Zsidó világkongresszus: miért kellett Feldmayernek távoznia?


Az elmúlt két hónap közéleti eseményei közül, ami talán a legnagyobb reflektorfényt kapta, az az úgynevezett "Zsidó világkongresszus" arcpirítóan aljas megrendezése, és kormányfőnk gyáva megalázkodása volt. Természetesen a manipulált nemzeti oldal vulgárantiszemita sajtója szokás szerint ismét csak a felszínig jutott el, és ezúttal sem vette a fáradtságot a mélyebb összefüggések mögé betekintést nyújtani a nyájas olvasó számára.
A zsidóságról tudni kell, hogy a Gede-testvérek kiadványai által sugallt képpel ellentétben épphogy nem egy homogén massza, hanem a világ legheterogénebb közössége, mind vallási, mind antropológiai, mind kulturális, mind politikai és gazdasági érdekkörök tekintetében, mind minden egyéb szempontból. A zsidóságon belül megtalálható minden, és mindennek az ellenkezője. Azt már a Jobbik is felfedezte, hogy vannak anticionista zsidó rabbik, akik zsidó vallási alapon ellenzik Izrael állam létét. Ám azon kívül, hogy ők támogatják a párt Izrael-ellenes retorikáját, a magyarság számára különösebb hasznot nem jelentenek.
Viszont a cionizmus mellett, illetve bizonyos értelemben annak ellenében létezik egy harmadik pólus, ez pedig a posztcionizmus. Posztcionista az, aki belátva azt, hogy a közel-keleti Izrael-állam fennmaradásának az arab tengerben hosszú távon nincs túl sok esélye, azzal a gondolattal foglalkozik, hogy valahol az észak-amerikai- vagy az európai kontinensen hol lehetne egy új zsidó államot létrehozni, természetesen egy már létező állam rovására – erről szólt a hírhedté vált peresz-i felvásárlós kijelentés is. Azért írtam, hogy e két irányzat bizonyos értelemben létezik egymás ellenében, mert nyílván van átmenet, a cionista vallási fanatikusok foggal körömmel ellenzik a posztcionizmust, a pesszimisták és baloldaliak teljes mellszélességgel támogatják, de nyílván nem fekete-fehér a kép, biztos van átmenet a két tábor között, akik a szövevényes izraeli politikai paletta dzsungelében, opportunista módon, egyszerre több vasat tartanak a tűzben.
Azt tudni lehet, hogy az álnemzeti Fidesz a posztcionizmussal van összefonódva, hiszen az összes izraeli érdekeltségű lakópark Fidesz-közeli. Viszont azt is többször megírtuk már, hogy Magyarország és a magyarság nácivá, antiszemitává stigmatizálása ellentétes a posztcionista honfoglalási érdekekkel, hiszen a rettegés sugallása az egyszerű izraeli tömegeket elriasztja egy majdani esetleges idetelepüléstől. Például annak idején, amikor a cionisták terrorista módon létrehozták Izraelt, nem cikkezett a világsajtó a palesztinoknál tomboló zsidógyűlölő nácizmusról – egyszerűen Beginék és Golda Meyerék szép csöndben és alattomosan vásárolták fel a palesztin földeket (mint ahogy nálunk ez most az ország központi részén folyik), és minden csörte nélkül készültek a következő terrorista merénylet végrehajtására.
Az idei "zsidó világkongresszus" azzal tehát, hogy deklaratíve a "tomboló" magyarországi antiszemitizmussal indokolta rendhagyó helyszínválasztását, izraeli szempontból, legalábbis burkoltan, a cionista-posztcionista iszapbirkózás jegyében fogant. Ez nyilvánvalóvá válik annak fényében, hogy míg világkongresszus elnöke, Ronald Lauder közismerten harcos cionista, aki tűzzel vassal támogatja Izrael agresszív külpolitikáját, addig az antiszemita vádakkal szemben az Orbán-kormányt védelmező Köves Slomó maga szokott dicsekedni azzal, hány izraeli családot győzött meg Magyarországra telepedéssel, vagyis posztcionista.
Azonban mindez önmagában még nem ad magyarázatot arra, hogy a peresz-i kijelentés alapján a kiszemelt helyszínek, Manhattan, Lengyelország, Románia és kies Hazánk közül miért éppen a legutóbbit választották ki kommunikációs példastatuálásukhoz. Hiszen épp egy itthoni antiszemitizmust kutató szociológus bizonyította be, hogy a kongresszus szervezői által hivatkozott felmérés, amely Magyarországon mérte a legmagasabb zsidóellenességet, mennyire nem volt objektív. A magyarázatot ezúttal is akkor fejthetjük meg, ha behozzuk a képbe a kisantant érdeket, hiszen ahol Magyarországgal szembeni nemzetközi rágalmakkal találkozunk, ott legalább felerészben, ha nem nagyobb hányadban, a kisantant titkosszolgálatok munkálkodása sejthető a háttérben.
Románia és a felvidéki törvénytelen tót szeparatista állam fő stratégiai célja Magyarország végső megsemmisítése. (A délszláv háborúban meggyengült Szerbia egyenlőre csak álmodozhat erről, neki be kell érnie az általa megszállva tartott magyarság végső beolvasztásával – ettől persze még egy csöppet sem sajnáljuk őket. Helyettük belépett viszont a kisantant szövetségbe Ausztria, amely az Őrvidék után a Dunántúlon kíván nagyobb koncot magának a nagy osztozkodásból). Ám ehhez önmagukban gyengék lennének, még úgy is, hogy a mindig is pánszláv beállítottságú nemzetközi bal- és liberális oldalt a titkosszolgálataik révén befolyásuk alatt tartják. Céljuk végső eléréséhez szükségük lenne egy erős nagyhatalom támogatására, amely legalább annyira érdekelt Magyarország és a magyarság végső felszámolásában, mint ők maguk.
Azonban egyenlőre sem az Egyesült Államok, sem Kína, sem Oroszország, sem India, sem Irán érdeklődése nem olyan erős a térség iránt, ami rablószomszédaink számára kívánatos volna. A Duna-medence térségében olyan nagy mennyiségben nem található sem arany, sem urán, sem kőolaj, a földgázmezők kitermelése pedig, legalábbis jelenlegi technikai színvonalon, egyelőre nem oldható meg gazdaságosan. Szokták említeni az édesvízkészletünket, amely rövidesen nyersanyagforrássá válik, ám a felsorolt nagyhatalmak egyike sem gondolkodik ennyire (még ennyire sem) hosszútávúan. Számukra térségünk vagy egyáltalán nincs, vagy csak felvonulási területként van számontartva.
Viszont van egy olyan nagyhatalom, amelyik a többihez képest kiemelten érdeklődik térségünk iránt: Izrael. Egészen pontosan a politikailag erősen megosztott Izraelen belül is a posztcionista irányzat, amely bőrén érezvén a vízkészletek problémáját is, már fontosnak tartja ezt a tényezőt is. Ez pedig már a rablószomszédok számára is a térséget kiemelt fontosságúként kezelő potenciális szövetségessé emeli a posztcionizmust. A fanarióta Romániának, amelynek amúgy kilóg a segge a gatyából, még számos erdélyi ortodox templom építését is félbe kellett hagynia; pedig ha valamit, akkor a hagymakupolás honfoglalást aztán igazán presztízskérdésnek tekinti. Ahhoz, hogy nemzetközi magyarellenes titkosszolgálatát keleti rablószomszédunk fenntarthassa, óhatatlanul szüksége van az ugyancsak Hazánk édesvízkészletére ácsingózó posztcionisták pénzére. Még izraeli lakóparkok építését is kénytelen megengedni a héber tőke számára az általa bitorolt Kolozsváron és Nagyváradon, az már egy másik kérdés, hogy ellentétben a Pest környéki lakóparkokkal, erősen kérdéses, hogy végül egyetlen izraeli állampolgár is fog-e költözni beléjük.
Azonban a román-posztcionista szövetkezés macska-egér barátságnak tekinthető. És nemcsak azért, mert közhelynek számít az a megállapítás, hogy eddig Románia rövid történelme alatt minden szövetségesét becsapta, hanem azért, mert a többi rablószomszéddal egyetemben, a maradék országból is minél nagyobb koncot szeretne magának, vagyis abban érdekelt, hogy az ország közepén létrejövő Új-Izrael minél kisebb és gyengébb legyen. Nemcsak azért, hogy a végleg eltűntetendő Magyarország helyett ne jelentsen számára új veszélyt, hanem azért is, hogy aztán az Új-Izraelt a rablószomszédokkal együtt felossza és letörölje a térképről, mint annakelőtte Magyarországot.
Így aztán a számító román politika nemcsak a posztcionista, hanem a cionista tűzben is tartja a vasat. Miközben kénytelen elfogadni a posztcionisták bőkezű támogatását, burkoltan a cionistáknak is szolgálatot tesz azáltal, hogy a nemzetközi baloldalt és egyéb zsidó szervezeteket arra befolyásol, hogy Magyarországot amennyire csak lehet, antiszemita színben tűntessék fel, ahol a zsidóknak rettegniük kell, elriasztva az izraeli tömegeket az idetelepüléstől. Mellesleg ez a stratégia arra is jó, ha nemzetközi szinten valaki az elcsatolt magyarság kisebbségi jogait számonkéri, akkor a feldobott labdát a csonka-honi antiszemitizmussal kiválóan le lehessen ütni.
Természetesen a nemzetközi jajveszékelésben maga a teljesen kisantant-szolga csonka-magyarországi balliberális elit jár az élen, minden bizonnyal a konferencia megszervezeésében is oroszlánrészük lehetett. A szervezők részéről a legvisszataszítóbb megnyilvánulás mégcsak nem is az antiszemitizmus legnagyobb mértékének az aljas rágalma volt. Hanem Ronald Laudernek az a javaslata, hogy Horthy Miklós kultuszának betiltásáról hozzon törvényt a parlament. Na, amikor néhai Országgyarapító Kormányzó Urunk személye az antiszemitizmus kapcsán szóba kerül, akkor bújik ki a szög a zsákból, hogy ott valójában nem is zsidó, hanem zsidó köntösbe bújtatott kisantnat érdekek húzódnak meg a felszín alatt.
Ennél gusztustalanabb talán tényleg csak maga az a momentum volt, hogy Orbán Viktor emberszámba véve őket, fölszólalt a konferencián. Persze, nyilvánvalóan ebben a posztcionista Slomó haverjának a befolyását kell látnunk: az esetlegesen ingadozó posztcionisták kedvét ugyanis még véletlenül sem szabad elvenni egy ilyen kétségtelenül nyilvánvalóan valótlanságot sugallni hivatott konferenciával a honfoglalástól.
De mégegy érdekességre érdemes felhívni a figyelmet. Nyugaton, és általában a világban az a tendencia, hogy általában minél baloldalibb egy párt, vagy egy kormány, annál anticionistább, vagyis Izrael-ellenesebb, és palesztinbarátabb, míg minél jobboldalibb egy párt vagy egy kormány, annál Izael-barátabb hangot üt meg. Nálunk viszont, legalábbis ha a két nagy párt sajtóját megnézzük, akkor pont egy fordított tendencia figyelhető meg: míg a fideszes sajtóból árnyaltabb képet kaphatunk az izraeli-palesztin konfliktusról, addig a balliberális média gátlástalanul Izrael-barát, vagyis cionista.
Ennek pedig nagyon egyszerű az oka: a kisantant-lakáj balliberális politikai és szellemi elit abban érdekelt, hogy a majdani szlovák-izraeli, osztrák-izraeli és román-izraeli határ minél közelebb húzódjon Budapesthez. Ennélfogva a magyarországi izraeli befolyást, ha nem is tartja nemkívánatosnak (sőt, a sukorói kaszinóváros ügylete például vitathatatlanul a balliberális Gyurcsány-kormányhoz kötődik), de mindenképpen minél mérsékeltebbnek szeretné tudni. Ezt pedig két dologgal tudja elősegíteni: meggyőzni az ingadozó izraelieket arról, hogy a "náci és antiszemita" Magyarországon milyen rossz, és egyben Ronald Lauderékkel arra buzdítja őket, hogy a végsőkig tartsanak ki "Dávid király ősi földje" védelmében.
De van a Zsidó világkongresszusnak még egy, a kérdés szempontjából rendkívül tanulságos hozadéka: nevezetesen Feldmayer Péter leváltása a MAZSIHISZ éléről. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a hivatalosan felhozott korrupciós vád ürügy. Forrásainktól tudjuk, hogy a valódi ok az, hogy Feldmayer a MAZSIHISZ elnökeként az elmúlt tíz évben engedte a Köves Slomó féle, Fidesz-közeli Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség térnyerését, és ezzel a honi zsidó vallási és kulturális életben megszűnt a MAZSIHISZ egyeduralma. Természetesen az elmondottak fényében sokkalta nagyobb volt a tét, mint a bőkezűen szórt holokauszt-kárpótlások és egyéb állami támogatások feletti marakodások. A "gyengekezű" Feldmayernek köszönhetően a hazai zsidóság irányítása immár nem a MAZSIHISZ, és azon keresztül a kisantant privilégiuma, hiszen az óbudai főrabbi szervezetének térnyerésével megnőtt a konkurens posztcionista befolyás is. Magyarán: Feldmayer elárulta a kenyéradó kisantant érdekeit, és ez megbocsáthatatlan bűn a MAZSIHISZ szemében.
Az egészben csak az a legelszomorítóbb, hogy a színfalak mögötti kisanatant-posztcionista iszapbirkózás közepette csak egyetlen érdek nem jelenik meg: az őshonos magyarságé.

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnoka
Klutsik György s. k.

2013 06. 02.