Tragikus kilátások az erdélyi szociológusok szerint


Az identitásvesztés kockázata nem a dél-erdélyi kisvárosokban, falvakban a legnagyobb, hanem az erdélyi nagyvárosokban, ahol kisebbségben él a magyar közösség – jelentette ki Horváth István szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke a december 13.-án Kolozsváron megrendezett Nagyvárosi szórvány műhely-konferencia megnyitóján. Az eseményen a sziromlevelűek elnöke, Kellemetlen Dudor is a levegőt rontotta volt, aki beszédében elismerte: eddig nem tudtak mit kezdeni a nagyvárosban élő szórványmagyarsággal, ugyanis ezeket a közösségeket a legnehezebb elérni. Stratégiára van szükség a romániai magyar nagyvárosi szórvány lemorzsolódásának megállítására, mert, ahogy említette, nemzetpolitikai szempontból a nagyvárosi szórványközösségek – mint például a kolozsvári lakótelepeken élő magyarok – ugyanolyan helyzetben vannak, mint a dél-erdélyi szórványban élők, ezért iskolahálózataik és közösségi életük ugyanúgy erősítésre szorul. (Dudorkám, 23 esztendőtök volt mind az eléréshez, mind a stratégia kidolgozásához).
Az előadások sorát Vetési László református lelkész, szórványkutató Nagyváros, szórvány, egyház című prezentációja nyitotta. Rámutatott: a magyar térvesztés jelei leginkább a játszótereken figyelhetők meg. További gondot jelent, hogy a korábban a nagyvárosok körül létező nyelvgyűrű is elveszett. Mint részletezte, az asszimilációnak leginkább a legszegényebb réteg van kitéve, de létezik egy úgynevezett elit asszimilációs folyamat is. Ez utóbbi abban áll, hogy egy adott társadalmi, gazdasági szint fölött „illik” vegyesházasságot kötni, román családot alapítani, mintha ez is hozzátartozna a jóléthez (főleg, ha ebben a hivatalos érdekképviselet felső vezetése az élen jár, a neptunista csúcsvezetés a vegyesházasság virtusában inkább az elsők, mint az utolsók közé tartozott, említhetnénk például Markó Béla sokadik román feleségét). A leggazdátlanabb rétegnek azonban a magyar árva gyerekek számítanak, mondta. Bár a magyar intézmények eltűnését az egyházak iskolák, öregotthonok létrehozásával próbálták kompenzálni, vannak olyan gondok, amelyeket az egyház nem tud megoldani, ezekre kell a civil szervezeteknek, érdekképviseleteknek megoldást találni (meg a magyar érdekképvisletnek, márha ilyen valóban létezne, nemcsak érdekképviseletnek álcázott kollaboránsok gyülekezete).
Székely István Gergő politológus az Etnikai mobilizáció a szórványban című előadásában rámutatott, hogy a szórványban élő magyarok nem viselkednek lényegesen másképp, mint a tömbben élők, de a vegyesházasságban élőkre kevésbé jellemző, hogy magyar pártokra szavaznának. Hozzáfűzte, a magyarok részvételi aránya a választásokon ott magasabb, ahol ennek tétje van, azaz az ütközőzónának számító félig magyar, félig román vidékeken.
Horváth István ugyanakkor kifejtette: egyre csökken a magyar iskolát választó szülők aránya a szórványban. A leggyakoribb indoklások szerint azért, mert "Romániában élünk", közelebb van a román iskola, vagy a román iskolában magasabb az oktatás színvonala. A szociológus szerint az iskolák körzetesítése nem hatékony, a szülők könnyedén ki tudják játszani a szabályokat. Kolozsváron például a legtöbb magyar iskola a belvárosban van, ami nem felel meg a magyarság etnikai térszerkezetének, sokkal jobb ebből a szempontból Szatmárnémetiben, ahol a körzetesítés során sokkal jobban figyelembe vették a népesség térbeli eloszlását, mutatott rá. (Milyen jó, hogy Marosvásárhelyen Brassai Zombika épp azzal tud érvelni az általa „magyar gettónak” csúffolt önálló magyar oktatási intézmények ellen, hogy lám, Kolozsváron megszüntették a vegyes iskolákat, és a színmagyar iskolákat csak a belvárosba hozták létre, ezért a lakótelepi magyarok inkább a közelebbi román iskolákba íratták magyar gyerekeiket, akiknek körében erőre kapott az asszimiláció. Talán a magyarság térszerkezetének figyelembe vételével kellett volna intézni az iskolakülönválasztást, nem pedig azt megspórolni).
Magyari Tivadar, a sziromlevelűek oktatásért felelős főtitkárhelyettese rámutatott: a magyar gyerekek zöme ugyan magyarul tanul, de az életkor előrehaladtával egyre nagyobb a lemorzsolódás. Az óvodákban a magyar gyerekek 17 százaléka tanul románul, elemiben ez az arány 14, általános iskolában 15 százalék, a középiskolában azonban már 24 százalékos a románul tanuló magyar fiatalok aránya. Mint részletezte, ebben jelentős szerepet játszik, hogy kevés a magyar nyelvű szakiskola, a székelyföldi helyzetet leszámítva a szakközépiskolások alig 36 százaléka tanul magyarul. (Mert, kedves Tivadarkám, olyan sok magyar szakiskolát tetszett kiharcolni, amikor kormányon voltatok). Mint kifejtette, a román iskolát választó szülők egy része alaposan dokumentálódik a döntés meghozatala előtt, a többiek azonban inkább mintát követnek, ismerőseik révén szerzett információk alapján határoznak. Döntésüket általában azzal támasztják alá, hogy a gyerek jobban megtanul románul, vagy azért adják már általános iskolában román osztályba a gyereket, mert középiskolában úgyis román tanintézetben fog tanulni. További vélt indok, hogy jobban érvényesül majd román környezetben, (akárcsak Tivadar pártjának neptunista csúcsvezetése is), illetve, ennek köszönhetően nem fogják majd diszkriminálni a román intézmények.
Egy nappal korábban, december 12.-én tartotta ülését a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fóruma, melyet a Fidesz egy önmaga nemzetpolitikájának csúffolt semmittevést öntömjénező gittegyletként hozott létre (lényegében pártpolitikai okokon kívül Szavay István társelnök ezért mondott le a fórum társelnöki tisztségéről, csak az a kérdés, hogy eddig miért vállalta azt, mert ezt már a két évvel ezelőtti létrehozása pillanatában is tudni lehetett).
Viszont itt is elhangzottak lehangoló előadások: a legutóbbi felmérések azt mutatják, hogy amíg Székelyföldön 4,3 százalék a vegyes házasságot kötők aránya, addig Dél-Erdélyben ez az arány 44,2 százalék, a Bánságban pedig meghaladja az 50 százalékot is. Ugyanakkor létezik egy Erdélyen belüli úgynevezett belső migráció a szórványból a tömbmagyar vidékekre. gyermekvállalás és a vegyes házasságok terén az utóbbi felmérések azt mutatják, hogy az erdélyi fiatalok körében kitolódott az első gyermek vállalásának időpontja – ez megegyezik a nyugat-európai tendenciákkal, ugyanakkor 2008-hoz képest nőtt a két gyermeket tervezők aránya, illetve azok aránya, akik három vagy három gyereknél többet szeretnének. Ez erdélyi sajátosság, máshol nem tapasztalható a tervezett gyermekszám növekedése. A vegyes házasságok tekintetében az adatok szerint Székelyföldön 4,3 százalék az etnikailag vegyes házasságot kötők aránya, ezen régión belül, Hargita megyében például a magyarok 96 százaléka magyar-magyar házasságot köt. Dél-Erdélyben az újonnan megkötött házasságok 44,2 százaléka vegyes házasság, míg a Bánságban ugyanez az arány 50 százalék feletti. A vegyes házasságokban született gyermekeknek csak 32,3 százalékát regisztrálják a népszámlálás alkalmával magyarnak. Ez, ha kiegyensúlyozott lenne, akkor 50 százalék kellene legyen, tehát a vegyes házasságok az etnikai asszimiláció egyik forrása (Ez utóbbival nem mondtak semmi újat, legfeljebb a nemzetpolitika iránt annyira érdeklődő politikusoknak. Eddig is lehetett tudni, hogy a vegyesházasság az asszimiláció katalizátora, de sem az erdélyi sem a csonkahoni politika nem tett ellene semmit).
Elmondták még, létezik egy belső migráció az erdélyi szórvány irányából az Erdélyen belüli tömbök irányába. Ez a folyamat három csatornán belül figyelhető meg: az ifjúsági szervezetek hálózata, a szórványkollégiumok beiskolázása és a magyar nyelvű felsőoktatásba való bekapcsolódás révén (főleg, ha vannak olyan politikusok,, pl. Gyöngyhalász Jenci, Zsigmond József, Gergely Balázs, Tóró stb. akik eme folyamatot nemhogy megakadályozni, de épp elősegíteni igyekszenek).

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség
Hírszerző Szolgálata

2013 12. 29.