Viktor, a szívtipró


Előre is elnézést kérek az olvasóktól, hogy jelen irományom mondanivalóját egy kis filmográfiával vezetem fel, így a klasszikus filmekben kevéssé járatos, és a téma iránt különösebben nem is érdeklődő olvasót látszólag lényegtelen dolgokkal fogom untatni. Azért bízom benne, hogy azok számára sem lesz fölösleges olvasmány.
A Jerry Zukker és David Zukker nevű hollywood-i ortodox zsidó (ámbár állítólag vad anticionista) testvér-alkotópáros által a 80-as években kialakított klasszikus műfaj az úgynevezett gag-paródia. Ennek lényege, hogy klasszikus hollywood-i szériafilmeket parodizálnak ki, azok buta kliséit, toposzait, fordulatait, és viszi át a komikum területére. Aki ismeri ezt a műfajt annak nem kell Bemutatni az olyan filmcímeket, mint a Csupasz Pisztoly trilógia, az Airplan, a Haláli fegyver, a Top Gun, vagy a Gyalog galopp alkotói által készített, ám annál jóval gyengébbre sikerült Brian élete.
Bevallom, én nagyon szeretem a jó gag-paródiákat (olyannyira, hogy magam is megihletett a műfaj, és a borzalmas A Kör – angolul The Ring – című kétrészes hollywood-i horrorfilmnek megírtam a harmadik részét, természetesen már gag-paródiaként. Csak sajnos nem sikerült hozzá kiadót találnom. Az eredeti két részben aki megnézi a nyomasztó képkockákból álló videókazettát, az nyolc napon belül rejtélyes körülmények közt meghal. Az én paródiámban ezt a gyilkos videókazettát megkaparintja egy neonáci szervezet, és le akarja vetíteni egy izraeli tévé-csatornán – ám a főhősök, akik azonosak az eredeti film főhőseivel, ezt végül sikeresen megakadályozzák – node ez csak az érdekesség kedvéért egy kis zárójeles kitérő akart lenni).
Nos, a 80-as évek gag-paródiáinak egyik klasszikus darabja a Top Secret. A film a parodizált műfaját és idősíkjait tekintve egyaránt keverék, de ez csak a komikum javára szolgál. A két célbavett műfaj az antifasiszta kalandfilmek, és a 60-as évek nagy énekessztárjairól készült játékfilmek. Ebből a műfaji keveredésből adódik az idősíkok összecsúszása is: Németország már ketté van osztva, 1945 utáni határaival, de annak keleti felében még a nácik vannak hatalmon. A film főhőse, Nick Rivers, az Elvis Presley nyomdokain botladozó jóképű és a lányok szíveit megdobogtató fiktív rock androll sztár egyedülálló ajánlatot kap: meghívják turnézni Kelet-Németországba. Ám nem is sejti, hogy itt az uralkodó náci rezsim politikai bábunak kívánja használni. Ám ő undorítónak találja a rendszert, és itt megismert szerelme, Lucy Gutteridge révén az ellenállókhoz csatlakozik. Így zseniálisan ötvöződik az antifa és sztárfilmek két toposza: Nicknek egyszerre kell menekülnie saját rajongói tábora és a Gestapo elől. A saját egyik antifa "gyöngyszemünkből", "Az egy óra múlva itt vagyok".-ból is jól ismert az a klisé, amikor az előadóművész úgy fedezi társai menekülését, hogy a színpadon énekelve szórakoztatja közönségét. Nos filmünk egyik jelenetében is ez történik meg Nick-kel, aki természetesen nem sanzont ad elő, vagy valamilyen korabeli slágert, hanem egy lassúzós, nyálas 60-as évekbeli számot.
A jó gag-paródiáknak éppen az adja meg az ízét-zamatát, hogy nem nagyol el semmit, hanem a legapróbb részletekig lemegy, és semmit, még a kínálkozó helyzetek asztaláról lehulló legapróbb morzsát se hagyja kárbaveszni a komikum számára. A szóbanforgó jelenetben a sztárfilmek azon elemét, hogy a többnyire fiatal hölgyekből álló rajongók az őrület határán sikongva kapálóznak a színpadon éneklő énekes után, Nick azzal fokozza, hogy a nyálas szám éneklése közben öngyilkossági szándékot imitálva először egy színpadra állított hűtőszekrénybe akar Bemászni, majd a színpad hátterében húzódó vasúti sínre próbál ráfeküdni. Természetesen a színpad 60-as évek divatja szerint jól öltözött öltönyös statisztái mindkét helyről visszarángatják az énekest (hasonló, amikor Pataky Attila szülővárosáról, Miskolcról azt énekli, hogy "Egyszer egy szép napon, tudom hogy elhagyom a várost, ahol élek" – persze a dal végén kiderül, hogy csak akkor, ha nem fogadja magába, s az persze miért ne fogadná be).
És most rátérek, hogy miért is ecseteltem az avatott és avatatlan olvasóim számára a Top Secret eme jelenetét. Adott egy sztár politikus, akit az énekes sztárokhoz hasonlóan megfelelő emberek jól felépítenek, és imádják őt. Ő jelen esetben a Viktor, a nagy ő, akiért békemenetes, klasszikus rajongói lánykorukat tényleg csak a 60-as években megélők tábora kész lenne akár tűzbe menni. Mondhatjuk, hogy az ugyancsak az énekes vagy footballsztárok korát már jócskán túllépő Viktor csak megnyerő fellépésének, és a menedzserei kiváló arculatépítő munkásságának köszönhetően pályája és népszerűsége csúcsán, vagy legalábbis annak közelében áll, az ország valós állapotáról ezt már persze kevésbé mondhatnánk el. Nos ez a Viktor, mint az a Figyelő január 16.-i számából kiderült, 2017-től államfői ambíciókat dédelget, s készül átadni a stafétát a nála sokkal népszerűtlenebb Lázár 10% Jánosnak (beceneve onnan származik, hogy minden sötét ajánlat hallatán ez az első, hogy elhagyja a száját, ennyi részesedést kér). De egy másik bulvárlap azt rebesgeti, hogy szívesebben lenne végre egyetemi tanár, mint miniszterelnök. Oh, szegény! Sztárunk a jelek szerint már megcsömörlött a rivaldafénytől, torkig van a rajongók fülsüketítő zsivajával, a siker kimerítő hajszolásával, a rivális sztárok gáncsoskodásaival, az irigykedő és az igazi tehetségeket meg nem értő kritikusok rosszindulatával, a paparazzik örökös zaklatásával, a bulvársajtó igaz és igaztalan pletykáival, és végre a magánélet nyugalmának szeretné szentelni magát.
Vagy netán ez is csak egy, a menedzserek és a bulvársajtó által előre jól megkoreografált színpadi fogás a rajongók felé? Tesztelése annak, hogy a rajongók miként kapkodnak utána arra, ha főhősünk, pontosabban fősztárunk rákezd az Edda melódiára: "Egyszer egy szép napon…".
Könnyen lehet, ahogy a filmben a színpadra felállított jégszekrény és a háttérben húzódó vasúti sínek sem igaziak, úgy az államfői ambíciók és az egyetemi katedra sem valós. Pusztán színpadi kellék. Most még a Figyelő meg a Blikk csak a Jégszekrény, de majd jön a vasúti sín is: egész oldalban cikkezik róla a Magyar Nemzet, a Helyi Théma, s a rajongóknak szembesülniük kell a kiábrándító ténnyel: Oh, a mi Viktorunk nem lesz örökké velünk. De a sztármenedzserek jól kieszelt forgatókönyve szerint majd valahonnan a hatalmas békemenetes, nyugdíjas rajongói táborból teljesen spontán, és alulról szervezetten elindul egy vastag aláró ív, hogy a mi szeretett Viktorunk, A Viktor ne hagyjon itt bennünket, hisz mi lesz velünk nélküle, kérjük, maradjon 2017 után is …velünk, rajongókkal. S ha elindul az aláíróív, nem kisebb nagyságok szignója kerül rá színpadiasan, mint Pataky Attila, Tőkés László, Egerszegi Krisztina, Kovács Kati, Fábry vagy Mága Zoltán. És az április 5.-i békemeneten a Kossuth téren a gyülekezés elején a moderátor Rátkay Filip felvezetőként közli: "Mielőtt felkérném az első felszólalót a színpadra, engedjék meg, hogy megosszak Önökkel egy friss ropogós hírt, most érkezett: az Orbán Viktort 2017 utáni miniszterelnöki székben maradásáért indított aláíróívre ma délelőtt felkerült a kétmilliomodik aláírás".
Hát nem megható lesz így előre is április 5.-én? Utána persze a Viktor elmondja a beszédében, hogy azért legyünk résen, és vigyünk el minél több embert szavazni, hisz az ördög másik arca, a kommunisták sem restek éberek lenni… De Mari néni a békemenetben ezt már nem fogja hallani, ő már akkor bűvöletbe esett, amikor meghallotta a kétmilliomodik aláírást, ő már se nem lát, se nem hall, a szívével fog szavazni. De ami fő, a bizonytalanok között is sok lesz, akinek a szavazófülke magányában éppen az fog eszébe villanni, hogy azért a Pataky Attila, Kovács Kati vagy az "Egérke" is csak aláírták a marasztaló aláíróívet, akkor csak nem lehet olyan rossz ember ez a Viktor.
Én meg már csak azt nem tudom eldönteni, hogy egy bugyuta gag-paródia rejt magában ennyi életbölcseletet, vagy a nagyközönség tompult-e be ennyire?

A Kárpátmedencei Székely-Magyar nemzetőrség megbízásából:

" 2014 02. 03.