Írta: Klutsik György, a Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnoka

Nyílt levél Pap Gábor művészettörténészhez Március 15. alkalmából

Tisztelt Professzor Úr! Én volnék az a bizonyos személy, akivel a február 18.-i, Hazatérés templombeli előadásán a koszovói háborút illetően akadt egy kis szóváltása. Utólag átgondolva elbeszéltünk egymás mellett, és kettőnk álláspontja nem áll ellentétben egymással, de most nem is erről, hanem sokkal lényegesebb dologról kívánok Önhöz szólni. Mi, székely-magyar nemzetőrök a köztünk fennálló néhány nézetkülönbség dacára csak a hódolat hangján tudunk szólni az Ön munkásságáról, mert tisztában vagyunk vele, az Ön tanításai a magyar népi műveltségről nélkülözhetetlenek a magyarságtudomány és Népünk küldetése számára. Amiben igazából van egy kis vitánk az a következő. A Professzor Úr azt állítja, hogy mi most a halak világhónapjában élünk, és a halak világkorszaka a halálos ellenség részére is ingyen kegyelmet nyújtás világkorszaka, és épp ezért a jelenkor magyarságának is ez a küldetése.
Mi ezt alapvetően nem is vitatjuk, csak egyvalamire szeretnénk felhívni a figyelmét. A halak világhónapja századunk végén véget ér. Mi, székely-magyar nemeztőrök pedig már nem ennek, hanem a következő világhónapnak, a vízöntőnek a hírnökei és követői vagyunk, és ennek megfelelően a magyarságnak immár jövőbeli küldetését kívánjuk betölteni. Márpedig a Professzor Úr is tisztában van vele, hogy a vízöntő üdvtörténetileg már nem az ingyenkegyelem, hanem az Ítélet kora lesz. És ennek a kornak a messiása már nem Jézus, hanem Petőfi. A Messiás-Költő pedig így ír erről a Szabadságharc idején „Új esztendő napján” című költeményében:

„Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza,
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
De még azért elbirjuk fegyverünk,
Amerre vág,
Ott hagyja fájó mély nyomát.

Ott hagyja fájó mély nyomát,
Haramja-csorda, képeden,
Hogy majd az itéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádlód az Uristen szine előtt,
És gyújtsa rettentő haragra őt
Teellened,
Ki ránk veszett fogad fened.

De mit az ítélet nekünk!
Ha lesz is az, sokára lesz,
És ami több és ami fő,
Az Isten könyörűletes,
Még majd kegyelmet adna neki ő...

Ne várakozzunk! e vérengező
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet.

Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon e világ,
Mindaddig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amig hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk az Isten most kevés,
Mert ő nem eléggé kemény,
Hozzád imádkozom, pokol,
Az újesztendő ünnepén:
Öntsd sziveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!”

(Debrecen, 1849. január 1.)