Vona Gábor kukába dobná Bethlen Gábor, Rákóczi, Kossuth emlékét, az Ellenállási záradékot, valamint Nagyboldogasszony Anyánk kultuszát is!


Vona Gábor a Jobbik pártújságja, a „bar!kád” hetilapban sorozatot indított "A magyar alkat" címmel, melyben tradíció és spiritualítás-szakértőként arról osztja az észt olvasóközönségének, mely magyar tradíció helyes, és melyik nem, melyikhez kell visszanyúlni, és melyik téves, és elvetendő.
A 9. részben (2013. április 11-i szám) a következőket írja: "A magyarság történelmi hagyományzavarai közé, amelyre egyébként a történelmi emlékezet mind a mai napig kritikátlan pozitívumként tekint, három hagyatékunk tartozik." (A kritika a történetírás feladata, és nem a történelmi emlékezeté, ezt illene tudnia a spiritualitás-szakértőnknek) "Ez az erdélyi fejedelmi, a kuruc szabadságharcos és a Kossuth-hagyomány. Mind a három nemzeti elkötelezettsége és magyarságtudata megkérdőjelezhetetlen, a szabadságvágy is mind a turáni, mind a keresztény hagyományból levezethető. Mi az, amiért mégis azt mondjuk, hogy nem ezekhez, hanem ősibb, tiszta és hiteles hagyományokhoz kell visszanyúlni? Ez a bennük – különféle, fokozódó mértékben rejlő modernítás, demokratizmus, liberalizmus és koronaellenesség."
Bethlen Gábor vagy Rákóczi a nemzeti abszolutizmus megvalósítására törekedett, így az ő esetükben liberalizmusról és demokráciáról beszélni merő ostobaság, főleg egy történelem-szakos végzettségű ember részéről! Kossuth esetében már vitathatatlan a liberalizmus, viszont a koronaellenesség merő hazugság (Szemere Bertalan emlékirataiban szereplő, a szerző által Kossuthnak tulajdonított koronaellenes kijelentés megkérdőjelezhető hitelességű, koncepciózus és a történelmi tényeknek ellentmondó állítás) hiszen a trónfosztást követően nemcsak az ország államformáját hagyta változatlanul, de még konkrét elképzelései is voltak arról, kiket hívjon meg a megüresedett magyar trónra.
Vona hozzáteszi: "Kossuth esetében – minden politikai és szónoki zsenialítása ellenére – pedig már mindenképpen számolnunk kell a nemzetközi szabadkőművesség befolyásával is." Talán tanácsos lett volna, ha a Jobbik elnöke, mielőtt hülyeségeket leír az újságban, kikérte volna a kérdés nála talán egy hangyányival avatottabb két szakértője, Takaró Mihály és Raffay Ernő felvilágosítását, ugyanis Kossuth csak az emigrációban csatlakozik a szabadkőművességhez (1852. február 19.) és akkor is csak kényszer hatására. Tehát a Szabadságharc idején még semmiképpen sem lehet a szabadkőművesség befolyásáról beszélni. Érvelését itt azzal zárja, hogy Rákosiék a magyar történelemből szinte csak Kossuthtal tudtak azonosulni – tegyük hozzá, súlyos hazugságok és történelemferdítések árán, hasonlóan Vona Gáborhoz.
Ugyanis szerzőnk a tudatos történelmi hazudozás mezejére lép a következő bekezdésben, ahol a hagyományzavarról áttér a hagyománygyűlöletre, amely már nem pusztán hagyomány- hanem egyenesen magyarellenes is. De ami a legszebb, a kétségtelenül magyarellenes (és hazaáruló, ez utóbbi fogalmat Vona itt érdekes módon nem használja) Károlyi Mihály, Kun Béla és Kádár János közé behelyezi a 48-as Táncsics Mihályt. Táncsics eszméinek taglalásába, akinek Kossuthnál is grandiózusabb életművét méltatlanul elfelejtette az utókor, most nem érünk rá taglalni. Ha valaki Táncsics munkásságával megismerkedik, akkor lehet szeretni, nem szeretni, lehet azonosulni vagy vitatkozni vele, de magyarellenességgel megvádolni, és a XX. század valóban söpredék baloldalába behelyezni – mégha "M"SZP-s alapítvány is bitorolja nevét – égbekiáltó és gyalázatos hazugság! Táncsics világnézetével együtt ezerszer magyarabb volt, mint Vona Gábor a Jobbik egész vezetése összesítve!
Érdekes, hogy a Táncsiccsal azonos nézeteket valló Petőfit egyáltalán nem említi Vona, helyette megtette frakciótársa, Murányi Levente, aki nemzeti Költőnket szimplán anarchistának bélyegezte. (Talán épp azért támogatja a Jobbik a III/III-as Kiszely nyomán elindított barguzini lelet hitelesítését, hogy a köré kerített szibériai mesével Petőfit deheroizálja).
Viszont Vona eszmefuttatására rátesz mégegy lapáttal: "Az is elgondolkodtató, hogy az úgynevezett szélsőjobboldali, nemzeti radikális mozgalmak sem a turáni és a keresztény hagyományból merítenek, hanem általában egyfajta >>kossuthos-táncsicsos mixturát<< - vagyis a hagyományzavar és a hagyománygyűlölet(!) egyfajta elegyét –tekintik irányadónak." Nem tudni Vona Gábor milyen nemzeti radikálisokra gondolt, de eddig tudomásunk szerint Király B. Izabellán, és rajtunk, Székely-Magyar Nemzetőrökön kívül Táncsicsot – sajnos – senki nem fedezte fel a mi oldalunkon. Mindenesetre a volt képviselő- és pártelnökasszony, valamint a magunk nevében a hagyománygyűlölet és a magyarellenesség vádját kikérjük magunknak és ünnepélyesen visszautasítjuk!
A következő bekezdésben Vona leghátborzongatóbb mondatait írja le: "A fentiek történelmi alkalmazhatóságát kitűnően megértjük, ha például a Horthy-korszakra vonatkoztatjuk azokat. A Horthy-rendszer abszolút tekintélye, szellemi ereje és pozitívuma abból fakadt, hogy a hagyománygyűlölet kategóriáját helyesen felismerte és ellene elszántan küzdött, míg ezzel együtt egyfajta szellemi zavarodottság meg éppen abból, hogy a hagyományzavart nem tudta a valódi hagyománytól elválasztani, azokat keverten és tisztátalanul értelmezte, és ezzel egyfajta tradícióválasztási és tradíícióaktualizálási krízisbe került." Nos, ha a hagyományzavar a szabadságharcos hagyományokat jelenti, akkor a Horthy-korszak tradícióválasztás terén csak egyféleképpen hozható ezzel összefüggésbe: Kossuth és Bem apó fővárosi köztéri szobrot kapott, Kossuth érdemeit törvénybe iktatták, Március 15. pedig nemzeti ünnep lett. Ha pedig ezeket Vona hibának tartja, ebből logikusan az következik, hogy ő, ha hatalomra kerülne, Kossuth, Bem, Petőfi és Táncsics szobrait ledöntené, kultuszukat minden szinten betiltaná, Március 15.-ét pedig eltörölné.
De a "Jobbik dühös tradíciószakértője" – nyilvánosan felvállalt, hithű római katolicizmusa ellenére – Nagyboldogasszonyunknak is nekimegy. A két héttel későbbi lapszámban (11. rész) így ír: "A király és a korona túlzott szétválasztásának több történelmi-társadalmi oka van. Ezek közül az első maga István, aki a hagyomány szerint utódtalansága miatt a koronát – mint női szimbólumot – felajánlotta Szűz Máriának. (Itt külön tárgyalást igényelne, amire nincs sem hely, sem idő, hogy a nomád magyarság Nap-kultusza mint férfi szimbólum helyett, hogyan vált a Boldogasszony-kultusz mint női szimbólum az uralkodóvá.) ezzel a szellemi szintű férfi-női egység a magyarságnál megbomlott. Egy női archetípus fejére került fel egy női szimbólum, mellyel egyrészt a keresztény-újmagyar tradíciónk szellemi értelemben elférfiatlanodott, másrészt a felajánlással megteremtődött annak az elméleti alapja is, hogy a koronához kell földi király, hiszen az egy, a földi világnál magasabb erő fejét ékesíti." Hogy mitől férfi szimbólum egy korona, az nem derül ki e zavaros gondolatmenetből (például akkor milyen nemű egy királynői korona?). Mindenesetre az egyetemen agyonművelt tradíciószakértőnk azt sem tudja, hogy a pogány Boldogasszony Istenanyánk, a Napbaöltözött Babba-Mária kultusza az általa állandóan szajkózott turáni műveltség szerves része volt, amelyet István felajánlása csak a római egyház számára elfogadható mezbe öltöztetett Szűz Mária alakjában. Magyarországon nemcsakhogy előbb volt Szűz anya kultusz, mint Európa többi részén, de a koraközépkori római egyház részéről a Szűz Anya kultusz bevezetése, pontosabban átvétele az akkor elsőszámú európai hatalomnak számító Magyarország iránti gesztus volt.
Ezt követően Vona megtámadja az Aranybulla mozgalmat is, mondván, a király elleni lázadás tradíciója ekkor alakult ki a magyar nemességén belül, noha az Árpádok teremtették meg Magyarország függetlenségét és szilárdították meg hatalmát. Azt valamiért nem teszi hozzá felkent anticionista eszmeharcosunk, hogy a mozgalom többek között azért indult, mert a király izmaelitáknak és zsidóknak adott hivatalt, továbbá a pénzváltás jogát.
De visszatérve az újkorba, a magyarság minden pártvitája ellenére sokkal egységesebb volt Kossuth vagy Horthy-kormányzó idején, amikor nem volt koronás királyunk, mint például a dualizmus idején, "Ferenc Jóska" békeidejében, amikor nemcsak a nemzet politikai széttagoltsága volt súlyosabb, éppen a királyhoz való viszony miatt, de akinek ideje alatt az inkriminált szerző által egyébként kétségtelenül jogosan kárhoztatott hagyománygyűlölő és magyarellenes tradíció kialakulhatott és épp a koronás IV. Karcsi révén országromboló és országvesztő szerephez juthatott 1918 őszén.
A Jobbik elnöke annyira sajnálja a Szentkorona eszmében a Szentkorona és a király szétválaszthatóságát, hogy "Mára sajnos odáig süllyedtünk, hogy még a Szent korona-tan követői között is egyre többen vannak, akik nem csupán király nélkül, de királyság nélkül is el tudják képzelni Magyarország jövőjét. Szerintük a Szent korona-tan egy demokratikus gondolat." Tekintettel arra, hogy II. szilveszter pápa a magyaroknak nem oda-, hanem visszaadta a Nagy Károly által elrabolt Szentkoronát, az sokkal régebbi, mint az István által meghonosított, nyugatról átvett királyság államformája, és "újkeresztény tradíció". Ha úgy tetszik, az ősi Szentkoronához és Boldogasszony Ősanyánk kultuszához képest a királyság és az "Újkeresztény tradíció" is a "modernítást" fejezi ki.
A különböző Szentkorona-elméletekkel kapcsolatban pedig kijelenthetjük, hogy a Szentkorona, mint kegytárgy, közjogi szimbólum, mely az ország függetlenségét, területi egységét, és a magyar államiságnak az Attila óta tartó 1500 éves történelmi folytonosságát szimbolizálja. És mint közjogi szimbólum, éppúgy nem hozható összefüggésbe világnézeti eszmékkel, homályos társadalompolitikai elképzelésekkel, mint trónöröklési kérdésekkel, vagy magával az államformával sem, mert a Babba Mária Szentkoronája mindezek felett áll!
Vona beavallott szándéka szerint fejtegetéseinek az a célja, hogy a magyarságban létrejött "spirituális meghasonlásra" gyógyírt találjon, valójában önjelölt tradícióbíróként önkényes útmutatásaival éppen a spirituális meghasonlást generálja nem is az összmagyarságban, hanem elsősorban a nemzeti táboron belül. Történelmi hazudozási, ferdítései, koncepciózussága és ártó szándéka révén szellemi szintje nagyjából Tamás Gáspár Miklós és elvtársainak 168óra-beli és magyarnarancs-beli marxista-liberális történelmi fejtegetéseivel vetekszik.
A Jobbik "dühös tradíciószakértője" a kinyilatkoztatás magabiztosságával zárja "A magyar alkat" című förmedvényének 11. fejezetét: "Kell tehát egy >>királyképes<< társadalom, és reméljük, mi több tudjuk, akkor a Jóisten megadja nekünk a >>koronaérett<< királyt is. A kettővel együtt kell hogy véget vessünk hosszú-hosszú tévelygéseinknek!" – vagy inkább e kettő nélkül Vona történelmi hazudozásainak!
Megfigyelhető egyébként, hogy azok, akik ennyire előtérbe helyezi a trón és a király kérdését, azok általában legitimisták, vagyis a Habsburg-restauráción törik a fejüket. Ezt támasztják alá a szabadságharcos hagyományaink létjogosultságának megkérdőjelezése, csakúgy, mint a Boldogasszony uralmának elvetése, amelytől a Habsburgoknak mindig is borsódzott a hátuk. Csak azt lenne jó tisztáznia Vonának, hogy a főági Györgyöt, vagy netán nyíltan haynauista frakciótársához, Zagyva Gyulához hasonlóan Mihály főherceget, netán más oldalági Habsburgot szeretne a magyar trónra juttatni.
Viszont el kell mondani, hogy a XX. század legitimistái általában az ország, mint a szentkorona országának újraegyesítésének az eszméjét is hirdették. Ezzel szemben a Jobbik, nyílt vagy burkolt legitimizmusa ellenére, nemhogy az irredentát nem teszi magáévá, de még a részleges határrevíziót sem veti fel. Ehelyett csak a lózungok és a szimbólumpolitizálás szintjén az autonómiatörekvéseket pártolja, ami konkrét, részletes koncepciók helyett nagyjából kimerül abban, hogy a megszállás alatt álló területek radikális, vagy annak látszó szervezeteket a rövidtávú politikai haszonszerzés reményében kritikátlanul ajnározza. Sokatmondó tény, hogy a Jobbik és a "Székely" "Nemzeti" Tanács valamint a "Magyar" Polgári Párt között a kapcsolatlétrehozó és kapcsolatfenntartó egészen a közelmúltig nem volt más, mint Szegedi Csanád, aki számos székelyföldi vállalkozót is átvert (A Csanád-botrány óta ezt a feladatot is kénytelen volt Szávay István átvenni).
De tulajdonképpen nem is baj, hogy a Jobbik nem akar Nagy-Magyarországot, mert a XX. századi legitimistákkal ellentétben legalább nem hiteltelenítik az irredenta-eszmét, az igazi irredenták között nem keltenek meghasonlást! Így még világosabb, hová tartoznak, és ők sem különbek a 89-es nemzedéknél. Akit a Szegdi Csanád-botrány még nem ábrándított ki a Jobbikból, azt a pártelnök imént idézett, inkriminált fejtegetései a „magyar alkatról” igazán meggyőzhetik. A Jobbik sem rendszerváltó párt, HA IGAZI RENDSZERVÁLTÁST AKARUNK, AKKOR ELŐSZÖR A NEMZETI OLDALON BELÜL KELL A JOBBIKOT LEVÁLTANUNK, pesti és pestkörnyéki sváb-zsidó, katolikus-klerikális, ultralegitimista értelmiségi holdudvarával egyetemben!

A Kárpátmedencei Székely-Magyar nemzetőrség megbízásából

2013 06. 06. .