Ha mi kisebbségvédelmi szervezet lennénk…!


Sokszor elhangzik Testületünk, a Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség vezetősége felé a civil irányból érkező vád, hogy, mit szólunk bele az elcsatolt területek dolgába, mi nem ott élünk, innen a Csonkahonból, a (drót)kerítésen túlról kiabálunk át, mit tudjuk mi nekik a jó, hagyjuk, tegyék a maguk dolgukat. Ezt a lebunkózást főleg azok követik el előszeretettel, akik a különböző impotens nemzetvédő vagy annak látszó szervezetek (SZNT, MPP, Székely Székek Tanácsa, Székely Gárda, Székely Pajzs), felkent apostolai és felkenetlen ügyvédei.
Elsőkénet nekünk erre mindig az a válaszunk, hogy egy Nemzet vagyunk, ők is azért kaptak a könnyített honosítás mellé (amely megfelelő nyelvtudás mellett sokszor a románt is állampolgársághoz juttatja, had vásároljon a csonkahonban földet) választójogot, hogy beleszóljanak a magyar politikai életbe, sőt el is várjuk, hogy bele is szóljanak, úgy a szabó dezső-i „Minden magyar felelős minden magyarért” gondolat nevében mi is jogot formálunk arra, hogy véleményt alkossunk az elcsatolt területek magyarjainak politikájáról is!
Ezen túlmenően nehéz ezeknek az észkombájoknak megmagyaráznunk, hogy mi nem kisebbségvédelmi, hanem irredenta és soviniszta szervezet vagyunk, és nem kívánunk mást, mint hogy az elcsatolt nemzetrészek nemzeti oldala olyan elvi és gyakorlati alapokra helyezze a kisebbségvédelmét. Hogy az ne akadályozza az irredenta törekvéseinket; és ha majd eljön a nagy történelmi igazságtétel pillanata, és a szétszabdalt Haza felszabadul és újra egyesül, akkor a visszatérő nemzetiségek kezébe ne adjon hivatkozási alapot, és még véletlenül se álljon akadályként Nagy-Magyarország kötelező erejű visszamagyarosításának az útjában.
A napokban megnéztem a Youtube-on Bozóki Antal "A Délvidék jajkiáltása" című könyv- és dokumentumfilmjének az ártatlanul bebörtönzött újtemerini fiúk börtönből való kiengedésük alkalmából tartott bemutatóját. Elképesztő volt hallani, hogy a szerb megszállók által ártatlanul elítélt magyarokat hol a betolakodó rác börtönőrök, hol a betolkodó elítéltek verték, a magyar címeres tetoválást borotvával próbálták meg lekaparni az egyikről, majd citromsavval próbálták meg leszedni – s mindezt a fejbólintó III/III-as diplomáciánk a mindenható "stratégiai partnerség" szent oltárán szó nélkül hagyta.
De ezeket leszámítva Bozóki beszéde eléggé kétértelmű volt, olyan téves jobbikos sablonokat emlegetett, hogy a "demokrácia megbukott" holott azt se tudja, hogy a szó eredeti értelmében mit jelent az. Hol arról beszélt, hogy nekünk az "autonómia kevés", de hogy területi változásokat óhajtana, valamiért nem akarta, vagy nem merte kimondani, aztán a beszéd más részében mégis a mindenható nemzetpolitikai gumicsont szerepét betöltő területi autonómiát emlegetette üdvözítő megoldásként.
Nos, mint ahogy említettem, mi nem kisebbségvédelmi, hanem a történeti elsőség alapján álló irredenta, és soviniszta szervezet vagyunk, így márcsak elvi okok alapján állva sem kívánunk saját kisebbségvédelmi elképzeléseket megfogalmazni, a mi célunk a etnikailag honogén, és kizárólag magyar Kárpátmedence, azaz Nagy-Magyarország megteremtése. De hogy mégis válaszoljunk az ilyen vádakra, beleképzeltem magam egy magyar kisebbségi szervezet helyébe, hogy ha én egy kisebbségi magyar politikus lennék, hiába lehetne célom a soviniszta-irredenta gondolat, azt politikusként nyilván nem hangoztathatnám nyíltan, de valamit mégis úgy kéne képviselnem, azaz úgy harcolnom a kisantant államok sovinizmusa ellen a magyar nemzetrész minél teljesebb megmaradásáért, hogy a magyar sovinizmust ne keresztezzem. Íme az alábbi összeállítás, amire jutottam, pontokba szedve miből állna az én kisebbségvédelmi elképzelésem, ha elszakított politikus lennék.
1. Az én kisebbségvédelmi alapelvem nem az emberi jogok, és a többségi elv, hanem a történelmi elsőség alapján állna, és a sehovase vezető polgári kezdeményezések valamint az ENSZ és a nagy brüsszeli sóhivatal intézményei helyett a történeti elsőség elismertetéséért, és a történeti elsőség alapján álló kisebbségvédelem megteremtéséért szállnék síkra (a Székely Nemzeti Tanács által felhasznált "őshonos népcsoport" kifejezése ebből a szempontból félrevezető, mert az a 100 évnél régebben egy helyben alkó népcsoportokat jelöli). A történeti elsőség lényegét nagyon leegyszerűsítve úgy lehetne megfogalmazni, hogy amely népcsoport történetileg korábban lakott és/vagy korábban gyakorolt állami felségjogokat egy adott területen, mint ahogy a jelenleg államhatalmat gyakorló állam ugyanezt megtette volna, vagy a jelenleg többséget alkotó népcsoport az adott régióban letelepedett volna, úgy a történetileg korábban többséget alkotó, vagy állami felségjogokat gyakorló népcsoport előjogokat élvez az utóbb felségjogokat szerzett államhatalommal és többségbe került népcsoporttal szemben. Jól látható, hogy egy ilyen kisebbségvédelem már eleve a történeti jogok előszobája lenne, és a kivívandó visszacsatolást követően nem adna hivatkozási alapot a visszatérő nem magyar nemzetiségű csoportok kezébe.
2. Nem három, hanem kétszintű autonómiarendszer: Erdélyben is. Ennek lényege: az első szint, a magyar autonóm közigazgatási terület enklávészerűen magába foglal minden olyan települést, ahol a magyarság számaránya 50%+1 fő, vagy relatív többséget alkot. Így a magyar autonóm terület például Erdélyben magába foglalná Részvidéket, a Székelyföldet és az összes többségi szórványtelepülést (Egyetlenegy jelenleg román többségű település lenne a Székelyföld-Érmellék-Szórvány autonóm területen, ez az autonóm tartomány székhelyét adó Marosvásárhely). Ennek meg volna az az előnye is, hogy az úgynevezett „háromszintű autonómiakoncepcióval” területileg nem osztaná meg az erdélyi magyarságot, hanem a részvidéki és szórványtelepüléseket is bevonná a székely autonómiaküzdelembe. Nyilván, hogyha az autonóm tartomány létrejön, a részvidéki és szórvány enklávék mindegyikében az autonóm közigazgatási hivataloknak külön kirendeltségeket kéne felállítani, hogy ha valakinek Érmihályfalváról, Kalotaszentkirályról, Magyarlapádról, Domokosról vagy Oltszakadátról ne kelljen több száz kilométert utaznia Marosvásárhelyre, ha valamit el akar intézni. A Felvidéki, a Bereg-vidéki, Észak-Bácska-Szórvány tartomány valamint a Székelyföld-Részvidék-Szórvány autonóm tartományok nemcsak a kulturális és oktatási ügyeiket intéznék, nemcsak az általuk beszedett adó felett rendelkeznének, de saját rendőrségük is lenne (erre van már precedens, a koszovói szerbek esetében). A második szint pedig azokat a településeket érintené, ahol nincs többségben sem abszolúte, sem relatíve többségbe a magyarság, ezeket az alábbi pontban felsorolt külön intézmények kapcsolnák össze.
3. Önszegregáció képessége, azaz a magyarságot minél jobban el kell különíteni a jelenleg többséget alkotó betolakodó társadalomtól. A magyar állam és a kisebbségvédelmi szervezetek is csak a kulturális és vallási önazonosságra koncentrálnak, ami önmagában nagyon helyes, csak éppen kevés. Elengedhetetlen, de nem elegendő feltétel a templom és az iskola klasszikus Reményik Sándor-i kettősének a megőrzése. Alapvetően harcolni kell minél több magyar oktatási intézményért, az óvodától az egyetemig, minél több a magyar kultúra ápolására hivatott intézményért, az összes egyházi ingatlan, egyéb ingatlan és magyar földterület visszaszerzéséért, valamint a minél szélesebb körű magyar nyelvhasználati jogokért (de csak szigorúan a történeti elsőség eszmei alapján állva) mert ezek nélkülözhetetlenek, de még mindig kevés. Emellett szükség van önálló magyar bankokra, szociális és egészségügyi hálózatra, magyar bedolgozói munkahelyhálózatokra, valamint a szórványiskolákhoz ingyenes iskolabuszokra. A szociális és teljes értékű szolgáltatást nyújtó egészségügyi hálózatot nonprofit szervezeteken vagy magáncégeken keresztül a magyar állam tartaná el. Azokat a szórványokat, akik az adott településen belül kisebbségbe vannak, bőkezűbb szociális támogatásban kell részesíteni, különösen a gyermekvállalás tekintetében, mint a magyar többségű településen élőket, hogy a szórvány ne a tömbmagyar vidékek felé migráljon, hanem az idegen elnyomás ellenére megérje neki magyarként egy idegen többségű településen őriznie a végeket. Ha valaki minden támogatás megadása ellenére a tömbvidékre akarna költözni, legyen egy külön alapítvány, amelyik hátrahagyandó ingatlanjait felvásárolja, hogy az adott településen a magyar jelenlét minél teljesebb mértékben megmaradjon. A magyar államnak meg kell értenie, hogy az elcsatolt területeket nemzetpolitikai katasztrófaövezetként kell kezelnie, és ennek megfelelően sem pénzt, sem energiát, sem időt nem szabad sajnálnia az elszakított nemzetrészektől. Nem elég az alamizsnák osztása, az oktatási, kulturális és vallási intézmények ápolása, nem elég a restitúció, az elcsatolt területeken az egész magyar társadalmat kell újjászervezni, az élet legapróbb területeit is magában foglalva, hogy a magyarság egyetlen szegmense se legyen rászorulva a betolakodó többségi társadalomra.
4. Az 1910-es népszámlálás nemzetiségi arányainak visszaállítása. Azaz követelni, és nemzetközi nyomással rákényszeríteni az elnyomó államokat arra (természetesen szigorúan a történeti elsőség talaján állva), hogy saját költségükön is, arra ösztönözzék az elrománosított, elukánosított, elszolovákosított, elszerbesített települések nem magyar lakóit, hogy visszaköltözzenek oda, ahova felmenőiket betelepítették, és magyar nemzetiségi vonatkozásban törekedjenek az 1910-es népszámlálás arányainak a visszaállítására. Ez egy irreális követelésnek tűnik, de minél többet követel egy kisebbségi szervezet, annál többet fog elérni. Természetesen nekünk, Székely-Magyar Nemzetőröknek az 1910-es népszámlálás arányainak visszaállítása is édeskevés, mert mi a másfélezer éves magyar történeti elsőség alapján Nagy-Magyarország teljes etnikai visszamagyarosítását követeljük. De mi most itt nem a saját magunk, hanem egy általunk elképzelt, fiktív kisebbségvédelmi szervezet programját ismertettük dióhéjban.

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség nevében
A Testület egy tagja

2014 01. 12.