területi épségét kétségbevonó jelszavakat, és vonuljanak vissza a járdára! Érthető? Kós Károly és Schmitt Pál nyomán legyenek hű állampolgárai a román államnak. Kedves Balázs, mi székely-magyar nemzetőrök, feltesszük a kényelmetlen kérdést: az 1854-ben a Postaréten kivégzett vértanúk vajon a független Nagy-Magyarországért szövetkeztek, vagy azért, hogy Székelyföld egy idegen hatalom autonóm tartománya legyen Nagy-Románia kellős közepén?
De ennél talán van egy még kényelmetlenebb kérdésünk is az SZNT elnöke számára. Nevezetesen az általa annyiszor emlegetett magyar szolidaritás jegyében miért nem emelt szót beszédében a veszélyeztetett helyzetben lévő Kárpátaljai magyarság érdekében? M4egmondjuk: azért, mert a közönségben magától feltevődött volna a kérdés, hogy akkor miért nem jár a kárpátaljai magyaroknak, az, ami a krími oroszoknak? És ha a kárpátaljai magyaroknak mégis kijárna az, ami kijár a krimi oszoszoknak, akkor miért nem jár ki az erdélyi magyarságnak? És ha mégis kijárna az erdélyi magyaroknak az, ami kijárna a kárpátaljai testvéreinknek, és ami a jelek szerint kijár a krimi oroszoknak, akkor mi most itt, a megszálló oláh hatalom tiltása ellenére, miért a járdán gyaloglunk, és miért nem az úttesten vonulunk?

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnoka
Klutsik György

2014 03. 15.